Válogatás
vagy ott fekszik csodásan ő ma is*
A vér, a tél, a hó! Mi vár
kétezerötben?... Zanzibár?!
Ott szolgált bantu‑Afrika,
néger törzsek büszke fia;
fejük aszott kókuszdió:
szegfűszegszárításra jó.
Buddhának „illatslágere”,
kábítószeres lágere;
szultánok s hány török sereg
turbánja alatt háremek;
vadászott elefántagyar‑
kincsre sok angol, svéd, magyar
kalandor; kába alkonyon
neved ima volt ajkukon,
indiai fakír s király
szigete voltál: Zanzibár!
Ráolvasásként mondanám
én is (szegény apám s anyám!
holtatokban titokzatos
szót mormoltok ma is talán),
s dús habok közül visszahoz
az Indiai óceán
csöndes órákat, szétfolyó
emlékárnyakat, hintaló
ringását díszített fenyő‑
fa alatt (mennybe szállt a hit),
virágot bontó, évelő
kaktuszok sóvár álmait,
delfinek táncát, képzelet
játékát háború sivár
éveiben s az életet
szépítő vágyat... Zanzibár!
Elfelejtett, ki se talált
tréfa, mely unokákra vár. –
Egy út talán, hogy a halált
nevetve elkerüld, ha már
más érved nincs, csak: Zanzibár!
2005. február 5.
* Kosztolányi emlékének
Köhögős, görnyedt szörny; hidegben
valaki követ – hihetetlen:
derűs és kedves voltál mindig,
de, jaj, az arcod soha sincs itt.
Az üvegajtón túli csendben
csak bámulsz, mint egy ismeretlen;
nem‑áldozóknak vagy (mióta!)
fanyar bor, törékeny piskóta.
Gyászhuszárok közt félve mentél,
legendád híre vissza nem tér –
Magyar zsenik birokra készen!
s gyermeki panasz szájpenészben.
A varangy rubinszeme hol van?
(eltékozoltad kölyökkorban) –
a Föld s az űr ezüsthínáros
üvegtekintete megátkoz.
S hol a közöny mint régi heg fed
(ahol Shakespeare is elfelejtett
csak föl ne kattintsák a villanyt.
Mértéktartás?... Üvöltés rázza
„jövő ilyenkorodnak” lázas
idegdúcát. Cserepes száj dac
csömörével csak dudorássza
a csutka‑torzó tuskótörzsét;
a gyógyiszap elvisz a frászba,
Nénéd Rodostóból rég Grazba
lesi (nem leveled) – a börzét.
ücsörögsz, fortyogsz már mióta.
Ott, hol nincsenek ingyen klikkek
és tejszínhabfürdő a szappan:
El ne kezeljen Európa!
rejtett formák, arányok, tévhitek
helyett csak berozsdásodott ideg‑
rendszer; négy évszak helyett csak hideg,
hószállingózás – olvadás sehol,
csak csontra vetkőzött világbokor
(vak‑ló‑halál véletlent nem okol!) –
aszott, fekete dióbél – mit ér?
örök sírboltja fagyott dogmahéj;
kétely nélkül a szenvedély nem él.
Törmelék, torzó; torzsa, morzsa csak;
eljutni még – hová?! – úgyis becsap
tér és idő. Kedved s cipőd vacak;
Sajó se jó, Hacsek se jó! –
Hacsak ...?!
Karinthy Frigyes emlékének
klasszikusok/k/ apadó imái.)
Nyelvet ölt rád tennen véred
(édes tejből hogy lesz méreg?)
Becsületed, bőröd, hártyád
bepiszkolták, felzabálták;
velőd árulják marokban.
(nem verseng mint hiú násznagy
botor utód egy se): szálkás,
nem kíséri; s bár meggyónnak,
kelevény csak meg nyűg rajtad,
se ezt, se azt nem akartad.
A törzs telis‑tele kartács;
ami jóság, csupa forgács.
halogatták s elhallgatták.
hánykolódhatsz éjben ébren:
„Ki ő, kinek mennyben, földön
lelkét hitem helyett őrzöm?”
Kaméleon nyúlba oltva.
sors, amit egy szép, dilettáns
kéz tett eléd. Ugyan, kit bánts?
múltad – ki fizet meg érte?
minden vásárra vitt régit
(fel ne üvölts iszonyattal;
szemberöhög Gyermek, Angyal).
Génjeidből tör rád önként –
ismerd meg a dühöst önkényt.
Bordád kitépve se retten:
„Költözz belém Ismeretlen!”
Más család sem igen tudhat
Gyógyulás esélye? Bűbáj
minden árulás csak álom
Délibáb‑leáldozóban
Villámsújtotta borostyán! Dúlt ég alól utcahosszán
szépség s szellem elorozván: csak a romok szabta rend.
Csak szemétdombon dongó raj. Négyszemközt a Fennvalóval
mint egy jajszó, mint egy sóhaj: „Mit kerestél idelent?”
Mit tehetnél még, mikor, jaj, nádirigó szíve zeng
Őrült agy még őröl, kérdez; de mint túlhizlalt közérzet,
megfeneklik a híg kéjek vizén sekély életed.
Az az üres szó ma: ábránd – valldbemagadnak – inkábbbánt.
Lombokcsipkézteszivárvány,holvagy?Nincs, neiskeresd.
Toronymagasban egy állvány (büszkeséged félre tedd):
Hajszolt csatalovon hányszor; gyalog, elcsigázva máskor
(utad pár ezer hazárd sor – hideg ráz; gyötör a láz). –
Cserbenhagyott csodák árán, hontalan zarándok‑árván
megfogózva a Föld párkány‑peremébe, mélybe látsz,
honnan egy hang, rád vigyázván, így szól:„Mindegy, merre jársz.
Megvan mindennek az ára (kín, felejtés, Buda vára!);
kormos, vén szemöldökfára írva, kit miért okolj.
Vörösmarty, Tompa, Bajza: fogytán‑napok, örök hajsza;
zseni‑zápfog, Arany bajsza! – allegória‑bokor.
A nyelv, hogyha elharapva őrzi, hadarva a kor:
Elbolondított világ, hol boldogtalan őshomályból,
sűrű, sötét babonákból, rémlik, sose volt elég.
Hullámlelkű, puha hóban, délibáb‑leáldozóban
makacs‑mindent(nem)tudóan kudarcaid gyűjtenéd?
Vad háborún ami túl van: őrült békemenedék –
Űr, te, kit halálra váltan öleltünk Amerikában,
szmokingban, farmernadrágban befogadtál annyiszor. –
Feszületről lóg le inged. Jössz, s szórvány‑szigeteinket
meddő méhből telehinted; s míg a Szabadság‑szobor
csodát látva ránk tekintget, ősapánk a föld alól
Az érzékenység ára*
Ha visszavárna az az ősvadon! –
Feléd kacsintok most, midőn fagyon,
fekélyes földi léten túl nagyon
gyötröm magam. Végül mégsem hagyom
vak véletlenre sorsom – még ha ott
látható is képmásad: a fagyott
– kiálthatnám én is a titkos ok
színe előtt. A kiszolgáltatott
sohase győzhet. Fölöttünk ragyog
az „élettani végzet”. Kit vakol
tartós bálvánnyá ostobán a kor(?),
s ki szóratik szét szélben, mint a por‑
hó(?) – bár mindkettő halállal lakol.
– Az érzékenységemet.
– Ugyanazt.” (Sz. L.)
Az éjszaka televan tántorgó, vak
árnyakkal, titokzatos, távolodó
lépésekkel, tétovasággal, az elnyílt
mályva melankóliájával, a bazsalikom
bomlott vérű lányra valló bujaságával,
televan pihegéssel, az erekben dobogó
idő lelassulásával, az álom pihe‑
gyönyörével, az ázott humusz előtt pőrére
vetkőző gyökerekkel. Az éjszaka tele‑
van időtlenséggel, a szirének gúnyos
énekével, Pénelopé megkeseredett
hűségével, legendás sziklákat simogató
delfinek kacagásával, a bibliai cet
gyomrában mint karanténban koplaló,
megzápult prófétákkal, rég elmerült
szenvedélyek gyöngyházkagyló‑szemével,
lovas portyák, melléklépcső‑ármányok,
eltévedt párbajgolyók emlékével, televan
a Földgolyó terhével.
Kígyó – inkább borzadnék.” Csak az üresség,
a társtalanság riaszt, nem ez az éj, amely
tele van a belek görcseivel, a kórházi agóniák
éterszagával, az alélt szervek anatómiai
magányával, a szív szűkölésével, hogyha
tűrnie kell az önzés tébolyát, az áruló ölelést
s a gyilkos gyáva leheletét. Az ínyen egy
hajdani édes csók íze még; de a virrasztó ég
egykedvűen borul ránk, akár a Teremtő szem‑
héja. Talán csak isteni engedékenységgel van
tele az éj; ki tudná megjósolni, hogy osonva
jár‑e köztünk a halál, vagy repülve húz el az
űrbe, végképp, a kivilágított diadalívek felett?
2003. július 30.
Tart még a háborúskodás a mórokkal, az eretnekekkel –
szinte hihetetlen, hogy a vakhit által vezetett áltudományt
valamint a hiúz tekintetű bizalmatlanságot egy Kolumbusz,
egy Cervantes, megsebesülve, csonkán, de túlélte egyáltalán.
A sötét bosszútól hajtott vallatásoknak és kivégzéseknek
megszámlálhatatlan villanásai, éktelen mennydörgések
a nyugati égen, mielőtt (vagy miután) Aragónia egyesült
Kasztíliával. Ezer szerencse, hogy van farsang is,
s a szaporasággal szédítő vér is felforr, akár szőlőtaposás
után az édes must. Nincs más győztes, azóta se, csupán
Ugyan kinek érdemes drukkolni: neki, kit a szélfuvallat is
aggaszt, vagy annak, aki a bűn sodrását sem érzi? – a fejlődés,
gépekben, gőzösökben s lóerőkben mérve, nem sokat ér.
Kisemberéletek elcsigázott sokaságát sújtó, kollektív sivatagi
magány(!); süket agonizálás gyatra retorika: egyetlen ki-
választottad a kétkedés géniusza, egyetlen istened a végzet.
Flamand balladamotívum
Mit kínáltak föl nekünk? Egy darab Európát.
Széllökések, együgyű Elvis utánzók, fenyegető öklök
dacára még ma is derekasan helytállunk. Túlhajszolt
gyermekeink arca olykor elriaszt (a Hold arca sem
változatlan); nevetséges gyűlölni az időt, s értetlenkedőn
(harci) pózban fogadni a sznobokkal is mésalliance-ot
kötő „modernséget”, mely semmivel sem bizarrabb, mint a
kéziratok túlélés-igénye, vagy az, hogy A. éjszakánként
önmagáért aggódva fölriad, s könnyek nélkül is tud sírni.
Megkopott kötelesség a vaskos könyvekhez idomítani az
unatkozó sokaság szenvedélyét.
Mi az, ami örökre eltávolodni
látszik tőlünk: a szellem oltalma vagy nemes szomorúsága?
Onnan hallatszik ilyenkor, ahol
a perzsa éjszaka. Izlés, arányok –
tudják a dolgukat.
Áthajolsz a mohazöld bizakodásba, az arany-
fövenyű nosztalgiába; őröl a genetikai malom,
termékeny sodrás, ismeretlen szeretkezések,
lotyók, Lillák lebegő lelke, mélybe lehúzó
lelketlensége, egy más/ik/, legendákkal, felhő-
homállyal takarózó világ magzatvízben oldódó,
elfojtott, elhalt zajai, akár a lelassuló, tisztuló
folyók üledéke. Az ős mindegy, milyen lehetett:
könyörületes vagy képmutató(!) – fő, hogy erős-
szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.
Lágyékra permetezett ondóharmat s falánk álom-
fantazmagóriák után sejtek, sóhajok tüneményes
elvegyülése; tajtékos sziklamenedékek mögül vissz-
hangzó génmalom-zakatolás. Ásványi kőzetek
földi igazságokat kockáztató, idegrostokra (fel)-
feszített Istenképzet kikövetkeztethetetlen porcikái
– bármely relativitáselméletre rácáfolók. Mégis:
mint közönséges rókagomba-tenyészet.
2008. április 6. (Halálod évfordulóján, anyám.)
Sejtek szonettje
„Tartalékaid mind meghagytam!”
Az Öregistennel haragban
vagyok/voltam – én, faragatlan
vesztes Versailles-i kirakatban;
a gőgös nagyhatalmi katlan
(Magyarigenben, Musza Daghban)
meddig maradhat bosszulatlan?
Éltem, haltam vígan, haragban,
ragokban, képzőben /-talanban/,
szabad, nem szabad vers-alakban
magamat hányszor meghalattam
(élő sose volt csalhatatlan). –
Elpazarolt sejtek az agyban.
Csupán a halott halhatatlan.
Csupán a halott halhatatlan.
Elpazarolt sejtek az agyban
(elő sose volt csalhatatlan) –
magamat hányszor meghalattam
szabad, nem szabad vers-alakban,
ragokban, képzőben /-talanban/.
Éltem, haltam vígan, haragban.
Meddig maradhat bosszulatlan
(Magyarigenben, Musza Daghban)
a gőgös nagyhatalmi katlan?
Vesztes Versailles-i kirakatban
vagyok/voltam – én, faragatlan –
az Öregistennel haragban.
„Tartalékaid mind meghagytam!”
hallgassa egy szikla kettéhasadozva”*
Vásárhelyi Géza: Sóvárgás természetért
Van benne valami sebezhető,
topogni, várni, tűrni karácsonyban,
elveszni hófúvásban, hótlan
fantáziátlan-emlékugaron –
isten veled, közönséges, vakon
járó rend, szállni, elrepülni a
verejtéktől habzó provincia
felett, elhagyni, elfeledni
szabályokat, előítéletet;
a káoszból ki – tán a semmi,
vagy csak az öregség felé, lehet;
világjáróként tetszelegni
öröklött vasbeton-tudás helyett.
De hát ki az, aki ezt írja most?
aki Dunára lát s nem a «Szamos
vizét issza« s úszta egy emberöltő
zavaros eszmékkel s céllal megtöltő,
poros, besározott porhüvelyében?
kinek szupercsárda hazudta Éden-
Süket zajlás: mint jégé,
az elvetélt hont európai
tökmodern kotyvalékkal tölteni,
s közben elméd, mit hátrahagy,
nem is (bár felhőnyi) szellempalack –
csak szakadék, csak iszonyat?!
2008. december
