Versek A maszk mögötti ájulat című kötet negyedik ciklusából
Lélekmesterek ajánlatára
– Schopenhauer, Kühlewid és így tovább
Béklyóba verted tested és
szellemed. Ahány teszten
keresztül mentél – nyers erők
vagy közöny: mind kegyetlen!
Emlő‑dombok közt ne keresd
az óvó‑rejtő völgyet,
„anyák birodalmát”!
és baziliszkusz‑szörnyek
önző földjén a költemény
még ma is odaballag
(bár a titkos tanácsos úr*
szíve régóta hallgat).
Levedlett bőr pólyáiból
szabadulván, ó, hányszor
kerestél új harmóniát
viszályból, kuszaságból.
Kiút?! Illúzió. – Lehet
barátunk az a föld, mely
halálunk árán nyer jogot
bármilyen jövendővel?
Melyben nekünk már nincs helyünk? –
Mi örök, a célt látja
csupán; pöknek az istenek
tűzre, felindulásra.
Elfásultnak a múlt‑tudat
magányunk barlangrésein
ki‑kicsap belülről a láng,
de fájdalmas menekülés,
tudjuk már, ez a múltmagány:
szűköl a társas lét után.
Marad az élvezet. A test.
Az egzotikum‑fancsikák.
Szenvedély? Már csak funkció
inkább, mint napi szomjúság.
Hiúság, becsvágy vagy siker:
mind ritkulóbb – heti, havi –
a gondolat – másvalaki.
A kettős ágy még menedék
lehet, nyugtató, mint a drog.
Nedves föld, nélkülünk forog –
giliszta‑létünk már kilóg.
Míg tapintsz, szinte élvezet
(amiről Buddha is beszél):
még ott az érintés‑veszély!
* Goethe
Az el nem küldött levél
(Kilencvenöt éves lehetnél, apám.)
(Köszönöm, Wilhelm, drága részvétedet... de
Csend. A béklyó helyén csak repkény.
Veszélyes kor – a polgárnak? a férfinak?
Jobb átaludni az izgalmakat, s viccektől
elmaszatolt képpel, bárgyú vigyorral
ismeretlent, vagy ismerősként tisztelt,
esélyét, esélytelenségét az, ki
engesztelhetetlen védem inkább az
szívemet s a mindenségből ki nem
szakítható, megsebzett jonhomat.
Lázam az űzött vadé, nem pedig
elalélt üres agyúaké; rangom
a természeté, melyben a roncsolt test,
akárha egy sötét szobában, mit beleng a
rózsaillat, mohó bódulatban fogadja
a lét titokzatos kihívásait, térde
megbicsaklik, de tántorogva is
kell ellenfelének láthatatlan ököl‑
csapásait, olykor a véletlenben
bízva, az anyag keménység és lágyság
keverékéből gyúrt, talányos erejétől
megújulva, fölszakított nyirok‑
rendszerét bőszen pazarolva, mint
borzongásaitól megfosztott, odvas
faág – az utolsó fintorig, midőn már csak
s a szembeszegülés vágyával végképp
elhal benne a biztonság vagy a
bizonytalanság esélyeitől fel‑
ajzott játék, s a kérdés, hogy mi is
volt ez az egész érthetetlen?
* Goethe: Werther szerelme és halála (Szabó Lőrinc fordítása)
Nemcafka‑ vagybanditakoponya volt.
Ez volt a genezis
Te rángó izomköteg! Ki a provincia alvó
ösztöneiben mit hoz vajon a férget is felfalni kész,
„A szívem adnám oda hegedűnek”
hogy otthonunk volt‑e vagy állat óla.”
(Kosztolányi: Hajnali részegség)
Szeszély sodor – a magadé? Ha olykor
a testi s lelki erőmet próbára
tevő álmomban mint egy valahonnan
leszakadt földrészt megpillantalak,
és felém fordulsz (vagy csupán az én
tehetetlen vágyam képzeli így):
nyakcsigolyád ropog, bár sejthető, hogy
még több terhet képes cipelni; jaj, csak
De hagyjuk a fárasztó, «demagóg«
vitát. Elég e keserves ocsúdás,
a nyár hamisan csengő, felemás
fúgakísérletei, s a tudat, hogy
még egy dinoszauruszt is könnyebben
meg lehet szelídíteni, mint téged.
késeivel rohangálsz, s a bohóc‑
üresség silány festéke sebet
takar. Régóta nem kérdezem: hol van
mint lávaömlés után. Elsodort
a hírnév – pénz, siker inkább találó
rá ma –, s ha néha nyílik még az ajtó,
többnyire senki; csak torkunk csörömpöl,
mélázó tekintettel kanalazzuk
a megszegett kenyérrel rég magunkra
hagytál; azóta is felpúposodva
az abrosz – elnémult harctér után.
Aki búcsú nélkül megy el s a terhe
szörnyű: fölfele tart a hegynek, mégis
mintha zuhanna. A te vad, konok
együgyűséged talán azt remélte,
hogy a szerencse egyvégtében a
tenyerén tart majd... Izmaid, erőd,
kígyózöld, mozdulatlan pergamenje,
vagy a tenger hullámai közt méri
Sekély, vagy elég mély az Adria,
hogy az alakoskodás verítékét
Harminc vagy most.
Erre vágytál? Viaskodj csak a gének
útvesztőin át felgyorsult anyaggal,
hogy rájöjj (rájöttél volt már, tudom):
nincs az a kincs, amiért érdemes
porig rombolni mindazt, amiből
vétettél. Az erény viszonylagos;
az ember hasztalan töri magát és
dühöd, s hiába a roppant mohóság
a kövér falatokért; van mikor
kitágult orrlikkal is, mint aki
A bűn oly bonyolult. Nem szódavíz volt
anyád emlőjében, s apád, a mór
szenvedélyű, lehetett volna bár
kedvesebb, köntörfalazóbb, az élet
úgyis megtanít kesztyűbe dudálni.
Az állhatatlanságodnak köszönd
sebeket. Még a legjobbakban is
felforr a gyűlölet, és hány barátság
vesztét okozta az elfojtott jóság.
Virágpor s hűség méreggel tele,
ha kétségekhez menekülsz megint. –
(Pokoli sárga és iszonyú volt
az a délután, mondja Kosztolányi,
a varangy véresen hevert előttük.)
Csak úgy ne, mint a hentesek, fiam;
nem üldöz mindenkit sintérhurokkal
a pénzt és lelket vadászó idő.
Az álom, melyben hosszan elidőztem
az, hogy akaratlanul is velem
lehettél, csak fokozta szomjamat –
most ér véget, s te nevemet kiáltod.
Siessetek mielőtt megromlana valami
van még puszedli rakott káposzta
a darázsfészket elvittük az útra
de ott a frissen potyolt hús kirántva
a hűtőben van még kétféle leves
melegítsétek meg a maradék
(a velőt kivettük belőle úgyse szeretitek
s a babfőzelékből a tüdőváladékot
nem babra megy a játék)
ne felejtsétek benne a kanalat a
vegyes savanyúságban vagy valamiben a kést
a penész könnyen rákot okozhat
a málnaszörpös üvegek a kamra középső polcán
a Házsongárdban vagyunk sajnos nem
hívhattok mobiltelefonon
a hidegtálon a máj
kikészítve még véres
a gesztenye is meg van főve
a belét nektek kell kikaparni.
Ne hagyj magamra –
(Azöregkisgyermekpanaszaiból)
2001. augusztus 3.
bár az Istenre kacsint olykor
hét nap teremtés! jött magától
pusztításra már többet költött
Ő kísért meg ha nyelv és köldök
Egy vesztes hadvezér ilyenkor feltápászkodik
(talpra szökik) döglött lova, vagy a már
kimeredt szemmel vonagló kancája mellől,
hogy utoljára még szembenézzen
ellenségével – az iszapban felségjelei után
eszelős polipként hadonászó diktátorral,
vagy (ha szerencséje van) elkapja fölényes,
netán ravasz pillantását a halálnak, aki
lévén, hogy nem a soron következő:
(Szabó Erika: Rekviem)
Moslék‑, verejték‑ s vérszag;
meszesedett részek, s legfeljebb
még a hit, mely elejétől végig
az esetlegesbe kapaszkodott.
Csontritkulásos látomások – amit
a koponyafal már örökre elzár.
Az elragadtatás homályos, hámló
bőrfelületei. Az iszonyat, hogy
letarolt erdők, mezők vulkánokba
fúlnak, s a csillagzattal a baljós
gondolatok is összeütközve hullnak