Jób
Lászlóffy Csaba
„Minden lemondás egy darabka
halál. Avilágtalannak,ha
eltűnt a fény: maga a meghalás.
Ezek szerint meghalni bűn! Ha száz
életet adtál volna, úgy hiszem
– eltaposott csótány, bár nem teszem – ,
Adom‑veszem kegyelmedet ki kérte?...
– kérdik tőlem. De hát a mérge
családom és javaim ellen
honnan? Mért sanyargatja lelkem?
Hétezer juhom már csak adalék,
igavonó barmaimmal s tevék
Nincs más, csak feneketlen szakadék.
Villámmal sújtottad juhaimat,
gyapjaknak kövér hamuja maradt;
őrizték, a szabeusok hideg
pengéje végzett. Fiaim pedig
nevedet áldva ünnepeltek épp,
fügeborral kedveskedtek nekik
lányaim, midőn megszakadt az ég,
villám csapott le és a ház maga
alá temette őket! Így csak a
borotvált fejű Jób, az eszelős
az első rászedett!) új köntösét
Látszatra volt csupán bölcs Jób, amint
befészkelvén magát a hamudomb
közepébe, hogy kijátssza a kínt,
mely belülről mardosta puha, rongy
lelkét, vőn egy csillámló cserepet,
s mint eszement, ha nincs több szeretet,
véresre vakarta magát vele.
Hallgatott benne, amit nem sejtett még,
hogy várja őt az igazi bölcsesség:
Istenfélelmének a kezdete.
„Mindenható! Hát miért ne vihette
volna el fiaimat mennydörögve
s lányaimat szolgálni: mindörökre.
Ha szűk a sírverem, kedvedre mélyíts;
a föld színéről eltörölheted
elődeimnek emlékezetét is...”
lélegzet. Tudja már Jób: a rezet
bányászó rab sem él ilyen kevés
eséllyel, bár előbb‑utóbb lehet,
hogy kiköpi a tüdejét...Mint csontváz,
oly ösztövér lett az edomi Jób,
kelevényes fej, szemében a rontás
s tüskés szakállán a mocsok nagyobb,
mint ama félszáz ezeré, akik
a pusztaságon keresztül alig
bírták hazáig – sok‑sok élő hulla.
„Legyen sötét már, fátyolos, de tiszta
éj, mint mikor mezítelen világra
jöttem anyámnak méhéből (a vissza‑
térésismezítelennemsokára).”
kegyét az Úr, te mért teszel úgy, mintha
a Sátán ingerlésének engedve
ítélne el, s vakon szóród a hinta‑
sorsra az átkot, a fogantatásod
és születésed napját sem kíméled!”
a szerencsétlen Jób. Undok fekélyek
ellen Elifáz, Bildád, Cófár áldott
port hintettek fejükre s az övére.
és az Egek urának örömére
bizonygatjátok: ti megtettetek
mindent, hogy rábírjátok Jóbot, ó,
az alázatra!...
Isten neki – de ne képmutató!”
Hét nap, hét éjjel, szótlanul, mogorván,
fejét köd ülte (felleg a hegy ormán):
hogyha méhének ajtait anyám
bezárta volna, elrejtvén szemem
elől a földi poklot...”
volt dicsérni vagy elfogadni bár
tökéletesnek azt, hol nincs határ
jó és gonosz közt. A Mindenható
ne látná? Erény meggyalázható,
s az ártatlanság szenved!... „Mért hagyod
rongyokban azt, ki viharban vacog,
s az éhezőt, ki sziklamenedék
bugyrában szüli meg szép gyermekét?
Nyájat lopnak megtorolatlanul,
viszik az özvegy ökrét zálogul;
a haldokló agg kihányja eléd!”...
Figyelvén Elifáz, mint porkoláb,
a magában tusakodó barát
komor vergődését (akár veremben
forgolódó állatét a vak csendben),
az Úr felé sandítva: „Én megmentem”
– rebegte, buzgón hozzáfogva menten.
volnál is annak, aki mindenek
a sivatagban könnyű martalék
híján – de gondját viseli az Ég.
mígteitttántorogszföldhözkötötten.
kiválasztott angyala volt; a szárnya
szivárványlott. Elérhetetlen, mennybe
szálló tökély! Mégis találhat benne
hibát az Úr. Mennyivel inkább áll ez
a sárházak lakóira!... Jób, kár lesz
meddő, fojtott tüzedben elepedni.
Szállj magadba!”...
„Hová lett a türelmed s az eszed?
Ki vigasztalni tudtál másokat,
inteni jóra! – most zokon veszed
az égi jelt. Keveset vagy sokat
vétkeztek véreid?! Hát aszerint
jár büntetés. Minden fölös csapás a
lelkednek szól: jó, ha hátratekint,
hogy felkészüljön a tusakodásra
az ük‑ és szépapákkal. Mint ahogy
nem nőhet nagyra fel a káka sem
mocsár nélkül; s a sást, ha angyalok
csalogatnák az égbe, nem hiszem,
hogy az Istentől jött áldás, a víz
híján felnyúlhatna valaha is...”
„Ne is folytasd” – fojtotta bele Jób
türelmetlenül Bildádba a szót.
sem vesszük, vagy rászól a Napra: Ma
ne kelj föl, s elfüggönyözi az égve
felejtett csillagokat – Ő maga
miért nem fordít egyet haragjában
a gondolatomon is? Vagy miért nem
talán könnyebben felismerném vétkem.
nekem, míg nem mutatkozik meg szemtől
szemben, s nem hallatja szavát... Lehet,
még rosszkedvét is megérteném egyből...
háborgass látomással, hogyha már
oly nagyra becsülsz, s nem veszed le rólam
a kínokat bár addig, míg e nyál
savanyúságát lenyelem, savát
kiöklendezem... Céltábláddá tettél!
ujjonghassak fájdalmamban. Neked cél
lehet a pusztítás; csak azt ne várd,
tőlem, hogy türtőztessem magamat.
Kövekerejétazénszétzilált
lényembennekeresd. Van akarat,
mely acélnál keményebbé tehetné
csontjaimat? Ki más – csak Te magad
vagy, ki makacsul megmentőm lehetnél.
Kegyes bírám... De hol vagy? Se nyugat,
se kelet felől nem üzensz. Ki hallja
verőfényben?Avilág ódon malma
rosszat őröl, a jót csupán ígéri.”
vonszolja párját, ráripakodik:
nap mint nap?! Láthattad: ítélkezett
feletted, porba sújtott, javaid
s gyermekeidnek üszkös hamvait
hagyta rád örökségül, vén kolontos!
Szegény Jeremiásnak is – gondolkozz –,
mit mondott volt(?):«Még hogyha forró lúgban
mosakodnál is, nálam minden úgy van
előjegyezve, hogy egy perc alatt,
ha akarom, posványba mártalak!«...
„Jól van, elég volt” – fogta be fülét
Jób, rogyadozó lábbal menekülve.
mind ellenem fordultak. Trónra ülve
vagy habos fellegekbe bújva tán,
csak megpillanthatnám már végre...
Az ártatlanságom a tét; az ám!”
S rettegve bár, fölpillantott az égre.
„Kevély vagy: ez nyakadnak ékessége”
– lép elő Cófár, árnyékból, bicegve. –
„Minap tapasztalám épp, hogy veszélybe
sodorsz mást is. Belecsacsogsz a csendbe,
addig fecsegsz, amíg a hitet el nem
némítod a lelkekben. Még hogy: «Tiszta
Ha el nem hallgatsz, környezeted issza
meg a levét annak, hogy...”
bűnbánatot?!” – vág közbe Jób.
Ne azt sírd vissza, ami már elvérzett;
gondolj porszem‑voltodra. Még ha tíz
parancsolat ellen vétett is volna
valaki, ámde alázattal élve
Ura előtt: AZ esetleg leszólna
hozzá, és haragvását félretéve
engedne a bűnökből valamennyit...”
„Értem. Ő, aki magasabb az égnél,
s pokolbugyornál mélyebb! Ugye ennyit
tudsz Róla te is... De hogy mit miért kér,
akkor derül ki csak, ha megismertem.”
Elifáz ugrott Jóbhoz, s mint egy zsákot,
úgy rázta meg: „Nyújtsd ki hát Isten ellen
kezed, s mert nem tudsz egyebet, kiáltozd
tele az éjszakát!”
járták körül Jóbot – két idegen –,
majd Cófár szólt megint: „Kinyújtott nyakkal
rohan a vesztébe... Volt már ilyen.
Domború pajzsod hiányzik csupán, mint
eltávozott az Úrnak lelke, állig
felfegyverkezve állt – a nemezis
előtt, de megkörnyékezte a Sátán.
torony, a csatatéren hősi bálvány!
aljában bújt meg és nem jött elő
órák hosszat, a kezét harapdálta;
hangokra ügyelt, melyeket csak ő
hallott, s némultan bámult a világba...”
Felelé pedig mindezekre Jób:
„Ó, ti alávaló vigasztalók!
Ki küldött hozzám, úgy, mint Sámuelt...”
„Az Úr hangja volt ő is, ne felejtsd!”
– vágta rá Cófár.
király: Saul!... Az Isten elhagyott
s megbüntetett, holott nem voltam én
sem engedetlen, sem dölyfös‑kemény.
Hiába pusztult házam népe, lám,
fogait csikorgatva néz le rám...
fölöttem. Ki akadályozza meg
Őt, aki jobban átjár, mint a Nap?!”
„Maga a gyanakvás vagy, ne tagadd...!”
„Verem felett sarkad tőrbe akadt...”
„Hálóba bonyolítád lábadat...”
„Lelkedet is! Kelepce fojtogat...”
kapálózni kezdett: „Elég legyen,
ti felfuvalkodottak!” – ordította. –
hogy az Isten kedvében járjatok,
hazudozással csak gyalázatot
érdemeltek ki!... És most hagyjatok.”
tovább szaggatni nem szándékozott.
Felhők lebegtek fölötte, mint gályák,
és nem keserítették már gazok.
Kiválasztottnak érezte magát;
szitáján folyóvíz aranyporát
hozta, kőzetből olvasztott rezet;
hegyent át tört utat, mely elvezet
(a halhatatlanságig semmiképp).
Kit asszony szült világra – valahány –:
hiába kanyargatja életét,
nem futja az isteni rend szerint
csak rövid lélegzetre...
kezd üvöltözni, mint sebzett oroszlán.
hős, míg sírástól kivörösödött
orcámra s szempilláimra örök
magamat, hatudnám... Tevagyazén
atyám! – mondom a sírnak. S a férgeknek:
Ti az én anyám és nénéim lesztek!”
járat vele mondván: „Az étked
lesz,spálcikávásorvadcsontod.
Hol van Jób? – kérdezik szomszédai. –
látomás. Úgy hagyod el életünk
örökre, mint terhes emésztetünk.”
mit bánja, hányan vannak, akik hallják,
ha az igazság kiismerhetetlen,
s az Úr orcáján egy pihe sem rebben.
„Szélcsend van. Máskor legalább (úgy hittem)
vihart vagy forgószelet küld az Isten
a gonosz ellen. Vagy talán bele‑
törődött, hogy – miután ereje
javát elpazarolta – a gonosz
elpusztíthatatlan?!... Míg áll a rossz,
szolgád léptei eliszamosodtak.
(Vasvessződet, látom, már kézbe fogtad.)
beszéddé, ó, Uram, nevem örökre
kősziklába vésetnéd ónnal – még a
maradékunk üdvével is törődve?!...”
a képzelt visszhang: „Jób mindez csak látszat.
Légy megingathatatlan mindhalálig!”...
Mondják róla, hogy ezért is nem tágít,
bensője forr, nem nyugodhat bele,
hogy amit elvet, meg mind más egye.
s mások hajoljanak szíve fölé?!”
elárulták, és az atyafiak
elfordulnak tőle, leheletét
hitvese idegennek érzi. Csak
közöny és megvetés veszi körül.
Ha tűz emészti s pokolra kerül,
mindenki ujjongani fog lehet,
vagy megkönnyebbül... Ők, az emberek,
kik felnéznek a hatalmaskodókra
meg a haramiára. ( Régi nóta!) –
ifjúnak, hogy: «Te vagy az új fogó
vett volt: hogy nincsen rajta azokon
az Isten vesszeje, mégis folyat
mindenik bikájuk és nem marad
terméketlen; tehenük pedig élve
megellik, anélkül, hogy elvetélne!...
meglett férfi csak legyint rá odább –
megáll az üres hasú köles‑zsákon
kínálja így a keserű teát).
„Ezmeghalsazőboldogságateljes,
csontjainak velője tán még nedves;
jóval nem – csak erényben élhetett.
Na és! Ha együtt fekszenek a porban,
éppúgy féreg lepi majd őket holtan...
Ezértnevetséges,kiIstenellen
perel. Viselhetnél bár csillogó
koronát s járhatnál díszes köpenyben,
így szólna rád: «Te semmirevaló!«
S a főembereknek ami kijár:
«Gonosztevők!«... Légy gazdag, vagy akár
pártatlan szóval szán, vagy mennydörög.”
„Vedd ezt füledbe!”... Jób már hallani
vélte azt, amit a Mindenható
hajlandó lesz neki megvallani:
az ő aszott, törött porhüvelye,
az ő szerencsétlen, sanyargatott
lelke és annak mélyén a fene...
a feneketlen halál. (Még dadog.
Aki már dadogni is képtelen,
annak a van is nincseket terem.)
borul a dühtől s szerteszét a térbe
csorog a verejtéke, ha kifáradt?
azért, amitől nem félt; hallani
fogadta. Egyedül volt – egy halandó
fura, fantáziáját megcsiklandó
teremtmények: remekművek között.
magát?”... A látványtól megütközött.
füvet rág, mint ökörből, jön a nyál!
valami cédrus; négy „vasrúdon” áll...
feléje a vén lótuszfa alól
tokáját ringatva. S valaki szól
(az Úr hangja talán?):
fejű, csökött szavú, ki az örök
rendet megbontja értelmetlenül?!”
Bizsergés futott szét tagjaiban,
mert ártatlanul is szégyenkezett,
amiért nem lehetett itt (ugyan!),
midőn az Isten alapot vetett
a Földnek, megszabván méreteit.
meghúzni a mérőzsinórt. Pedig
izgatta kívül‑belül, térben és
olyan egyedül – mintha egy kevés
fény hatolt volna a mocsáron át,
le,abugyormélyébe. Szintemég
hálát érzett a megengesztelést
váró Úristen iránt, aki ott
tartott épp, hogy: „Vajon ki zárta volt
gátakkalelahullámzóerőt,
tajték felelt, s tengerapály felett
moraj‑magányban úszva fenn tovább
egy sirály... „Számra teszem kezemet.
– gondolta Jób –, ez a legnehezebb.”
Hagyta, takarja sebeit a víz,
s kiszítatta kételyeit. „Azé
az élet, a jövendő, aki hisz...”
egy‑egy ezüstpénzzel, aranyfüggővel
toldották meg. S lőnek gyermekei;
a próbatétel után ezer kézzel
szórta az áldást Jób felé az Úr.
teve (lám, megduplázva pazarul
minden! – már hogyha krónikát veszel
kezedbe); hát a hét fiú s a három
leány, az újszülöttek!...
Jób száz és negyven évig, a halálon
kifogva; volt elég étke s bora
csömörig. Ím, a jámborság s erények
fizetségképpen – annyi év meg élet! –
Elég egy imát mondani?
Hányembermondjaezt: Jóbénvagyok.
elvenné tőlem (fénylik a fasor
alatta csend és árnyék hívogat;
a látszat ez csak – szörnyű titkokat
rejt a világ s a magad bugyra, hisz
a természetnek része vagy te is:
lappang család‑ s országnagy gond, esély,
káini kő és vízözön‑veszély,
aszkétahitsvallatómáglyaláng,
tömegbűnsegyszemélyesbumeráng,
a bűntudaté; nyíl s kereszt döf át,
nyakunkonatatár,szomszéd,barát) –
csak Ő kíméljen, aki életet
adott; melyik törékenyebb: a test
vagyakusza,azörökváltozó
értelme s hangulata)? Ami a
porhüvelyünkbe belefér?... Soha
erény, ha álszent, vágy, mely ostoba,
irigység, dölyf, a tehetetlenek
eszelős kínja, vagy a képzelet,
amely Ikárusz‑szárnyakkal remeg
a nyomorékban! – hát még a tudat‑
alattiból egy pillanat alatt
előhívható félelem s erő!
Vakírással is följegyezhető
az arcrovátkákban a sok talány,
mit nem fejthet meg más, csak a magány
– a mindig rendhagyó, sanyargatott,
az áltatással sújtott, hőt, fagyot
kínozéskímélegybenavilág
csaló csókjától, Jób, kiben zilált
őshüllőhit él, semmi ki nem olt,
bár átüt rajta már a hullafolt.
