Lászlóffy Csaba honlapja

     Elhanyagolt külsejű, otromba alakok bútorokat hordanak ki az utcára. A szoba félhomályában idős asszony forgolódik, szaladgál ide-oda; olykor végig­simogat a soron következő bútordarabon vagy két­ségbeesett pillantást küld utána. A hordárok közö­nyösen jönnek-mennek, cipekednek, mintha az as­szony ott se volna. A fekete kapufáról, ahogy a ha­talmas ebédlőasztal sarka hozzáütődik, nagy darab válik le s hull a földre. Pudvás fa és por szaga ter­jeng. Egy fénypászmán keresztül a porszemek hul­lámzó tánca követhető az ablaktól a szoba belsejéig.

- A hangszereket is! - hallatszik egy öblös férfi­hang. Zongorát, csembalót, cimbalmot, hárfát ragad­nak meg egymás után a hatalmas, piszkos körmű kezek.

- Ezt ne! - Az idős asszony, különös formájú hangszert szorítva magához, hátrálva jut el a daróc­cal letakart ágyig. Leül. Mintha csecsemőt óvna, úgy hajol a hangszer fölé, majd nagyon halkan dúdolni kezd. A mellette elhaladó férfi épp csak egy pillan­tásra méltatja; elhallgat, csak karja ringásában él tovább a ritmus. - Ez az öthúros hangszer az ő talál­mánya. Viola pomposának nevezte el.

Kintről felhangzik az előbbi hang:

- Na, gyerünk! A láda marad! . . . - Szünet után, más, alkudozó hangnemben: - Az ifjú hölgy képét gondolja meg még, Magdalena asszony. Akad vevő rá, a keret sem eldobni való.

Az asszony előbb a sarokba tekint, egy vaspántos ládának támasztott, festett női arcképre, majd fel­jebb, a kép helyére a falon; aztán lassan a szemközti fal felé fordul. A padlón magasodó kottatornyot nézi és a felette függő másik festményt, melyen jól ki­vehető egy magas boltozatú férfihomlok, szokatlanul nagy szempárral és egy széles, szelíd száj,

előreugró állal alatta. Az asszony felemelkedik az ágyról, né­hány lépést tesz előre, megáll a szoba közepén, on­nan nézi a férfi portréját.

„Most megint olyan nagy a szemed, mint amikor megismertelek, mikor még nem húzta össze a túl­feszített munka és a szenvedés. Messze néző csillag, nem pislogó, kihunyó parázs."

A besütő napfény megvilágítja őszülő haját, vörö­ses, dagadt szemhéját, láztól cserepes ajkát. Hangja belülről jön, messziről, anélkül hogy szája megnyílna vagy megremegne. Ez a hang maga a gyógyító em­lékezés. Pengetni kezdi a hangszert, gyöngéden, tisz­tám - s az emlékezés hozzágondolja a szavakat.

„Porból, földből készül a pipa, Én is porból, földből vagyok . . ."

Az asszony önkéntelen mozdulattal emeli orra, szája elé tenyerét. Arcát meglágyítja a derű.

„Most már beismerhetem neked, hogy soha nem tudtam megkedvelni a pipafüstöt, a legfinomabb tu­bák illatát sem. Mégis, hányszor töltöttem meg pi­pádat arannyal kivert achátszelencédből, melyet a nagy család a többi értékesebb holmival együtt kö­nyörtelenül megszavazott eladásra. Hiába, nagyon sokan vagyunk . . ."

Körülnéz. Különösen elhagyatottnak, magányosnak látszik a kiürített szobában.

Sokáig mozdulatlanul áll, majd a kinti zajoktól felriasztva követi a pászma útját, visszafelé, az ab­lakig. Kint nyári zápor utolsó cseppjei hullanak, a forró napsütésben párolognak a pocsolyák. A stráf­szekér nehézkesen, döcögve indul meg a holmikkal megrakottan. A szekeres lova mellett caplat, noszo­gatva az ázott szőrű, öreg állatokat. A hordárok előresiettek, most fordulnak be a sarkon. Mezítlábas gyermekek verődtek össze a szekér körül; lökdö­sődve, visongva tapogatják a bútorok közé felrakott hangszereket. Egyik fiúcska megpengeti a dióbél­barna violád; társa hátulról elgáncsolja. Ahogy hasra vágódik, magával ráontja a hangszert. Egyszerre né­gyen is ott tapicskolnak körülötte; civakodnak.

A sárpettyes viola mind jobban belemerül egy jókora, tejeskávé színű tócsába. A szekeres hátrafordul, bő­dül egyet. A kölykök szétrebbennek; iszkol, ki merre éri. Egyikük lábszárán nagyot csattan a szekeres os­torának vége. A szekeres felveszi a violát, posztó­zekéje könyökével buzgón törülgeti. Egy húr el­pattan.

Az asszony, aki az ablakon keresztül látta a jele­netet, szinte bűntudattal vet keresztet.

„A basszus-violád, ó, vagy a viola da gamba?! . . ." Ellép az ablaktól, tekintetével megpróbál ezt-azt visszavarázsolni az

        „Öt csembalód, egy kis és egy nagy hegedűd, egy klavikordod, két cimbalmod, egy kis spinéted, három violád, két csellód és egy hárfád volt; ezekről nem tudtál lemondani, mindenikért adósságba verted ma­gad. Három pedálos zongorát kedvenc fiadnak aján­dékoztál, de a többi hangszer halálod órájában is körülötted volt. S most hűtlenek lettek hozzád, akár az emberek. Nem az én akaratomból történt . . . de mondtam már, túl nagy a család. Most még állítólag jobb árat kaphatni értük, érveltek felnőtt gyerme­keid. A pénzen testvériesen megosztoznak. Én már öreg vagyok; könyörületből eltart engem Lipcse vá­rosa. De nem cserélnék senkivel, akkor sem, ha a leggazdagabb, legfényesebb öregséggel kecsegtetné­nek. Nekem mindennél több az, hogy életed társa lehettem. Úgy érzem, egész Thüringiában csak két igazán boldog asszony volt - a te első feleséged és unokahúgod, Maria Barbara, és én, aki a második feleséged voltam."

Delet harangoznak. Megint kinéz. Ajka mozog, mintha számolná a harangütéseket. Csend. Ő még mindig számol.

„Szegény Maria Barbara, csak tizenhárom eszten­deig élt melletted . . . Én pedig tizenhárom gyermek­kel ajándékoztalak meg . . ."

        Átsétál a másik szobába, nézi, nézi a sarokban üresen álló karosszéket, aztán behunyt szemmel kö­zeledik

 feléje, mintha várná, hogy valaki ott meg­szólaljon és nevén szólítsa.

Az özvegy Anna Magdalena bolyong az üres la­kásban. Mintha különböző gyermekarcok árnyképei szaladgálnának szeme előtt, majd villanások a fiatal, szőke Anna Magdalenáról, aki különféle színes kön­tösben mindannyiszor gömbölyödő hasát fogja két kezével - vagy mégsem: az özvegy Anna Magda­lena szemével nézve egy hatalmas üveggömböt. A reggeli nap rézsút hull az akváriumra, amelyet a sző­ke Anna Magdalena többször is kiejt kezei közül, s hiába kap utána, az üveggömb pozdorjává törik, és tátogó szájú, meredt szemű kis halak fulladoznak körülötte.

„Legidősebb lányom, Christiane Sophie csak há­roméves koráig élt; második fiunk, Christian Gottlieb is ebben a zsenge korban hagyott el bennünket. Er­nestus Andreas csak néhány napig maradt velünk; s a következő gyermek, Regina Johanna sem érte meg ötödik születésnapját. Christiane Benedikta, aki egy nappal a betlehemi kisded után látta meg a nap­világot, nem tudta elviselni a szigorú telet. Milyen szomorúan virradt rám az újesztendő. Sebastian jó­ságos szemében könnyekkel térdepelt le ágyam elé. Ki sem tudta mondani, hogy az egyhetes csecsemő itt hagyott bennünket . . . Christiane Dorothea ­mintha eleve kereszttel jelölték volna meg a maka­csul ismétlődő Christiane nevet - egy éven és egy nyáron át, Johann August pedig csak három napig látta a nap világosságát. Hiába vigasztaltak jóságos matrónák, hogy ez az anyák sorsa, én nem tudtam soha hozzászokni a búcsúzkodáshoz . . ."

                                                                                   *                                                                                                          

Johann Sebastian Bach ül a karosszékben. Közép­korú .férfi, szeme, mozgása eleven. Térdén kottatartó. Az ezüst gyertyatartó fényében körvonalazódnak a dolgozószoba bútorai, hangszerei.

Anna Magdalena feketében, aránylag fiatalon, var­rókosarát földre ejtve, felugrik és könnyes szemmel az ajtó felé szalad.

BACH (felnéz, riadtan): Mi történt, Magdalena?

Az asszony megtorpan; Bach feláll, odamegy hozzá, s egyik kezében kottalappal, a másikban lúdtollal, ügyetlenül érinti meg a vállát.

ANNA MAGDALENA (szembefordul vele; fájdal­mas indulattal): Én kegyetlenségnek érzem ezeket a megismétlődő csapásokat! Azért hordozom a gyer­mekeimet, hogy néhány nap vagy esztendő alatt el­veszítsem őket?!

ANNA MAGDALENA: Hát az Örökkévaló süket?! Nem hallja a te fenséges templomi muzsikádat?! . . . Legalább azt látnia kellene, amit minden első parti­túrád végére odaírsz: Soli deo gloria.

BACH: Úgy látszik, kevés az Istent dicsőíteni.

ANNA MAGDALENA (hevesen bólint): Kevés! Szeretni is kell! Őt és valamennyi teremtményét! A Mindenható miért jutalmazza értelmetlen halállal a te határtalan szeretetedet?! . . . Emlékszel, amikor ta­valy vagy tavalyelőtt a szobádba léptél, s én kará­csonyi oratóriumod bölcsődalát játszottam és éne­keltem a gyermekeknek? Amint megpillantottalak, felkiáltottam: „Biztos vagyok benne, hogy ezt az is­tenanya is szívesen elénekelte volna szentséges ki­csinyének!" Te akkor boldogan jöttél oda hozzám és megcsókoltál.

BACH (pergamen fedelű könyvet vesz elő, az asszonyt gyöngéden kézen fogva, maga mellé ülteti, fel­nyitja a könyvet és olvasni kezd belőle): „Milyen boldog vagy most, szeretett Lénám! Ismét feltámadsz és ragyogni fogsz, mint a csillag, talán mint a nap . . ." (Felpillantva.) Luther mondta ezt leánya ko­porsójánál. (Az asszony elhúzódik tőle.) Várj, most hallgasd meg, mit írt leánya elvesztéséről barátjá­nak. (Olvassa.) „Bizonyosan értesültél, hogy az én szeretett Magdalena leányom újjászületett Jézus Krisztus örökkévaló birodalmában. És bár 

nekem és hitvesemnek örömmel kellene hálát adnunk boldog távozásáért, mert hiszen ezzel megszabadult a világ hatalmától, a hús csábításától, a törököktől és az ördögöktől, mégis . . .(lélegzetvételnyi szünet után, megrendülten) a szívünkben élő ter- mészetes szeretet olyan erős, hogy csak jajgatva és szívszaggatva tud­juk elviselni távozását, és lelkünk mélyén is érezzük a halál keserűségét . . ."

ANNA MAGDALENA: A te bálványozott Luthe­red, úgy látszik, kétszínű ember volt.

BACH {folytatja az olvasást): „. . . Míg élt és míg haldoklott, olyan mélyen vésődött lelkünkbe lénye, minden szava, mozdulata, hogy még Krisztus halála sem olthatja ki rettegésünket." (Eltakarja arcát.)

ANNA MAGDALENA: Te sokkal mélyebb, érzé­kenyebb lélek vagy, Sebastian. {Megérinti férje vál­lát.) Ebben sohasem kételkedtem.

BACH {fejét lassan felemelve): Látod, Luther is épp úgy rettegett, mint bármelyikünk.

ANNA MAGDALENA (hangja megkeményedik): Ö csak egy büszke pap volt, aki szembefordult a bű­nös, ravasz pápákkal. Ám az igaz út felismerésében és megjelölésében, mihelyt erőszakhoz nyúlt, ő is épp úgy tévedhetett . . . Te azonban a lélek megtisz­tulásának és megújulásának legszebb, legnagysze­rűbb útját választottad. A te alkotásodban nincsen tévedés . . .

BACH: Maga a világ sem tökéletes.

ANNA MAGDALENA: Aki a Máté- és a János-­passiót hallgatja, az a maga tökéletlen mivoltában is képes átélni az örökkévaló nagyság - az emberi tehetség előtti megrendülést. Az sohasem felejti el a Bach nevet.

BACH {félig-meddig tréfásan): Már ükapámnak, Veit Bachnak is híre kelt a thüringiai Wechmarban. Molnár és pékmester volt, de őrlés közben szívesen muzsikált; gitárral mosta lisztnél fehérebbre a teli zsákokra várakozók lelkét.

ANNA MAGDALENA (elgondolkodva): Arról nem feledkezhetem meg, hogy Bach, az ember, a polgár nem mentes a tévedésektől. S én tulajdonképpen az ő hiteltársa vagyok. (A férfi szemébe nézve, szo­morkásan.) A te legnagyobb tévedésed mindig a túl­zott alázat, a beletörődés volt.

BACH: Az apának az Úristennel szemben?

ANNA MAGDALENA: A kántornak és az orgonis­tának. Rektorokkal, hercegekkel, kis és nagy urasá­gokkal szemben, akik kegyeskednek alamizsnával fizetni rendeléseiket, anélkül hogy izgatná őket a leg­fontosabb. Az, hogy a világon még nem volt ilyen muzsika.

BACH (feláll, vizet tölt magának egy kancsóból és mohón iszik, majd parasztosan törli meg száját): Te a muzsikus Bachot egyenesen az Isten lábához ültet­néd. A sokgyermekes családját eltartani igyekvő, fe­jedelmeket és városatyákat szolgáló Bachra pedig mint Krisztus balján a latorra, úgy tekintesz, amiért nem viselkedik lovag módjára. (Magdalena éppen fát tesz a tűzre; most tiltakozni próbál, Bach hallga­tásra inti.) Igazad van. Egyetlenegyszer rántottam kardot életemben, méghozzá egyik ifjú tanítványom bosszúra éhes ábrázata láttán. Akkor is ijedtemben s önvédelemből cselekedtem. Egy kóruspróbán falsot fogott, s én dühösen címeres ökörnek tituláltam; mire ő egy utcasarok mögött megbújva, bottal akart elégtételt venni rajtam. (Keserűen.) Lám, akkor sem én voltam a lovag. Kezem is reszketett, s isten bizony, nem lovaggá üttettem volna azon estén, hogyha jám­bor polgártársaim szét nem választanak s nem szor­galmazzák az én mea culpámmal szentesített gyors megbékélést közöttünk.

ANNA MAGDALENA (halkan): Bocsáss meg, Se­bastian. Igazságtalan voltam veled. Te mindig min­dent megtettél értünk.

BACH: És önmagamért? . . . A becsületes művészért a becsületes alattvaló? . . .                                                                 

       Verejtékes homlokkal rántja fel az ablakszárnya­kat. Kint a hószállingózásban rosszul öltözött olasz komédiások

erőlködnek, hogy megnevettessék a templomozás után hintóval hazaigyekvő hercegi párt. Előbb marionett-színházat rögtönöznek. A nagysze­nű, nagyszájú bohóc kezében mozgatott báb pénzes­zsákot bont ki, s mohón számlálja aranyait. Eközben háta mögött, a keskeny, keleties szemvágású, fél szemén tapaszt hordó bohóc kezében feltűnik a másik bábfigura: a turbános kalóz. A pénzt számláló báb bizalmatlanul dugná el vagyonát, miközben ujjaival a zsákot mozgató bohócgazdája, feltűnően a hintó irányába kacsintva, erős hangon, mely egy opera­baritonnak is dicséretére válhatna, de gyalázatos skandálással és ripacsmimikával énekelni kezd:

Hű! Féltem ám a pénzemet!

Ennek itt tolvajképe van.

A hajam az égnek mered ­

Mit hajlong untalan?

A kalóz-bábfigura elébe tartja turbánját, s jelt ad, hogy dobjon bele pénzt, majd fegyvert fogva rá, ezt kiáltozza: Gnaff! Gnaff! Az első báb rémültem ejt né­hány pénzdarabot a keleties szemvágású bohóc mar­kában csüngő turbánba . . . Mind nagyobb pelyhekben havazik; a két színész arcán elmaszatolódik és a rán­cokban végigcsorog a vastagon felkent arc- és sze­möldökfesték. Most látni, mennyire öregek. Lihegve szaladnak a négylovas hintó után. Az ifjú herceg - nem lehet több tizennyolc évesnél - jobban kiha­jolva a hintó ablakán, kiszól a bakon ülő libériás inasnak; a hintó lassít. A csipkés kézelőből fázósan kimerészkedő ujjak kegyesen hajítanak néhány érc­pénzt a hótól kásásodni kezdő latyakba, majd mintha bizonytalanul intenének a színészeknek, hogy köves­sék a hintót.

ANNA MAGDALENA (az ablakhoz megy, beteszi): Most is köhögsz.

BACH: Hol kezdődik és hol ér véget a becsület . . .

ANNA MAGDALÉNA (engesztelően): Hagyjuk a lovagi becsületet.

Feszült figyelemmel nézi az ablakfa keresztjével négybe metszett kinti képet. Anna Magdalena követi férje tekintetét.

A piactér sarkán már egész csődület fogadja a hin­tót meg a vándorkomédiásokat. Hasas, fejkendős ko­fa, bőrkötényes kovács, harisnyás parasztok s főleg gyermekek. A színészek zsebre vágva a bábokat, las­sú sváb táncba fognak, de komikusan ható, kecses mozdulatokkal. A nagy szemű bohóc egy izmos lábú, deszkamellű, hosszú, vékony nyakú hölgyeménnyel lendül forgásba, a másik bohóc bőrdudát fújva kíséri őket. A nő lábujjhegyen forog, balettes könnyedség­gel, a nagy szemű bohóc utánozni próbálja: szökdel­ve szaporáz, meg-megduplázza a ritmust, közben alá­zatos vigyorral búgja a hercegi hintó ablaka felé a népi táncdallammal merőben ellentétes hangulatú, édeskés-behízelgő szöveget:

BACH: (a dal elhalóban; összevont szemöldökkel) Mennyivel voltam én különb helyzetben olykor ezek­nél a közönséges vándorkomédiásoknál?

ANNA MAGDALENA: Neked nem kellett vigyo­rogni. (A férfi hallgat.) Nem hiszem, hogy vigyorogtál volna, csak hogy jobban megfizessenek.

BACH: Egyszerűen nem tulajdonítottam jelentősé­get annak, ha netalán aprópénzzel fizettek ki vagy elfelejtettek fizetni. Nem színleltem az alázatot.

ANNA MAGDALENA (egy-egy szót hangsúlyozva, kissé szaggatottan): Te szent meggyőződésből tetted azt is. (Hosszabb csend után.) Bevallom, egybekelé­sünk után a kötheni udvarban, sokszor már terhes­nek éreztem a herceg iránt tanúsított alázatot. De azzal igyekeztem meggyőzni magamat, hogy te sok­kal bölcsebb vagy nálam, s bizonyára jobban tudod, miként kell viselkedni a fejedelmekkel szemben, aki­ket szavaiddal élve: „a Mindenható fölébünk ren­delt".

     BACH (kedvetlenül): Egy ízben mégis kifakadtál. Ha jól emlékszem, órák hosszat várakoztunk a her­ceg előszobájában ...

ANNA MAGDALENA: S te akkor azt mondtad, hogy a hercegeknek öröklött joguk van arra, hogy megvárakoztassanak.

Az utcán egy fiúcska, miközben hólabdát gyúr s a magasba hajítja, a színészektől eltanult ének végét cifrázza:

ANNA MAGDALENA: Talán a weimari éveid ke­serű tapasztalata lett volna?! . . . Visszaemlékszem arra az időre, amikor az én apám is fejedelmi udva­rokban szolgált.

A fiúcska újabb hólabdát hajít; vele együtt követ­jük a fehérségbe vesző hógolyó útját. Távolabb ma­darak szállnak, egymást keresztezve, rajokban - mint fekete írásjelek . . .

Ahogy közeledve nőnek, mind színesebben röppen­nek fel, villannak meg és zuhannak alá (már) a petár­dák.

Közben lövések dördülnek. Megkezdődött a tűzijá­ték.

Bach, alig harmincévesen, egy tó fölött átívelő japánhídon áll. A tóban felriasztott halak úszkálnak; egy bársonybugyogós, ráncos képű törpe nagy fosz­lós kalácsdarabokat hajít be nekik. Bach elfordulva tovább nézelődik: a park nyesett bokrai, a csodás fa­csoportok, a kavicsokkal világító sétány, a nimfa­szobrok a színes tűzijátékfényben - mindez lenyű­gözi, vagy legalábbis nyugalommal tölti el.

UDVARMESTER (melléje lépve, udvariasan): A hattyúkat még nem látta a mester?

BACH (a kis tóra pillant a sötétedésben): Hattyúk is vannak?

UDVARMESTER: A kastély jobb oldalán, a másik tóban. Az legalább kétszer ekkora, mesterséges szi­gettel a közepén.

BACH (szünet után): Az orgonára volnék kíváncsi.

UDVARMESTER (a kápolna irányába mutat): Pa­rancsoljon a Der Weg zur Himmelsburg felé.

Hintó közeledik sebesen. A vágtató lovak patáinak zajában is kivehető egy sikítozó hang. A kocsis hir­telen fékez; mire a négylovas fogat megáll, a tűzijá­tékra egybegyűlt udvari népség körülveszi a címe­res hintóból hisztériás zokogással kiugró princesszt, aki csipkezsebkendővel letakart valamit szorongat ölében. Egy sok gyűrűs férfikéz bűvészmozdulattal emeli fel a zsebkendőt; a fejektől nem látni semmit, csak szörnyülködő kiáltásokat, halk sikolyokat, mo­rajlást hallani. Bach mellől a bársonyba bújtatott tör­pe, a maradék kalácsot szájába gyúrva, karikázó lép­tekkel, futva igyekszik az udvari csődület felé. Pilla­natok múlva visszatér, s már újságolja is a hintó irá­nyába tartó udvarmesternek.

TÖRPE (izgatottan): Kunigunda a hátgerincére esett és szörnyethalt!

UDVARMESTER {kimérten): Hihetetlen.

TÖRPE: Miért? Amiért majom volt? . . . Túlhizlal­ták, csak a vak nem látta. Vagy az idegeit készítet­ték ki azzal a sok fúvós zenével. Én megmondtam, hogy holdkóros lett.

UDVARMESTER: Nagyméltósága kedvencéről ilyet állítani! Holdkóros beszéd.

TÖRPE: Mindenesetre, az ösztönei felmondták a szolgálatot. (Színpadiasan kezd bőgni.) Szegény ma­jom! (Rögtönöz:)

Hiába hozatott ide hercegapóka

az őserdőből a civilizációba hajón.

Visszafut a tömegbe, az udvarmester gyászos kép­pel követi. A rakétázás abbamaradt. Bach kissé cso­dálkozó arccal indul meg a sötét bokrok között a hin­tó felé.

- Szerencséje volt a délutáni fogfájásával. Két or­vos viseli gondját.

A hölgyek és urak, mintegy vezényszóra, a sétány két oldalára húzódnak. Hatalmas fáklyák imbolygó fényében Bach megpillantja a kissé púpos, de hosszú, göndör parókája alatt nőiesen szép profilú her­ceget. Meghatottan, gyöngéden fogja a fel-felcsukló princessz ujjait, s fúvós zene kíséretéhen, ünnepélyes merevséggel vezeti gyászoló leányát az előkelő tapség között. Előttük szőke fürtös apród viszi tál­cán, magasra emelve, az őrgrófnak öltöztetett döglött majmot.

PRINCESSZ (apja vállára ejti fejét; elkényeztetet­ten szipogva): Hát csak ekkora pompát érdemel?

HERCEG: Gyászfátyollal vonatom be a dobokat is. (Magához inti az udvarmestert; közben újabb ötlet­tel, a princessz füléhez hajolva.) A legkiválóbb olasz szobrásszal örökíttetem meg márványban Kunigun­dát.

A sötétből piros libériás, aranypaszományos menet lép elő oszlopban masírozva. Bach, egyenruhájuk után ítélve, előbb lakájoknak nézi őket. De aztán megpil­lantja kezükben a hangszereket. Most nem játszanak. Ők zárják a gyászoló menetet.

Bach elgondolkodva nézi a lelógó, eres kezekben lóbált hegedűket, fagottokat, trombitákat. Önkénte­lenül is a saját kezére pillant.

A kastély kápolnájának kis orgonáján játszanak ezek a kezek. Bach egyszerre húzza ki az összes re­gisztereket, hogy az orgona teljes hangját hallja.

BACH (a mögötte álló herceghez): Így szoktam min­dig kipróbálni, hogy egészséges-e a tüdeje.

BACH: Ebben a regiszterben elég sok síp néma; a főrész mindenképp javításra szorul.

HERCEG: Mennyi idő alatt lehetne helyrehozatni?

BACH: Bármennyi időbe is kerüljön, megéri. Ez a pedál a hét harminckét és tizenhat billentyűs regiszterrel nagy ajándék

     HERCEG: Dehogy ajándék. Minden egyes javítás tömérdek pénzünkbe kerül.

Egyik szabad kompozícióját kezdi játszani - fan­táziát és fúgát. A kép távolodik és tágul: a tető köze­lében felszerelt orgona látható a magasban, majd az egész kápolna belseje. Három emelet magas, színház­teremre emlékeztető helyiség, barnás-vörös padlózat­tal, mályvaszínű tetőzettel, díszes barokk ornamenti­kával. Két oldalán, emeletmagasságban, páholyszerű fülkék sorakoznak.

BACH: Ilyen nemes veretű basszus hangot ritkán hallottam.

HERCEG (türelmetlenül): Persze, persze, csak nem mindegy, hogy mikor fognak már vendégeink is kifo­gástalan játékot hallani.

BACH (feláll, végigsimogatja a sípokat): Orgonát építeni más, mint házat, vagy akár palotát. A mester­nek bele kell zárnia lelkének egy darabkáját. Ha nem ilyen nagy szeretettel és önfeláldozással építették az orgonát, az isteni muzsika sohasem fog életre kelni.

Reggeli borongásban, viharfelhők alatt lépnek ki a kápolnából. Hatalmas cédrusfa lombjai alá húzód­nak be a váratlan felhőszakadás elől. A kastélyhoz vezető sétányon két ifjú dáma színes napernyőt nyit­va, kacarászva igyekszik fedél alá. Hosszú ruhák­ban nevetséges pingvin-mozdulatokkal szaladnak. Az este látott zenészek rendezetten, szenvtelen ábrázat­tal, ütemes léptekkel masíroznak, mintha díszfelvo­nuláson volnának vagy legalábbis gyakorolnának ünnep előtt. A fehér egyenparókák beisszák a kiadós cseppeket, a piros libériák ronggyá áznak, de ők nem látszanak tudomást venni a zuhogó esőről. Mint haj­szálereket növesztő fagyökerek, szerteágazó villámok hasogatják cikcakkosra a komor, súlyos felhőzetet.

HERCEG: Ha jól látom, az újdonsült mester rosszallóan vagy legalábbis meghökkenve nézi egyen­ruhába bújtatott udvari

muzsikusaim katonás vonulósát. Ne gondolja, hogy különleges látványban van része. Mindenkor betartják ezt a fegyelmet. Most éppen zenekari próbára mennek, de más udvari szol­gálatokra is igénybe veszem őket. '.(Oktató hangon, mélyen a Bach szemébe nézve.) Ön bármennyire is fiatal és mimózalélek, számolnia kell azzal, hogy rend az alapja mindennek. Még az állítólagos virtuozitás­nak is. Vagy talán tagadni meri?

BACH {alázattal): Nagyméltóságod gondolatmenete mindenben hibátlan.

HERCEG (valamivel közvetlenebbül): Nos hát, az én rezidenciámon önnek lesz alkalma bőven orgo­nálni, s noha orgonistának és muzsikusnak fogadtam fel, elegendő szabadidőt engedélyezek önnek, hogy zenét szerezzen, nemcsak templomit - ám egy dologról soha meg ne feledkezzék. A muzsikának is a rendet kell dicsőítenie és szolgálnia. (Ironikus mo­sollyal.) „Miként a mennyben, úgy a földön is."

Bach lehajtott fővel hallgat, kitaposott, sárpettyes cipőit bámulva.

HERCEG: Úgy látom, azon tűnődik, amit mondtam. Ki vele őszintén! Ezután a tűnődéseit is én fizetem.

BACH (zavartan): Csak . . . a zene természetére gondoltam . . .

HERCEG: A zene rendkívül üdvös találmány. Meg­szabadít a fáradtságtól, a gátlásainktól. Felfrissít, fel­oldoz és elandalít. Mindent a maga idejében. (A zápor elvonult. Megindul a kastély felé. Bach követi.) Az majd kiderül, hogy ön meg a többiek hol és mit hiva­tottak szolgálni.

BACH (alig hallhatóan): Én muzsikus vagyok . . .

HERCEG {iróniával): S a muzsikus szent természe­te . . . (Nem fejezi be a mondatot. Váratlanul Bach elé lép, elállva útját. Keményebb hangon.) Én inkább így fogalmaznék: szent ügyet kell szolgálnia! . . . Látja azt a cédrust, amelyik .alatt álltunk? Az valahol Kis-Ázsiában szereti. Állítólag. Én azonban megren­deltem és idehozattam. Azóta engem szolgál... Per­sze, gondoskodtam róla, hogy megszokja nálam. (Le­pillant a Bach otromba cipőjére.) Intézkedem, hogy még ma utaljanak ki önnek egy pár lábbelit, amivel beléphet a zeneterembe. Valamint megfelelő öltözetet.

BACH (színtelen hangon): Libériát?

HERCEG: Nem karmesternek szegődtettem. Udvari karmesterem még egészségnek örvend . . . Minden­esetre, beosztásának megfelelően mutatkozhat. (A lép­csők előtt megáll. A kezével figyelmezteti Bachot, hogy merre van az oldalsó bejárat. Nagylelkűen.) A színhez nem ragaszkodom.

A weimari kastély - a kert, a hattyús- és a ha­lastó után - ezúttal belülről: a szobák, a folyosók, a festmények. Mennyezetig érő tükrök és egész falat borító szőnyegek - egyiken egy festett szájú, Mu­rilló pufók angyalkáira emlékeztető Diana vadászik. Egy félig nyitott ajtón keresztül fejedelmi pompával terített asztalra nyílik bepillantás. A lakáj, háttal áll­va, épp készül becsukni maga után az ajtót. Bentről kiáltás hallatszik.

A lakáj visszatér. A hercegi család az asztalnál ül.

HERGEG: Ne felejts a zeneterembe is tüstént be­fűttetni! És még valamit . . .

LAKÁJ (arca nem, mindvégig csak lakájruhája látszik): Parancsára.

HERCEGNÉ (feldőti a karcsú kristályserleget): Mi­ért akar ma a zeneterembe befűttetni? Talán valami meglepetés? . . .

HERCEG: Meglepetés, de annak, akinek magam fo­gak alaposan befűteni! (Ingerülten.) Egy lakájruhás veszi a bátorságot, hogy Wilhelm Ernst herceg udva­rában megsértődjék?! . . . (A lakájhoz, szigorúan.) Bach muzsikus nem hagyhatja el az épületet.

 LAKÁJ: Nagyméltóságod engedelmével, a két szememmel láttam útiruhában. Éppen csomagolt.

 HERCEG (felugrik az asztaltól): Le merte vetni a hivatalát jelképező libériát?! . . .

       HERCEGNÉ (elképedve pillant férjére): No, de: ét­kezés közben? . . . Igazán kellemetlen ügy!

HERCEG (dühösen tépi le melléről a hosszú asztal­kendőt): Megbocsátanak, kedveseim! (Indulattal.) Megbüntetem! (Megindul az ajtó felé.)

HERCEGNÉ (naiv gőggel): Én nem értem, miért akarja elcserélni a weimari udvart a köthenivel? Azt képzeli, hogy ott előkelőbb hallgatósága lesz? . . .

HERCEG: Lipót herceg karmesteri állással kecseg­teti. Én viszont közöltem vele, hogy nincs szándékom­ban elbocsátani. (Távozik, a lakáj követi.)

HERCEGNÉ (ezüstvilláját a pácolt pacsirta melle­húsába szúrja, de mielőtt szájába tenné, fintorogva ejti vissza a villát a tányérba): Miért kell annyit ma­kacskodnia. Sok mindent komponált orgonára s a ze­nekarunk számára, de üljön le és kedveskedjék ne­künk mondjuk egy vadászkantátával, amilyent a weissenfelsi herceg születésnapjára szerzett kegyes beleegyezésünkkel.

Az ifjú Bach egy sivár helyiségbe zárva; csak egy ferde tetőablakon keresztül világít be a fény. Körbe­járja a cella rendeltetésű szobát, amelyben csak egy ágy van s egy magas hokedli.

BACH (az ételét hozó lakájhoz): Itt sohasem fűte­nek!

LAKÁJ (nem pimaszul, csak egy kis malíciával): A zeneterem nem felelt meg uraságodnak.

BACH (felfortyanva): A herceg parancsba adta, hogy mit tehetek és mit nem.

LAKÁJ: Nagyméltósága egész hadseregnek szokott parancsolni.

BACH: A zene nem fegyver, s én nem vagyok ka­tona! . . . Azt képzeli, hogy kénye-kedve szerint kor­látozhatja a szabadságomat?!

LAKÁJ: Nagyméltósága nem muzsikus, hogy a képzeletével játszadozzék.

BACH (nyersen): Milyen jogon tart fogva?

LAKÁLY: Nagyméltósága kénytelen volt ünnepélye­sen kijelenteni (meghajlással, hisz mindenható her­cege szavait idézi): „Nem kockáztathatom a törvé­nyes rend erkölcsi alapelveit! "

BACH: Más törvények is vannak . . . (Nem nagy meggyőzőerővel.) A halandó, legyen bármilyen ha­talmas is, nem hagyhatja figyelmen kívül az isteni gondviselés törvényeit.

LAKÁJ (lakonikusan): A herceg nagyméltósága épp e mennyei gondviselést buzgólkodik gyakorolni itt, a földön . . . Ez, a Bach úr érdekében kieszelt kis szoba­fogság . . .?

BACH (közbevág): Meddig?! . . .

LAKÁJ: Amíg uraságod meggondolja magát.

BACH (ellép a lakáj mellől, bosszúsan veti le ma­gát az ágyra): Azt lesheti nagyméltósága.

LAKÁJ (odamegy Bachhoz): Lesz szíves felállni. (Bach gyanútlanul, zavartan talpra áll.) Fölhatalma­zásom van nagyméltóságától arra, hogy Bach urat megfosszam fegyvereitől. (Leoldja a Bach kardját.) Most lesz szíves magasba emelni a karját.

Lakáj nem törődve azzal, hogy Bach nem engedel­meskedett a felszólításnak, zavartalanul kezdi végig­tapogatni, a zsebeiben kotorász. Bach indulatosan löki el magától.

LAKÁJ (figyelmeztetően, kimérten): Úgy hiszem, nem szükséges erőszakot alkalmazni.

Üres kottalapokat vesz ki Bach zsebéből. Az ágy­hoz lép, a szalmazsák és a párna alatt kutat; lúdtollra és egy bőrsarkú könyvecskére akad. Elégedetten teszi el őket.

BACH (megtörten): Ügy, tehát a herceg nemcsak a kardomtól, de a hangjegyeimtől is meg akar fosz­tani.

LAKÁJ: Ellenkezőleg. Bízik abban, hogy egy mű­vészben több hiúság van, semhogy csökönyösségében képes legyen megfosztani a világot érett kori művei­től.

LAKÁJ (már az ajtóban áll): Sosem lehet tudni. Elég, ugyebár, elvágni vagy megszúrni egy ujjbe­gyecskét, és máris folydogál ... (Bántó pimaszsággal.) Ha nem is kék vér.

BACH (indulattal kapja le fejéről parókáját s a lakáj arcába vágja. Utálattal.): Lelketlen szolga.

LAKÁJ (belerúg a földre esett parókába; anélkül Bach még nála is senkibb): Ellenkezőleg. Lelkes szol­gája vagyok Wilhelm Ernst herceg nagyméltóságá­nak, akit kilenc éven át te is éppoly lelkesen szol­gáltál, az enyémnél (mutatja) sokkal silányabb libé­riában.

Bach, a vállára vetett zsákba kötött kottáival és hangszerével, kifulladva, izzadtan, porosan gyalogol. Egy pillanatra megáll, idegesen néz hátra, forgatja fejét, mintha üldözőktől tartana. Aztán tovább rohan. A hatalmas, narancssárga napkorong egy füves domb mögött lenyugvóban, a nyírfák, melyeken egy levél sem rezzen, a mohával benőtt, nagy, gömbölyű kö­vek, az egész táj nyugalma, mozdulatlansága még hangsúlyozottabbá teszi a menekülő ember zilált lel­kiállapotát.

A nap már lement, lassan feketül az erdő, az ég még csillagtalan. Melódia helyett gyors ütemű szív­dobogás. A hang erősödik.

Magdalena feje Bach mellén nyugszik - ez már megint az idősebb Bach, háttérben a csembalóval. Az asszony, félig térdeplőhelyzetben, a férfi karjában hallgatja a szívveréseket.

MAGDALENA (behunyt szemmel): Akinek a lelke a zene, az sohasem lehetett szolgalélek.

BACH (csendesen): Te akkor még nem ismertél. (Csend.) Sohasem áltattam magam. Én mindig a zenét akartam szolgálni. Közben szolgálnom kellett másokat.

MAGDALENA (felemeli fejét): És másokért is. Ér­tünk. (Megsimogatja a férfi kezét.) Tudom, pont olyan virtuozitás kell megszabadítani egy ekkora családot a nyomortól, mint amilyennel ujjaid játszanak vala­mennyi hangszeren. (Szomorúan.) Csak éppen önma­gadat ítélted rabságra. A kötheni udvari karmester hangversenyeinek sikerei után mi várt itt rád, a Tamás-templom kántorára? Mennyi tanítvány, meny­nyi munka, mennyi beadvány, úristen!

BACH {keserű gúnnyal): A tisztelt városi tanács jegyzőkönyvében, lám, mégis az áll, hogy nem csi­nálok semmit és javíthatatlan vagyok. (Egy kottacso­mó alól összehajtogatott papírt vesz elő.) Itt a vála­szom rá.

MAGDALENA: Mi ez? Újabb beadvány? (Bach bó­lint; az asszony böngészi, egy helyen hangosan bele­olvas): „. . . Nem maradhat említetlen, hogy a sok tehetségtelen és zenére alkalmatlan fiú felvétele miatt . . ." (Felpillant, közbeszúrja): A városatyák nagyzási mániája! (Folytatja az olvasást.) „. . . a zene szükségszerűen leromlott. Mert hisz könnyen érthető, hogy az olyan diák, aki a zenét egyáltalán nem ismeri s még egy szekund hangközt sem tud leénekelni, nem lehet zenei tehetség s következésképpen sohasem lesz zenére használható . . ."

BACH (kedvetlenül veszi ki az asszony kezéből a beadványt): Ennél még a kottáim másolása is üdí­tőbb.

MAGDALENA: És megoldásként mit javasolsz?

BACH (megjátszott könnyedséggel): Azt, hogy éne­keljünk el egy vidám dalt vagy egy korált. Hívd be a gyermekeket is. Családomból valóságas énekes és hangszeres koncertegyüttest tudok alakítani. Ez ná­lunk különben hagyomány . . .

MAGDALENA: Tudom. (Férjét utánzó, kedvesen játékos pózzal, egy szuszra.) Emberemlékezet óta évente egyszer valamennyi Bach összegyűlt, ilyen­kor előbb istenfélő módon vallásos népi énekeket énekeltek; az ájtatos kezdet azonban

hamarosan tré­fás hangulatba csapott át. Olykor még sikamlós szö­vegű dalok rögtönzésére is sor került . . .

BACH: Nos, hát, kezdhetjük.

MAGDALENA (visszaveszi a papírt férjétől): Előbb tudni akarom, hogy nekik mit javasoltál.

BACH: Számukra nincs javaslatom. Én csak ma­gunknak próbáltam . . . (Elhallgat.)

MAGDALENA (olvassa; Bach elkomorulva figyeli) „Minthogy azonban először is úgy látom, hogy ez a szolgálat távolról sem olyan jövedelmező, mint ahogy azt előttem leírták, másodszor sok mellékkeresettől elesem, harmadszor Lipcse igen drága város, negyed­szer pedig .felettes hatóságom annyira szeszélyes és annyira kevéssé barátja a zenének, hogy csaknem állandó bosszúság, irigység és üldöztetés közepette kell élnem: kénytelen leszek a Mindenható .segítségé­vel másutt szerencsét próbálni." (Lassan nyújtja férje felé a kezét. Halk könyörgéssel.) Még meddig, Sebastian? . . . És hová? . . .

BACH (kinéz az ablakon, messzire. Nagy későre): A kezdet kezdetén volt úgy, hogy két-háromszáz mérföldes útnak is nekivágtam, gyalog. Pedig csak egy-egy kiváló orgonista játékát kívántam hallani. És nem bántam meg soha . . . Emlékszem, amikor leg­először vettem búcsút a szülőföldtől, Lüneburgba indultam, észak felé. Te akkor még a világon sem voltál. 1700-at írtak a naptárak . . .

Ködös őszi nap. Egy tizenöt esztendős fiú vándor­bottal, a hátán kottatáskával, maga mögött hagyja Thüringia sűrűn lakott falvait. Változik a táj: vég­telen, puszta síkság, ritkás erdők tűnnek fel. Olykor felkérezkedik egy-egy parasztszekérre, lehúzza láb­belijét, kisebesedett sarkát vizsgálgatja. Útitársaival megosztozik egy-egy darab kenyéren, vagy együtt zendítenek rá egy népdalra. Bach kettős hangzatok­ban énekel. A gyermekhang szopránja mellett a mé­lyebb oktávbeli hangot

 is hallani. Élvezi hangváltozását . . . Elgyötörten forrást keres. Egy ravasz képű, öreg pásztor csúfolódik vele, mutatja, hogy igyék a vályúból... Este, szemerkélő esőben, magányos ház eresze alá lopakodik; alig kucorodik össze és hunyja be szemét, dühös komondor támad rá s veszi üldö­zőbe . . . Rohan, rohan. Egy padon pihen meg éhesen egy fogadó előtt; egyetlen fillérje sincs. Egyszerre csak kinyílik az ablak, és két heringfej repül lábá­hoz. Felemeli a nem túl csábító eledelt, fintorogva szagolgatja; egyik heringfejből váratlanul aranypénz esik ki. Csodálkozva veszi fel, s amikor örömére a másik fejben is talál egy aranyat, a heringfejeket elhajítva, a pénzt zsebre vágva, felbátorodva, kíván­csian nyit be a fogadóba . . . Egy magaslaton állva hunyorog. Várfallal körülvett, soktornyú nagyváros látszik a messzeségben. Lüneburg, hatalmas gótikus székesegyházával s a magas tornyú Szent János­-templommal. Ódon sikátorokban vánszorog, bámész­kodik. Megáll egy vaspántos kapu előtt.

A gyorsan pergő képsort az emlékező, idős Bach hangja kíséri; csak egy-egy szóval, szaggatottan.

BACH HANGJA: A szülőföld után . . . puszta sík­ság . . . a lábam kisebesedett . . . Legjobb esetben egy szekér . . . Két ajándék arany . . . Végre! Ódon tor­nyok . . . Először láttam igazi nagyvárost . . . A bencé­seknél kaptam szállást . . . Előbb csak egy éjszaká­ra...

A tizenöt éves Bach elhanyagoltan, szakadt, poros öltözetben, habozva nyit be a kolostor kapuján.

Húsz évvel később: az ünnepelt. Bach higgadtan, főúri hangversenyteremhez illő ünneplőben lép be Fleming gróf szalonjába. Francia eleganciát majmoló finomkodó pompa: a falak duzzadó selyempárnákkal tapétázva, arany zsinórok és arany rozetták, meleg színű, puha szőnyegek. A magas mennyezeten száz­gyertyás csillár függ... Volumier koncertmester Fle­ming gróf füléhez hajol, aki házigazda minőségében Bach elé siet, s belékarolva elővezeti.

Az előkelő vendégek - köztük a királyi udvar hölgyei és urai - izgatottan hajolnak össze.

VOLUMIER (odasiet Bachhoz, mélyen meghajol előtte): A drezdai udvari zenekar képviseletében köszöntöm a mestert.

BACH (udvarias főhajtással): Remélem, nem kés­tem el. A délutáni hőségben a kocsis mintha el­szunyókált volna a bakon. Csak éppen lemostam az út porát és átöltöztem.

FLEMING GRÓF: Ön kellő pontossággal érkezett. Ellenben Marchand úr egyelőre várat magára.

VOLUMIER: Azt ígérte, hogy korábban jön, s a csembalót kipróbálandó, a mesterverseny nyitánya­ként megajándékoz néhány rögtönzött variációval.

FLEMING GRÓF (végigpillant a székeken helyet foglaló hercegi és grófi személyek kissé türelmetlen arcán): Üzenni fogok a szállására! (Ellép mellőlük, s diszkréten magához int egy lakájt.)

BACH (Volumier-hez): Őszintén bevallom, nem szí­vesen tettem eleget az ön óhajának.

VOLUMIER (mentegetőzve): Én csak közvetítő vol­tam, tisztelt mester. A német muzsika dicsősége lebe­gett mindannyiunk szeme előtt. Jean Louis Marchand úr kétségtelenül hírneves muzsikus; fennhéjázó kije­lentését azonban a német vérhez méltatlan, sőt meg­alázó lett volna éppen Drezdában válasz nélkül hagyni.

BACH (megütközve): Ön különbem, ha jól tudom, francia származású?

VOLUMIER (rutinos könnyedséggel): A szász vá­lasztófejedelem ő királyi felsége szolgálatában állok.

BACH: Marchand úr, meglehet, kissé hiú és fecse­gő ember, mint nem egy honfitársa, de kiváló csem­balóművész és komponista.

     VOLUMIER: Az ön virtuozitását nem éri el.

     BACH: Megtisztelő számomra, hogy az én hírem­nek is sikerült túlvergődnie egy hercegség határán; ám még mindig nem értem, miért mint németek érezzük presztízskérdésnek egy muzsikus hiúságát . . . Marchand úr kihívása az egész zenei világ-

nak szól. A muzsikuskéz virtuozitásának különben sincs nemze­tisége.

VOLUMIER (kényszeredett mosollyal): Azt mégsem lehet kétségbe vonni, hogy Bach muzsikuskeze és elméje a németeké.

BACH (meglehetősen komoran): Némely herceg, akinek kénytelen voltam szolgálatába szegődni, saját tulajdonának tekintett.

VOLUMIER: Házigazdánk, Fleming gróf, őfelsége kívánságára vállalta eme verseny megrendezését. Ve­gye úgy tehát, hogy ma este őfelségének és őfelsé­géért is játszik.

BACH: Ez összehasonlíthatatlanul megtisztelőbben hangzik egy személyes hercegi utasításnál. Én azon­ban ma este is, akárcsak eddig, a világ legjobb mu­zsikusainak játszom.

VOLUMIER (zavart mosollyal): Ezt hogy ért­sem?! . . . Csupán csak Jean Louis Marchandért, va­gyis ugyancsak egyéni ambícióból vállalta ezt a ne­mes párviadalt?

BACH (tagadólag int fejével, majd kedvetlenül hor­dozza végig tekintetét a púderezett, kifejezéstelen arcokon, az aranytól, drágakövektől csillogó ruhá­kon): Az unatkozó nagyméltóságú urak és hölgyek bizonyára fogadásokat is kötöttek reánk, mint annak idején az arénában egymással szembeállított gladiá­torokra meg vadakra a rómaiak?

VOLUMIER (behízelgően): Túlnyomó többségük az ön győzelmét szeretné megtapsolni.

BACH (behunyja szemét, mintha megszédült vol­na. Halkan): Nem lett volna szabad vállalkoznom ilyesmire.

VOLUMIER (elképedve; közben megpillantja a vis­szatérő lakájt): Én igazán nem értem . . . A mester talán nem érzi jól magát?

BACH: A párviadalnak mindig áldozatai vannak, tisztelt . . . (Hirtelen nem jut eszébe a koncertmester neve.)

     VOLUMIER: Volumier.

     BACH: . . . Volumier uram. (A gróf tart feléjük fa­gyos arckifejezéssel.) A zenében viszont épp az a - rangok, címek értékét fölülmúlóan - nemes, hogy erőt, örömet, hitet ad, gyógyít, nem ejt sebet, pláne halálosat, még a lelkünkön sem.

VOLUMIER (a melléje lépő grófnak, zavarában ke­délyeskedve, bizalmasan): Remélhetőleg kezdhetjük, mielőtt Bach úr meggondolná magát . . .

FLEMING GRÓF (kurtán): Már késő. (A vendégek­hez, feszes ünnepélyességgel, fennhangon.) Hölgyeim és uraim, rendkívüli hírrel lepem meg önöket. (Ki­vár.) Jean Louis Marchand úr váratlanul, külön meg­rendelt postakocsival sietve elutazott Drezdából.

Általános megdöbbenés: csodálkozó felkiáltások, izgatott suttogás. Aztán valahol éles csattanással egy­máshoz verődik két tenyér, s azon nyomban fergete­ges taps kerekedik. A házigazda és a koncertmester zavara is egyből eloszlik, s csatlakoznak a Bachot lelkesen ünneplő társasághoz.

VOLUMIER (a Bach háta mögött állva): Íme, pár­viadal nélkül is lehet győztesként állni a poron­don...

Hangok innen-onnan: - Nyúlcipőt húzott!

- Ezzel elismerte a vereségét!

- Párizsban könnyű sikert aratni; nálunk nem megy a szemfényvesztés!

FLEMING GRÓF (Bachhoz): Ilyen alkalma még so­hasem volt megcsillogtatni a képességeit! (Előretes­sékeli.)

BACH (Volumier-hez, aki felkíséri a pódiumra): Most már kedvemre játszhatok, magammal megbé­kélve, a világ legjobb muzsikusainak és muzsikusai­tól. Marchandtól is. Az ő karácsonyi musette-jeivel kezdem. Aztán Vivaldi. Händel. Lehet, hogy nem is tudnak rólam; azért én mégis csak nekik játszom, mintha itt ülnének mellettem.

Két keze, kinagyítva, mint magasba rebbenő madárszárnyak.

A csembaló billentyűit már az öreg Bach kék eres keze üti le a lipcsei kántorlakban. Behunyt szemmel játszik, kissé túl feszes derékkal, de ujjai bravúros könnyedséggel szólaltatják meg egyik .szabad kompo­zíciójának toccatáját, majd öregkori parasztkantátá­jának variációit.

Felhős téli reggel. Az ablakon havas háztetőrész dereng be. Az udvaron a kapu közelében három-négy iskoláskorú gyermek óriás hóembert készít.

Bach behunyt szemmel mosolyog.

Egészen más tájra, más évszakra nyílik a zene. Langyos szélben az élénk kékégen magasan szálló, könnyű felhők. Bach és Anna Magdalena, viszonylag fiatalon, kiránduláshoz felpakolva elhagyják a vá­roskaput. Nyolc-tíz gyermek - nem is lehet őket megszámlálni - apróz nyomukban, futkároz körü­löttük.

A kirándulás pillanatképei: fogócskázás, nevetés, dalolás, fütyörészés kórusban, szalonnasütés nyárson. A gyermekek hosszú fűszálakkal tücsköt csalogatnak ki egy lyukból, majd ledőlt fatörzsön mászkálnak széttárt karokkal egyensúlyozva. Bach elheveredve a fűben, élvezettel szívja be a mező illatát. A mezte­len talpak nyulat riasztanak; szökdelve szalad a szán­tásokon át. A szürkületben egyik fiúcska felfedez egy madárhullát. Köréje gyűlnek; eltemetik. Mögöttük a kopár domboldalon pirosan gyúl ki egy rőzserakás.

    A csembalózó Bachot a kapu csapódása s a hóem­bert faképnél hagyó gyermekek ricsaja zavarja meg.

BACH(oldalnézetből, feszült tartásban, fejét ter­mészetellenes mereven tartva): Christian érkezett vissza, Magdalena?

ANNA MAGDALENA HANGJA: Nem. Csak egy szán állt meg a szemközti oldalon.

A nyitva hagyott kapun keresztül az utcára kiraj­zott gyermekek bámulják a díszesen felszerszámozott, csengettyűs lovakat. Bach ujjai óvatosan, inkább ta­pogatózva keresgélnek a csembaló tetején. Ügyetle­nül érnek egy kottacsomóhoz, leverik; a lapok bees­nek a csembaló alá. Feláll, két kezét előrenyújtva - most találkozunk csak merev, kifejezéstelen te­kintetével - lehajol, hogy felvegye a kottalapokat. Megbotlik a szőnyeg feltűrődött szélében. Kapálózó kezei a közeli könyvállványba kapaszkodnak, ez menti meg az eséstől.

BACH (fél térdre ereszkedve, kettőt-hármat nehe­zen szuszog, majd bosszúsan kiált ki): Magdalena!

ANNA MAGDALENA (lisztes konyhaköténnyel lép be; türelmesen, kedvesen): Mi a baj megint?

BACH: Nem találom az üres kottalapjaimat . . . (Az asszony körülnéz a szobában.) Akarom mondani, le­vertem őket.

ANNA MAGDALENA (előbb talpra segíti férjét, majd kötényébe törülve kezét, felveszi a kottalapo­kat): A vajat muszáj volt megköpülnöm. A gombóc is fő. Mindjárt ehetünk.

BACH (zsémbesen): Tudhatod, hogy nem vagyok éhes. (Maga elé terítve egy kottalapot.) Christian még nem jött?

ANNA MAGDALENA: Mondtam már, hogy nem.

BACH: Az esti toccatámhoz találtam egy sokkal jobb változatot.

ANNA MAGDALENA: Mindjárt jövök és meghall­gatom. (Kisiet.)

Bach belekezd a korábban hallott toccatába. Várat­lanul megáll; tűnődik. Leüt néhány hangot; megis­métli az ütemet, majd megtoldja még eggyel. A friss, tréfás parasztkantáta záró-kórusának alapdallamát próbálgatja.

ANNA MAGDALENA (kötény nélkül jön, derűsen): Máris itt vagyok. Játszd hamar, amíg a gyermekek nem jönnek követelni az ebédet.

BACH: Már nem érdekes. Az új kantátámat szeret­ném befejezni. Kíváncsi volnék, a kényes angol sza­lonokhoz szokott Händel füle milyennek találja. (Ját­szani kezd.)

ANNA MAGDALENA (halkan): Gondolod, hogy ezúttal eljön?

Bach füléig ez már nem jut el; ő már megint belül­ről hall és lát - a parasztkantáta hangulatát, világát éli.

A templomtorony-magasban erősödő harangzúgás elhalkul a húsvéti vásár zsivajában. Kereskedőktől, csavargóktól hemzseg a várós. A céhzászlók kitűzve a házak oromfalára. Egy vörös téglából épült, ódon ház méregzöld repkénnyel benőtt sarkán versenyezve kúszik felfelé két fiúcska; társaik lentről lesik, hogy melyikük érinti meg előbb a vargák aranyszállal hímzett lobogóját. A ház tövében hosszúra nőtt fű és bürök. Toprongyos alak ásítozik összekucorodva a kapu alatt; sovány fejét térde felé nyújtva olyan, akár egy összeszáradt, kunkorodó dinnyehéj.

A piaci bódék körül rengő tokájú és hahotázó szá­jak. Egy hebehurgyán csapra vert hordóból szökő­kútként spriccel magasba a habos sör. Egy suhanc kalapját tartja alája; egy kövér, szeplős kezű paraszt­menyecske tenyerében fogja fel, s megmossa vele arcát. Forró zsírt csorgatnak a nyárson .sütött kap­panra.

Fulladásig tömve az utcák, de mint zsírtól fénylő, cukortól ragacsos szájak, nyelik tovább az embere­ket. Három egyenruhás lovas káromkodva, hüvelyé­ben nyugvó karddal hadonászva tör utat magának a tömegben. Két vak koldus ganajos-szalmás földön egy elgurult rozsdás pénzért civakodik. Az erőseb­bik, ahogy megszerzi, egy bolthajtás alá húzódva, sietve ráköp, könyökével fényesíti, majd csalódottan hajítja messzire

a régi rézgarast. A malomárokban, a szeméthányások mellett, megtépve, részeg vigyor­ral hortyog egy tarka pendelyes leányzó. Tőle pár lépésnyire nagy fejű, együgyű legény kuporodik le­eresztett nadrággal, s közben kosztól vagy széntől megfeketedett ujjaival nyüveket halász ki egy rot­hadt gyümölcsből.

Gyermekek vonulnak lombokkal, korálokat éne­kelve. A két legkisebb, szoknyák közt, könyökök alatt bújócskázva-vándorolva, tányérozik. A fiatal Anna Magdalena a kapuból figyeli gyermekeivel a kántáló menetet. Két nagyobbik leányának engedélyt ad, hogy beálljanak az éneklő csoportba. Hol egyik; hol másik gyermek hallgat el s töm lopva a szájába egy kemény tojást. A színes héjtörmelék ropog a tal­pak alatt.

A piactér emelvényén látható kegyes példázat okos szüzei sötét, bő köpenyben térdepelve imád­koznak, a balgák pedig ledéren, előbb szűk ruhájuk­ban ingerkedő idomokkal nagybőgőre és dudaszóra változó ütemű táncegyveleget járnak, majd párna­-hassal, felzokogva, hajukat tépve kacagtatják meg a minden gondjukra fittyet hányó nézőket. Egy kisfiú, erőszakosan fújva piros fatrombitáját, megzavarja az előadást.

A középkorú Bach a Tamás-templomból lép ki az utcára. Körülnéz: nincs hová menekülni a csődület bábeli hangzavara elől. Ijedten, remegő kézzel fogja be fülét. A kantáta-kíséret is megszakad.

A vak Bach ugyanazzal a mozdulattal, fejét két keze közé szorítva ül a csembalónál. Felesége és fia, Christian áll mögötte.

BACH (megbántott, nyűgös öregemberként visel­kedik): Nem akarok többé hallani róla . . .

ANNA MAGDALENA (szelíd vigasztalással): Az ő fényűzéshez szokott nagyvilági természete úgysem egyezett volna a te hangoskodást, hivalkodást megve­tő felfogásoddal.

CHRLSTIAN: Mondtam már, hogy nem jöhetett. Sürgősen Londonba kellett utaznia.

CHRISTIAN (rajongással): Világlátott híresség. Az ő nevétől zeng Itália és Anglia.

BACH: Ugyanabban az évben születtünk, és mind­ketten Szászországban, mégis, úgy látszik, egymás­tól nagyon távol eső csillagok alatt.

ANNA MAGDALENA: A te csillagod állócsillag. Ő bolygósorsát éli nyugtalanul . .. Nem hiszem, hogy a bolygók boldogok.

BACH (higgadtan, meggyőződéssel): Amikor a Brockes passióját írta, melyet valamikor csodálattal másoltam le, vagy a Messiást - biztos vagyok ben­ne, hogy akkor boldog volt.

ANNA MAGDALENA (hosszabb csend után): Nem tudnám elhinni, hogy valaha is másfajta, zajos élet után áhítoztál volna.

BACH (tűnődve): Nagy család, csendes utca he­lyett állandó hírverés - ha kell, botrányos -, ál­landó fogadások és utazgatási . . . Hát nem.

ANNA MAGDALENA (őszintén): A költözködések­ből azért nekünk is kijutott.

CHRISTIAN: Én amióta az eszemet tudom, jófor­mán ki se mozdultunk ebből a bugris városból. (Foj­tott hangú vallomással.) Apám néhai barátja, Silber­man úr, egyszer régen azt mondta nekem, hogy ha valaki idejében nem lép ki a szorongató négy fal közül, még a szíve is megpenészedik.

BACH: A legjobb orgonaépítő volt . . . Igazat mon­dott. A te korodban nincs is már lehetőség. A zene minden lehet. De csak .akkor, ha a muzsikus lelkét is próbára tette az élet. Csak úgy tud mindenné vál­ni . . . (Lassan feláll, tapogatózva megy a .falig, öklével egyszer-kétszer megdöngeti, erőtlenül.) Sajnos, én már nemcsak e falak árnyékából, de a lebonthatatlan sötétségből sem tudok kilépeti. Tavaly ősszel még útra keltem, kipróbálni egy-egy újfajta forte-pianót.

Csend. Bach megtörten, roggyant térdekkel indul meg az ajtó felé. Anna Magdalena belekarolna, de ő nem veszi igénybe

a segítséget. Kibotorkál, majd vé­gig a másik szobán - közben hangokat hallani; emlékezete dolgozik.

BACH HANGJA: „Az Örökkévaló mérte ránk ezt az újabb megpróbáltatást."

ANNA MAGDALENA: „A te legnagyobb tévedé­sed mindig a túlzott alázat, a beletörődés volt."

HERCEG HANGJA: „Látja azt a cédrust? . . . Az valahol Kis-Ázsiában szereti. Állítólag. Én azonban megrendeltem és idehozattam. Azóta engem szolgál."

BAGH HANGJA: „Én mindig a zenét akartam szol­gálni. Közben szolgálnom kellett másokat is."

ANNA MAGDALENA HANGJA: „Te mindig min­dent megtettél értünk."

BACH HANGJA: „És önmagamért? . . . A becsüle­tes művészért a becsületes alattvaló? . . ."

TÖRPE HANGJA: „Mindenesetre, az ösztönei fel­mondták a szolgálatot."

Bach megszédül; megfogózkodik a tölgy óraáll­ványban. Az ablakkal szemközti fenyőasztal felett egy polcon óntányérok sorakoznak.

BACH HANGJA: „Így szoktam mindig kipróbálni, hogy egészséges-e a tüdeje?"

ANNA MAGDALENA HANGJA: „Mennyi tanít­vány, mennyi munka, mennyi beadvány, úristen!"

FIÚCSKA ÉNEKE: „De ránk több élvezet

                                        Vár még idefe-enn! . . ."

A téli nap rásüt az óntányérokra, s a visszatükrö­ződő fény Bach arcára vetül. A vak szemek mintha mosolyognának.

BACH HANGJA: „Én ma este is, akárcsak eddig, a világ legjobb muzsikusainak játszom."

Anna Magdalena csendesen követte férjét a dolgo­zószobából. Bach most szembefordul vele.

 BACH (józanul): Különös dolog történt velem, Magdalena. Megint látok.

 Anna Magdalena két tenyere közé fogja Bach arcát. Szótlanul, könnyezve nézi.