Lászlóffy Csaba honlapja

                                         Lélekmesterek ajánlatára ­

                                    – Schopenhauer, Kühlewid és így tovább

             Béklyóba verted tested és

             szellemed. Ahány teszten

             keresztül mentél ­– nyers erők

             vagy közöny: mind kegyetlen!

             Emlő‑dombok közt ne keresd

             az óvó‑rejtő völgyet,

             „anyák birodalmát”!

             és baziliszkusz‑szörnyek

             önző földjén a költemény

             még ma is odaballag

             (bár a titkos tanácsos úr*

             szíve régóta hallgat).

             Levedlett bőr pólyáiból

             szabadulván, ó, hányszor

             kerestél új harmóniát

             viszályból, kuszaságból.

             Kiút?! Illúzió. ­– Lehet

             barátunk az a föld, mely

             halálunk árán nyer jogot

             bármilyen jövendővel?

             Melyben nekünk már nincs helyünk? ­–

             Mi örök, a célt látja

             csupán; pöknek az istenek

             tűzre, felindulásra.

             Elfásultnak a múlt‑tudat

             magányunk barlangrésein

             ki‑kicsap belülről a láng,

             de fájdalmas menekülés,

             tudjuk már, ez a múltmagány:

             szűköl a társas lét után.

             Marad az élvezet. A test.

             Az egzotikum‑fancsikák.

             Szenvedély? Már csak funkció

             inkább, mint napi szomjúság.

             Hiúság, becsvágy vagy siker:         

             mind ritkulóbb ­– heti, havi –

             a gondolat – másvalaki.

             A kettős ágy még menedék

             lehet, nyugtató, mint a drog.

             Nedves föld, nélkülünk forog –

             giliszta‑létünk már kilóg.

             Míg tapintsz, szinte élvezet

             (amiről Buddha is beszél):    

             még ott az érintés‑veszély!

                * Goethe

 Az el nem küldött levél

                                            (Kilencvenöt éves lehetnél, apám.)

                                   (Köszönöm, Wilhelm, drága részvétedet... de

Csend. A béklyó helyén csak repkény.

                            Veszélyes kor ­– a polgárnak? a férfinak?

                            Jobb átaludni az izgalmakat, s viccektől

elmaszatolt képpel, bárgyú vigyorral

ismeretlent, vagy ismerősként tisztelt,

esélyét, esélytelenségét az, ki

engesztelhetetlen védem inkább az

szívemet s a mindenségből ki nem

szakítható, megsebzett jonhomat.

Lázam az űzött vadé, nem pedig

elalélt üres agyúaké; rangom

a természeté, melyben a roncsolt test,

akárha egy sötét szobában, mit beleng a

rózsaillat, mohó bódulatban fogadja

a lét titokzatos kihívásait, térde

megbicsaklik, de tántorogva is

kell ellenfelének láthatatlan ököl‑

csapásait, olykor a véletlenben

bízva, az anyag keménység és lágyság

keverékéből gyúrt, talányos erejétől

megújulva, fölszakított nyirok‑

rendszerét bőszen pazarolva, mint

borzongásaitól megfosztott, odvas

faág ­– az utolsó fintorig, midőn már csak

s a szembeszegülés vágyával végképp

elhal benne a biztonság vagy a

bizonytalanság esélyeitől fel‑

ajzott játék, s a kérdés, hogy mi is

volt ez az egész érthetetlen?

               * Goethe: Werther szerelme és halála (Szabó Lőrinc fordítása)

Nemcafka‑ vagybanditakoponya volt.

       Ez volt a genezis

Te rángó izomköteg! Ki a provincia alvó

ösztöneiben mit hoz vajon a férget is felfalni kész,

                   „A szívem adnám oda hegedűnek”

                     hogy otthonunk volt‑e vagy állat óla.” 

                            (Kosztolányi: Hajnali részegség)        

Szeszély sodor ­– a magadé? Ha olykor

a testi s lelki erőmet próbára

tevő álmomban mint egy valahonnan

leszakadt földrészt megpillantalak,

és felém fordulsz (vagy csupán az én

tehetetlen vágyam képzeli így):

nyakcsigolyád ropog, bár sejthető, hogy

még több terhet képes cipelni; jaj, csak

De hagyjuk a fárasztó, «demagóg«

vitát. Elég e keserves ocsúdás,

a nyár hamisan csengő, felemás

fúgakísérletei, s a tudat, hogy

még egy dinoszauruszt is könnyebben

meg lehet szelídíteni, mint téged.

késeivel rohangálsz, s a bohóc‑

üresség silány festéke sebet

takar. Régóta nem kérdezem: hol van

mint lávaömlés után. Elsodort

a hírnév ­– pénz, siker inkább találó

rá ma ­–, s ha néha nyílik még az ajtó,

többnyire senki; csak torkunk csörömpöl,

mélázó tekintettel kanalazzuk

a megszegett kenyérrel rég magunkra

hagytál; azóta is felpúposodva

az abrosz ­– elnémult harctér után.

Aki búcsú nélkül megy el s a terhe

szörnyű: fölfele tart a hegynek, mégis

mintha zuhanna. A te vad, konok

együgyűséged talán azt remélte,

hogy a szerencse egyvégtében a

tenyerén tart majd... Izmaid, erőd,

kígyózöld, mozdulatlan pergamenje,

vagy a tenger hullámai közt méri

Sekély, vagy elég mély az Adria,

hogy az alakoskodás verítékét

                                  Harminc vagy most.

Erre vágytál? Viaskodj csak a gének

útvesztőin át felgyorsult anyaggal,

hogy rájöjj (rájöttél volt már, tudom):

nincs az a kincs, amiért érdemes

porig rombolni mindazt, amiből

vétettél. Az erény viszonylagos;

az ember hasztalan töri magát és

dühöd, s hiába a roppant mohóság

a kövér falatokért; van mikor

kitágult orrlikkal is, mint aki

A bűn oly bonyolult. Nem szódavíz volt

anyád emlőjében, s apád, a mór

szenvedélyű, lehetett volna bár

kedvesebb, köntörfalazóbb, az élet

úgyis megtanít kesztyűbe dudálni.

Az állhatatlanságodnak köszönd

sebeket. Még a legjobbakban is

felforr a gyűlölet, és hány barátság

vesztét okozta az elfojtott jóság.

Virágpor s hűség méreggel tele,

ha kétségekhez menekülsz megint. ­–

(Pokoli sárga és iszonyú volt

az a délután, mondja Kosztolányi,

a varangy véresen hevert előttük.)

Csak úgy ne, mint a hentesek, fiam;

nem üldöz mindenkit sintérhurokkal 

a pénzt és lelket vadászó idő.

Az álom, melyben hosszan elidőztem

az, hogy akaratlanul is velem

lehettél, csak fokozta szomjamat ­–

most ér véget, s te nevemet kiáltod.

             Siessetek mielőtt megromlana valami

             van még puszedli rakott káposzta

             a darázsfészket elvittük az útra

             de ott a frissen potyolt hús kirántva

             a hűtőben van még kétféle leves

             melegítsétek meg a maradék

             (a velőt kivettük belőle úgyse szeretitek

             s a babfőzelékből a tüdőváladékot

             nem babra megy a játék)

ne felejtsétek benne a kanalat a

             vegyes savanyúságban vagy valamiben a kést

             a penész könnyen rákot okozhat

             a málnaszörpös üvegek a kamra középső polcán

a Házsongárdban vagyunk sajnos nem

             hívhattok mobiltelefonon

             a hidegtálon a máj

             kikészítve még véres

             a gesztenye is meg van főve

             a belét nektek kell kikaparni.

Ne hagyj magamra ­–

            (Azöregkisgyermekpanaszaiból)

                            2001. augusztus 3.

bár az Istenre kacsint olykor

hét nap teremtés! jött magától

pusztításra már többet költött

Ő kísért meg ha nyelv és köldök

Egy vesztes hadvezér ilyenkor feltápászkodik

(talpra szökik) döglött lova, vagy a már

kimeredt szemmel vonagló kancája mellől,

hogy utoljára még szembenézzen

ellenségével ­– az iszapban felségjelei után

eszelős polipként hadonászó diktátorral,

vagy (ha szerencséje van) elkapja fölényes,

netán ravasz pillantását a halálnak, aki

lévén, hogy nem a soron következő:

                   (Szabó Erika: Rekviem)

Moslék‑, verejték‑ s vérszag;

meszesedett részek, s legfeljebb

még a hit, mely elejétől végig 

az esetlegesbe kapaszkodott.

Csontritkulásos látomások ­– amit

a koponyafal már örökre elzár.

Az elragadtatás homályos, hámló

bőrfelületei. Az iszonyat, hogy

letarolt erdők, mezők vulkánokba

fúlnak, s a csillagzattal a baljós

gondolatok is összeütközve hullnak