Örökkévalóság libériában
Elhanyagolt külsejű, otromba alakok bútorokat hordanak ki az utcára. A szoba félhomályában idős asszony forgolódik, szaladgál ide-oda; olykor végigsimogat a soron következő bútordarabon vagy kétségbeesett pillantást küld utána. A hordárok közönyösen jönnek-mennek, cipekednek, mintha az asszony ott se volna. A fekete kapufáról, ahogy a hatalmas ebédlőasztal sarka hozzáütődik, nagy darab válik le s hull a földre. Pudvás fa és por szaga terjeng. Egy fénypászmán keresztül a porszemek hullámzó tánca követhető az ablaktól a szoba belsejéig.
- A hangszereket is! - hallatszik egy öblös férfihang. Zongorát, csembalót, cimbalmot, hárfát ragadnak meg egymás után a hatalmas, piszkos körmű kezek.
- Ezt ne! - Az idős asszony, különös formájú hangszert szorítva magához, hátrálva jut el a daróccal letakart ágyig. Leül. Mintha csecsemőt óvna, úgy hajol a hangszer fölé, majd nagyon halkan dúdolni kezd. A mellette elhaladó férfi épp csak egy pillantásra méltatja; elhallgat, csak karja ringásában él tovább a ritmus. - Ez az öthúros hangszer az ő találmánya. Viola pomposának nevezte el.
Kintről felhangzik az előbbi hang:
- Na, gyerünk! A láda marad! . . . - Szünet után, más, alkudozó hangnemben: - Az ifjú hölgy képét gondolja meg még, Magdalena asszony. Akad vevő rá, a keret sem eldobni való.
Az asszony előbb a sarokba tekint, egy vaspántos ládának támasztott, festett női arcképre, majd feljebb, a kép helyére a falon; aztán lassan a szemközti fal felé fordul. A padlón magasodó kottatornyot nézi és a felette függő másik festményt, melyen jól kivehető egy magas boltozatú férfihomlok, szokatlanul nagy szempárral és egy széles, szelíd száj,
előreugró állal alatta. Az asszony felemelkedik az ágyról, néhány lépést tesz előre, megáll a szoba közepén, onnan nézi a férfi portréját.
„Most megint olyan nagy a szemed, mint amikor megismertelek, mikor még nem húzta össze a túlfeszített munka és a szenvedés. Messze néző csillag, nem pislogó, kihunyó parázs."
A besütő napfény megvilágítja őszülő haját, vöröses, dagadt szemhéját, láztól cserepes ajkát. Hangja belülről jön, messziről, anélkül hogy szája megnyílna vagy megremegne. Ez a hang maga a gyógyító emlékezés. Pengetni kezdi a hangszert, gyöngéden, tisztám - s az emlékezés hozzágondolja a szavakat.
„Porból, földből készül a pipa, Én is porból, földből vagyok . . ."
Az asszony önkéntelen mozdulattal emeli orra, szája elé tenyerét. Arcát meglágyítja a derű.
„Most már beismerhetem neked, hogy soha nem tudtam megkedvelni a pipafüstöt, a legfinomabb tubák illatát sem. Mégis, hányszor töltöttem meg pipádat arannyal kivert achátszelencédből, melyet a nagy család a többi értékesebb holmival együtt könyörtelenül megszavazott eladásra. Hiába, nagyon sokan vagyunk . . ."
Körülnéz. Különösen elhagyatottnak, magányosnak látszik a kiürített szobában.
Sokáig mozdulatlanul áll, majd a kinti zajoktól felriasztva követi a pászma útját, visszafelé, az ablakig. Kint nyári zápor utolsó cseppjei hullanak, a forró napsütésben párolognak a pocsolyák. A stráfszekér nehézkesen, döcögve indul meg a holmikkal megrakottan. A szekeres lova mellett caplat, noszogatva az ázott szőrű, öreg állatokat. A hordárok előresiettek, most fordulnak be a sarkon. Mezítlábas gyermekek verődtek össze a szekér körül; lökdösődve, visongva tapogatják a bútorok közé felrakott hangszereket. Egyik fiúcska megpengeti a dióbélbarna violád; társa hátulról elgáncsolja. Ahogy hasra vágódik, magával ráontja a hangszert. Egyszerre négyen is ott tapicskolnak körülötte; civakodnak.
A sárpettyes viola mind jobban belemerül egy jókora, tejeskávé színű tócsába. A szekeres hátrafordul, bődül egyet. A kölykök szétrebbennek; iszkol, ki merre éri. Egyikük lábszárán nagyot csattan a szekeres ostorának vége. A szekeres felveszi a violát, posztózekéje könyökével buzgón törülgeti. Egy húr elpattan.
Az asszony, aki az ablakon keresztül látta a jelenetet, szinte bűntudattal vet keresztet.
„A basszus-violád, ó, vagy a viola da gamba?! . . ." Ellép az ablaktól, tekintetével megpróbál ezt-azt visszavarázsolni az
„Öt csembalód, egy kis és egy nagy hegedűd, egy klavikordod, két cimbalmod, egy kis spinéted, három violád, két csellód és egy hárfád volt; ezekről nem tudtál lemondani, mindenikért adósságba verted magad. Három pedálos zongorát kedvenc fiadnak ajándékoztál, de a többi hangszer halálod órájában is körülötted volt. S most hűtlenek lettek hozzád, akár az emberek. Nem az én akaratomból történt . . . de mondtam már, túl nagy a család. Most még állítólag jobb árat kaphatni értük, érveltek felnőtt gyermekeid. A pénzen testvériesen megosztoznak. Én már öreg vagyok; könyörületből eltart engem Lipcse városa. De nem cserélnék senkivel, akkor sem, ha a leggazdagabb, legfényesebb öregséggel kecsegtetnének. Nekem mindennél több az, hogy életed társa lehettem. Úgy érzem, egész Thüringiában csak két igazán boldog asszony volt - a te első feleséged és unokahúgod, Maria Barbara, és én, aki a második feleséged voltam."
Delet harangoznak. Megint kinéz. Ajka mozog, mintha számolná a harangütéseket. Csend. Ő még mindig számol.
„Szegény Maria Barbara, csak tizenhárom esztendeig élt melletted . . . Én pedig tizenhárom gyermekkel ajándékoztalak meg . . ."
Átsétál a másik szobába, nézi, nézi a sarokban üresen álló karosszéket, aztán behunyt szemmel közeledik
feléje, mintha várná, hogy valaki ott megszólaljon és nevén szólítsa.
Az özvegy Anna Magdalena bolyong az üres lakásban. Mintha különböző gyermekarcok árnyképei szaladgálnának szeme előtt, majd villanások a fiatal, szőke Anna Magdalenáról, aki különféle színes köntösben mindannyiszor gömbölyödő hasát fogja két kezével - vagy mégsem: az özvegy Anna Magdalena szemével nézve egy hatalmas üveggömböt. A reggeli nap rézsút hull az akváriumra, amelyet a szőke Anna Magdalena többször is kiejt kezei közül, s hiába kap utána, az üveggömb pozdorjává törik, és tátogó szájú, meredt szemű kis halak fulladoznak körülötte.
„Legidősebb lányom, Christiane Sophie csak hároméves koráig élt; második fiunk, Christian Gottlieb is ebben a zsenge korban hagyott el bennünket. Ernestus Andreas csak néhány napig maradt velünk; s a következő gyermek, Regina Johanna sem érte meg ötödik születésnapját. Christiane Benedikta, aki egy nappal a betlehemi kisded után látta meg a napvilágot, nem tudta elviselni a szigorú telet. Milyen szomorúan virradt rám az újesztendő. Sebastian jóságos szemében könnyekkel térdepelt le ágyam elé. Ki sem tudta mondani, hogy az egyhetes csecsemő itt hagyott bennünket . . . Christiane Dorothea mintha eleve kereszttel jelölték volna meg a makacsul ismétlődő Christiane nevet - egy éven és egy nyáron át, Johann August pedig csak három napig látta a nap világosságát. Hiába vigasztaltak jóságos matrónák, hogy ez az anyák sorsa, én nem tudtam soha hozzászokni a búcsúzkodáshoz . . ."
*
Johann Sebastian Bach ül a karosszékben. Középkorú .férfi, szeme, mozgása eleven. Térdén kottatartó. Az ezüst gyertyatartó fényében körvonalazódnak a dolgozószoba bútorai, hangszerei.
Anna Magdalena feketében, aránylag fiatalon, varrókosarát földre ejtve, felugrik és könnyes szemmel az ajtó felé szalad.
BACH (felnéz, riadtan): Mi történt, Magdalena?
Az asszony megtorpan; Bach feláll, odamegy hozzá, s egyik kezében kottalappal, a másikban lúdtollal, ügyetlenül érinti meg a vállát.
ANNA MAGDALENA (szembefordul vele; fájdalmas indulattal): Én kegyetlenségnek érzem ezeket a megismétlődő csapásokat! Azért hordozom a gyermekeimet, hogy néhány nap vagy esztendő alatt elveszítsem őket?!
ANNA MAGDALENA: Hát az Örökkévaló süket?! Nem hallja a te fenséges templomi muzsikádat?! . . . Legalább azt látnia kellene, amit minden első partitúrád végére odaírsz: Soli deo gloria.
BACH: Úgy látszik, kevés az Istent dicsőíteni.
ANNA MAGDALENA (hevesen bólint): Kevés! Szeretni is kell! Őt és valamennyi teremtményét! A Mindenható miért jutalmazza értelmetlen halállal a te határtalan szeretetedet?! . . . Emlékszel, amikor tavaly vagy tavalyelőtt a szobádba léptél, s én karácsonyi oratóriumod bölcsődalát játszottam és énekeltem a gyermekeknek? Amint megpillantottalak, felkiáltottam: „Biztos vagyok benne, hogy ezt az istenanya is szívesen elénekelte volna szentséges kicsinyének!" Te akkor boldogan jöttél oda hozzám és megcsókoltál.
BACH (pergamen fedelű könyvet vesz elő, az asszonyt gyöngéden kézen fogva, maga mellé ülteti, felnyitja a könyvet és olvasni kezd belőle): „Milyen boldog vagy most, szeretett Lénám! Ismét feltámadsz és ragyogni fogsz, mint a csillag, talán mint a nap . . ." (Felpillantva.) Luther mondta ezt leánya koporsójánál. (Az asszony elhúzódik tőle.) Várj, most hallgasd meg, mit írt leánya elvesztéséről barátjának. (Olvassa.) „Bizonyosan értesültél, hogy az én szeretett Magdalena leányom újjászületett Jézus Krisztus örökkévaló birodalmában. És bár
nekem és hitvesemnek örömmel kellene hálát adnunk boldog távozásáért, mert hiszen ezzel megszabadult a világ hatalmától, a hús csábításától, a törököktől és az ördögöktől, mégis . . .(lélegzetvételnyi szünet után, megrendülten) a szívünkben élő ter- mészetes szeretet olyan erős, hogy csak jajgatva és szívszaggatva tudjuk elviselni távozását, és lelkünk mélyén is érezzük a halál keserűségét . . ."
ANNA MAGDALENA: A te bálványozott Luthered, úgy látszik, kétszínű ember volt.
BACH {folytatja az olvasást): „. . . Míg élt és míg haldoklott, olyan mélyen vésődött lelkünkbe lénye, minden szava, mozdulata, hogy még Krisztus halála sem olthatja ki rettegésünket." (Eltakarja arcát.)
ANNA MAGDALENA: Te sokkal mélyebb, érzékenyebb lélek vagy, Sebastian. {Megérinti férje vállát.) Ebben sohasem kételkedtem.
BACH {fejét lassan felemelve): Látod, Luther is épp úgy rettegett, mint bármelyikünk.
ANNA MAGDALENA (hangja megkeményedik): Ö csak egy büszke pap volt, aki szembefordult a bűnös, ravasz pápákkal. Ám az igaz út felismerésében és megjelölésében, mihelyt erőszakhoz nyúlt, ő is épp úgy tévedhetett . . . Te azonban a lélek megtisztulásának és megújulásának legszebb, legnagyszerűbb útját választottad. A te alkotásodban nincsen tévedés . . .
BACH: Maga a világ sem tökéletes.
ANNA MAGDALENA: Aki a Máté- és a János-passiót hallgatja, az a maga tökéletlen mivoltában is képes átélni az örökkévaló nagyság - az emberi tehetség előtti megrendülést. Az sohasem felejti el a Bach nevet.
BACH {félig-meddig tréfásan): Már ükapámnak, Veit Bachnak is híre kelt a thüringiai Wechmarban. Molnár és pékmester volt, de őrlés közben szívesen muzsikált; gitárral mosta lisztnél fehérebbre a teli zsákokra várakozók lelkét.
ANNA MAGDALENA (elgondolkodva): Arról nem feledkezhetem meg, hogy Bach, az ember, a polgár nem mentes a tévedésektől. S én tulajdonképpen az ő hiteltársa vagyok. (A férfi szemébe nézve, szomorkásan.) A te legnagyobb tévedésed mindig a túlzott alázat, a beletörődés volt.
BACH: Az apának az Úristennel szemben?
ANNA MAGDALENA: A kántornak és az orgonistának. Rektorokkal, hercegekkel, kis és nagy uraságokkal szemben, akik kegyeskednek alamizsnával fizetni rendeléseiket, anélkül hogy izgatná őket a legfontosabb. Az, hogy a világon még nem volt ilyen muzsika.
BACH (feláll, vizet tölt magának egy kancsóból és mohón iszik, majd parasztosan törli meg száját): Te a muzsikus Bachot egyenesen az Isten lábához ültetnéd. A sokgyermekes családját eltartani igyekvő, fejedelmeket és városatyákat szolgáló Bachra pedig mint Krisztus balján a latorra, úgy tekintesz, amiért nem viselkedik lovag módjára. (Magdalena éppen fát tesz a tűzre; most tiltakozni próbál, Bach hallgatásra inti.) Igazad van. Egyetlenegyszer rántottam kardot életemben, méghozzá egyik ifjú tanítványom bosszúra éhes ábrázata láttán. Akkor is ijedtemben s önvédelemből cselekedtem. Egy kóruspróbán falsot fogott, s én dühösen címeres ökörnek tituláltam; mire ő egy utcasarok mögött megbújva, bottal akart elégtételt venni rajtam. (Keserűen.) Lám, akkor sem én voltam a lovag. Kezem is reszketett, s isten bizony, nem lovaggá üttettem volna azon estén, hogyha jámbor polgártársaim szét nem választanak s nem szorgalmazzák az én mea culpámmal szentesített gyors megbékélést közöttünk.
ANNA MAGDALENA (halkan): Bocsáss meg, Sebastian. Igazságtalan voltam veled. Te mindig mindent megtettél értünk.
BACH: És önmagamért? . . . A becsületes művészért a becsületes alattvaló? . . .
Verejtékes homlokkal rántja fel az ablakszárnyakat. Kint a hószállingózásban rosszul öltözött olasz komédiások
erőlködnek, hogy megnevettessék a templomozás után hintóval hazaigyekvő hercegi párt. Előbb marionett-színházat rögtönöznek. A nagyszenű, nagyszájú bohóc kezében mozgatott báb pénzeszsákot bont ki, s mohón számlálja aranyait. Eközben háta mögött, a keskeny, keleties szemvágású, fél szemén tapaszt hordó bohóc kezében feltűnik a másik bábfigura: a turbános kalóz. A pénzt számláló báb bizalmatlanul dugná el vagyonát, miközben ujjaival a zsákot mozgató bohócgazdája, feltűnően a hintó irányába kacsintva, erős hangon, mely egy operabaritonnak is dicséretére válhatna, de gyalázatos skandálással és ripacsmimikával énekelni kezd:
Hű! Féltem ám a pénzemet!
Ennek itt tolvajképe van.
A hajam az égnek mered
Mit hajlong untalan?
A kalóz-bábfigura elébe tartja turbánját, s jelt ad, hogy dobjon bele pénzt, majd fegyvert fogva rá, ezt kiáltozza: Gnaff! Gnaff! Az első báb rémültem ejt néhány pénzdarabot a keleties szemvágású bohóc markában csüngő turbánba . . . Mind nagyobb pelyhekben havazik; a két színész arcán elmaszatolódik és a ráncokban végigcsorog a vastagon felkent arc- és szemöldökfesték. Most látni, mennyire öregek. Lihegve szaladnak a négylovas hintó után. Az ifjú herceg - nem lehet több tizennyolc évesnél - jobban kihajolva a hintó ablakán, kiszól a bakon ülő libériás inasnak; a hintó lassít. A csipkés kézelőből fázósan kimerészkedő ujjak kegyesen hajítanak néhány ércpénzt a hótól kásásodni kezdő latyakba, majd mintha bizonytalanul intenének a színészeknek, hogy kövessék a hintót.
ANNA MAGDALENA (az ablakhoz megy, beteszi): Most is köhögsz.
BACH: Hol kezdődik és hol ér véget a becsület . . .
ANNA MAGDALÉNA (engesztelően): Hagyjuk a lovagi becsületet.
Feszült figyelemmel nézi az ablakfa keresztjével négybe metszett kinti képet. Anna Magdalena követi férje tekintetét.
A piactér sarkán már egész csődület fogadja a hintót meg a vándorkomédiásokat. Hasas, fejkendős kofa, bőrkötényes kovács, harisnyás parasztok s főleg gyermekek. A színészek zsebre vágva a bábokat, lassú sváb táncba fognak, de komikusan ható, kecses mozdulatokkal. A nagy szemű bohóc egy izmos lábú, deszkamellű, hosszú, vékony nyakú hölgyeménnyel lendül forgásba, a másik bohóc bőrdudát fújva kíséri őket. A nő lábujjhegyen forog, balettes könnyedséggel, a nagy szemű bohóc utánozni próbálja: szökdelve szaporáz, meg-megduplázza a ritmust, közben alázatos vigyorral búgja a hercegi hintó ablaka felé a népi táncdallammal merőben ellentétes hangulatú, édeskés-behízelgő szöveget:
BACH: (a dal elhalóban; összevont szemöldökkel) Mennyivel voltam én különb helyzetben olykor ezeknél a közönséges vándorkomédiásoknál?
ANNA MAGDALENA: Neked nem kellett vigyorogni. (A férfi hallgat.) Nem hiszem, hogy vigyorogtál volna, csak hogy jobban megfizessenek.
BACH: Egyszerűen nem tulajdonítottam jelentőséget annak, ha netalán aprópénzzel fizettek ki vagy elfelejtettek fizetni. Nem színleltem az alázatot.
ANNA MAGDALENA (egy-egy szót hangsúlyozva, kissé szaggatottan): Te szent meggyőződésből tetted azt is. (Hosszabb csend után.) Bevallom, egybekelésünk után a kötheni udvarban, sokszor már terhesnek éreztem a herceg iránt tanúsított alázatot. De azzal igyekeztem meggyőzni magamat, hogy te sokkal bölcsebb vagy nálam, s bizonyára jobban tudod, miként kell viselkedni a fejedelmekkel szemben, akiket szavaiddal élve: „a Mindenható fölébünk rendelt".
BACH (kedvetlenül): Egy ízben mégis kifakadtál. Ha jól emlékszem, órák hosszat várakoztunk a herceg előszobájában ...
ANNA MAGDALENA: S te akkor azt mondtad, hogy a hercegeknek öröklött joguk van arra, hogy megvárakoztassanak.
Az utcán egy fiúcska, miközben hólabdát gyúr s a magasba hajítja, a színészektől eltanult ének végét cifrázza:
ANNA MAGDALENA: Talán a weimari éveid keserű tapasztalata lett volna?! . . . Visszaemlékszem arra az időre, amikor az én apám is fejedelmi udvarokban szolgált.
A fiúcska újabb hólabdát hajít; vele együtt követjük a fehérségbe vesző hógolyó útját. Távolabb madarak szállnak, egymást keresztezve, rajokban - mint fekete írásjelek . . .
Ahogy közeledve nőnek, mind színesebben röppennek fel, villannak meg és zuhannak alá (már) a petárdák.
Közben lövések dördülnek. Megkezdődött a tűzijáték.
Bach, alig harmincévesen, egy tó fölött átívelő japánhídon áll. A tóban felriasztott halak úszkálnak; egy bársonybugyogós, ráncos képű törpe nagy foszlós kalácsdarabokat hajít be nekik. Bach elfordulva tovább nézelődik: a park nyesett bokrai, a csodás facsoportok, a kavicsokkal világító sétány, a nimfaszobrok a színes tűzijátékfényben - mindez lenyűgözi, vagy legalábbis nyugalommal tölti el.
UDVARMESTER (melléje lépve, udvariasan): A hattyúkat még nem látta a mester?
BACH (a kis tóra pillant a sötétedésben): Hattyúk is vannak?
UDVARMESTER: A kastély jobb oldalán, a másik tóban. Az legalább kétszer ekkora, mesterséges szigettel a közepén.
BACH (szünet után): Az orgonára volnék kíváncsi.
UDVARMESTER (a kápolna irányába mutat): Parancsoljon a Der Weg zur Himmelsburg felé.
Hintó közeledik sebesen. A vágtató lovak patáinak zajában is kivehető egy sikítozó hang. A kocsis hirtelen fékez; mire a négylovas fogat megáll, a tűzijátékra egybegyűlt udvari népség körülveszi a címeres hintóból hisztériás zokogással kiugró princesszt, aki csipkezsebkendővel letakart valamit szorongat ölében. Egy sok gyűrűs férfikéz bűvészmozdulattal emeli fel a zsebkendőt; a fejektől nem látni semmit, csak szörnyülködő kiáltásokat, halk sikolyokat, morajlást hallani. Bach mellől a bársonyba bújtatott törpe, a maradék kalácsot szájába gyúrva, karikázó léptekkel, futva igyekszik az udvari csődület felé. Pillanatok múlva visszatér, s már újságolja is a hintó irányába tartó udvarmesternek.
TÖRPE (izgatottan): Kunigunda a hátgerincére esett és szörnyethalt!
UDVARMESTER {kimérten): Hihetetlen.
TÖRPE: Miért? Amiért majom volt? . . . Túlhizlalták, csak a vak nem látta. Vagy az idegeit készítették ki azzal a sok fúvós zenével. Én megmondtam, hogy holdkóros lett.
UDVARMESTER: Nagyméltósága kedvencéről ilyet állítani! Holdkóros beszéd.
TÖRPE: Mindenesetre, az ösztönei felmondták a szolgálatot. (Színpadiasan kezd bőgni.) Szegény majom! (Rögtönöz:)
Hiába hozatott ide hercegapóka
az őserdőből a civilizációba hajón.
Visszafut a tömegbe, az udvarmester gyászos képpel követi. A rakétázás abbamaradt. Bach kissé csodálkozó arccal indul meg a sötét bokrok között a hintó felé.
- Szerencséje volt a délutáni fogfájásával. Két orvos viseli gondját.
A hölgyek és urak, mintegy vezényszóra, a sétány két oldalára húzódnak. Hatalmas fáklyák imbolygó fényében Bach megpillantja a kissé púpos, de hosszú, göndör parókája alatt nőiesen szép profilú herceget. Meghatottan, gyöngéden fogja a fel-felcsukló princessz ujjait, s fúvós zene kíséretéhen, ünnepélyes merevséggel vezeti gyászoló leányát az előkelő tapség között. Előttük szőke fürtös apród viszi tálcán, magasra emelve, az őrgrófnak öltöztetett döglött majmot.
PRINCESSZ (apja vállára ejti fejét; elkényeztetetten szipogva): Hát csak ekkora pompát érdemel?
HERCEG: Gyászfátyollal vonatom be a dobokat is. (Magához inti az udvarmestert; közben újabb ötlettel, a princessz füléhez hajolva.) A legkiválóbb olasz szobrásszal örökíttetem meg márványban Kunigundát.
A sötétből piros libériás, aranypaszományos menet lép elő oszlopban masírozva. Bach, egyenruhájuk után ítélve, előbb lakájoknak nézi őket. De aztán megpillantja kezükben a hangszereket. Most nem játszanak. Ők zárják a gyászoló menetet.
Bach elgondolkodva nézi a lelógó, eres kezekben lóbált hegedűket, fagottokat, trombitákat. Önkéntelenül is a saját kezére pillant.
A kastély kápolnájának kis orgonáján játszanak ezek a kezek. Bach egyszerre húzza ki az összes regisztereket, hogy az orgona teljes hangját hallja.
BACH (a mögötte álló herceghez): Így szoktam mindig kipróbálni, hogy egészséges-e a tüdeje.
BACH: Ebben a regiszterben elég sok síp néma; a főrész mindenképp javításra szorul.
HERCEG: Mennyi idő alatt lehetne helyrehozatni?
BACH: Bármennyi időbe is kerüljön, megéri. Ez a pedál a hét harminckét és tizenhat billentyűs regiszterrel nagy ajándék
HERCEG: Dehogy ajándék. Minden egyes javítás tömérdek pénzünkbe kerül.
Egyik szabad kompozícióját kezdi játszani - fantáziát és fúgát. A kép távolodik és tágul: a tető közelében felszerelt orgona látható a magasban, majd az egész kápolna belseje. Három emelet magas, színházteremre emlékeztető helyiség, barnás-vörös padlózattal, mályvaszínű tetőzettel, díszes barokk ornamentikával. Két oldalán, emeletmagasságban, páholyszerű fülkék sorakoznak.
BACH: Ilyen nemes veretű basszus hangot ritkán hallottam.
HERCEG (türelmetlenül): Persze, persze, csak nem mindegy, hogy mikor fognak már vendégeink is kifogástalan játékot hallani.
BACH (feláll, végigsimogatja a sípokat): Orgonát építeni más, mint házat, vagy akár palotát. A mesternek bele kell zárnia lelkének egy darabkáját. Ha nem ilyen nagy szeretettel és önfeláldozással építették az orgonát, az isteni muzsika sohasem fog életre kelni.
Reggeli borongásban, viharfelhők alatt lépnek ki a kápolnából. Hatalmas cédrusfa lombjai alá húzódnak be a váratlan felhőszakadás elől. A kastélyhoz vezető sétányon két ifjú dáma színes napernyőt nyitva, kacarászva igyekszik fedél alá. Hosszú ruhákban nevetséges pingvin-mozdulatokkal szaladnak. Az este látott zenészek rendezetten, szenvtelen ábrázattal, ütemes léptekkel masíroznak, mintha díszfelvonuláson volnának vagy legalábbis gyakorolnának ünnep előtt. A fehér egyenparókák beisszák a kiadós cseppeket, a piros libériák ronggyá áznak, de ők nem látszanak tudomást venni a zuhogó esőről. Mint hajszálereket növesztő fagyökerek, szerteágazó villámok hasogatják cikcakkosra a komor, súlyos felhőzetet.
HERCEG: Ha jól látom, az újdonsült mester rosszallóan vagy legalábbis meghökkenve nézi egyenruhába bújtatott udvari
muzsikusaim katonás vonulósát. Ne gondolja, hogy különleges látványban van része. Mindenkor betartják ezt a fegyelmet. Most éppen zenekari próbára mennek, de más udvari szolgálatokra is igénybe veszem őket. '.(Oktató hangon, mélyen a Bach szemébe nézve.) Ön bármennyire is fiatal és mimózalélek, számolnia kell azzal, hogy rend az alapja mindennek. Még az állítólagos virtuozitásnak is. Vagy talán tagadni meri?
BACH {alázattal): Nagyméltóságod gondolatmenete mindenben hibátlan.
HERCEG (valamivel közvetlenebbül): Nos hát, az én rezidenciámon önnek lesz alkalma bőven orgonálni, s noha orgonistának és muzsikusnak fogadtam fel, elegendő szabadidőt engedélyezek önnek, hogy zenét szerezzen, nemcsak templomit - ám egy dologról soha meg ne feledkezzék. A muzsikának is a rendet kell dicsőítenie és szolgálnia. (Ironikus mosollyal.) „Miként a mennyben, úgy a földön is."
Bach lehajtott fővel hallgat, kitaposott, sárpettyes cipőit bámulva.
HERCEG: Úgy látom, azon tűnődik, amit mondtam. Ki vele őszintén! Ezután a tűnődéseit is én fizetem.
BACH (zavartan): Csak . . . a zene természetére gondoltam . . .
HERCEG: A zene rendkívül üdvös találmány. Megszabadít a fáradtságtól, a gátlásainktól. Felfrissít, feloldoz és elandalít. Mindent a maga idejében. (A zápor elvonult. Megindul a kastély felé. Bach követi.) Az majd kiderül, hogy ön meg a többiek hol és mit hivatottak szolgálni.
BACH (alig hallhatóan): Én muzsikus vagyok . . .
HERCEG {iróniával): S a muzsikus szent természete . . . (Nem fejezi be a mondatot. Váratlanul Bach elé lép, elállva útját. Keményebb hangon.) Én inkább így fogalmaznék: szent ügyet kell szolgálnia! . . . Látja azt a cédrust, amelyik .alatt álltunk? Az valahol Kis-Ázsiában szereti. Állítólag. Én azonban megrendeltem és idehozattam. Azóta engem szolgál... Persze, gondoskodtam róla, hogy megszokja nálam. (Lepillant a Bach otromba cipőjére.) Intézkedem, hogy még ma utaljanak ki önnek egy pár lábbelit, amivel beléphet a zeneterembe. Valamint megfelelő öltözetet.
BACH (színtelen hangon): Libériát?
HERCEG: Nem karmesternek szegődtettem. Udvari karmesterem még egészségnek örvend . . . Mindenesetre, beosztásának megfelelően mutatkozhat. (A lépcsők előtt megáll. A kezével figyelmezteti Bachot, hogy merre van az oldalsó bejárat. Nagylelkűen.) A színhez nem ragaszkodom.
A weimari kastély - a kert, a hattyús- és a halastó után - ezúttal belülről: a szobák, a folyosók, a festmények. Mennyezetig érő tükrök és egész falat borító szőnyegek - egyiken egy festett szájú, Murilló pufók angyalkáira emlékeztető Diana vadászik. Egy félig nyitott ajtón keresztül fejedelmi pompával terített asztalra nyílik bepillantás. A lakáj, háttal állva, épp készül becsukni maga után az ajtót. Bentről kiáltás hallatszik.
A lakáj visszatér. A hercegi család az asztalnál ül.
HERGEG: Ne felejts a zeneterembe is tüstént befűttetni! És még valamit . . .
LAKÁJ (arca nem, mindvégig csak lakájruhája látszik): Parancsára.
HERCEGNÉ (feldőti a karcsú kristályserleget): Miért akar ma a zeneterembe befűttetni? Talán valami meglepetés? . . .
HERCEG: Meglepetés, de annak, akinek magam fogak alaposan befűteni! (Ingerülten.) Egy lakájruhás veszi a bátorságot, hogy Wilhelm Ernst herceg udvarában megsértődjék?! . . . (A lakájhoz, szigorúan.) Bach muzsikus nem hagyhatja el az épületet.
LAKÁJ: Nagyméltóságod engedelmével, a két szememmel láttam útiruhában. Éppen csomagolt.
HERCEG (felugrik az asztaltól): Le merte vetni a hivatalát jelképező libériát?! . . .
HERCEGNÉ (elképedve pillant férjére): No, de: étkezés közben? . . . Igazán kellemetlen ügy!
HERCEG (dühösen tépi le melléről a hosszú asztalkendőt): Megbocsátanak, kedveseim! (Indulattal.) Megbüntetem! (Megindul az ajtó felé.)
HERCEGNÉ (naiv gőggel): Én nem értem, miért akarja elcserélni a weimari udvart a köthenivel? Azt képzeli, hogy ott előkelőbb hallgatósága lesz? . . .
HERCEG: Lipót herceg karmesteri állással kecsegteti. Én viszont közöltem vele, hogy nincs szándékomban elbocsátani. (Távozik, a lakáj követi.)
HERCEGNÉ (ezüstvilláját a pácolt pacsirta mellehúsába szúrja, de mielőtt szájába tenné, fintorogva ejti vissza a villát a tányérba): Miért kell annyit makacskodnia. Sok mindent komponált orgonára s a zenekarunk számára, de üljön le és kedveskedjék nekünk mondjuk egy vadászkantátával, amilyent a weissenfelsi herceg születésnapjára szerzett kegyes beleegyezésünkkel.
Az ifjú Bach egy sivár helyiségbe zárva; csak egy ferde tetőablakon keresztül világít be a fény. Körbejárja a cella rendeltetésű szobát, amelyben csak egy ágy van s egy magas hokedli.
BACH (az ételét hozó lakájhoz): Itt sohasem fűtenek!
LAKÁJ (nem pimaszul, csak egy kis malíciával): A zeneterem nem felelt meg uraságodnak.
BACH (felfortyanva): A herceg parancsba adta, hogy mit tehetek és mit nem.
LAKÁJ: Nagyméltósága egész hadseregnek szokott parancsolni.
BACH: A zene nem fegyver, s én nem vagyok katona! . . . Azt képzeli, hogy kénye-kedve szerint korlátozhatja a szabadságomat?!
LAKÁJ: Nagyméltósága nem muzsikus, hogy a képzeletével játszadozzék.
BACH (nyersen): Milyen jogon tart fogva?
LAKÁLY: Nagyméltósága kénytelen volt ünnepélyesen kijelenteni (meghajlással, hisz mindenható hercege szavait idézi): „Nem kockáztathatom a törvényes rend erkölcsi alapelveit! "
BACH: Más törvények is vannak . . . (Nem nagy meggyőzőerővel.) A halandó, legyen bármilyen hatalmas is, nem hagyhatja figyelmen kívül az isteni gondviselés törvényeit.
LAKÁJ (lakonikusan): A herceg nagyméltósága épp e mennyei gondviselést buzgólkodik gyakorolni itt, a földön . . . Ez, a Bach úr érdekében kieszelt kis szobafogság . . .?
BACH (közbevág): Meddig?! . . .
LAKÁJ: Amíg uraságod meggondolja magát.
BACH (ellép a lakáj mellől, bosszúsan veti le magát az ágyra): Azt lesheti nagyméltósága.
LAKÁJ (odamegy Bachhoz): Lesz szíves felállni. (Bach gyanútlanul, zavartan talpra áll.) Fölhatalmazásom van nagyméltóságától arra, hogy Bach urat megfosszam fegyvereitől. (Leoldja a Bach kardját.) Most lesz szíves magasba emelni a karját.
Lakáj nem törődve azzal, hogy Bach nem engedelmeskedett a felszólításnak, zavartalanul kezdi végigtapogatni, a zsebeiben kotorász. Bach indulatosan löki el magától.
LAKÁJ (figyelmeztetően, kimérten): Úgy hiszem, nem szükséges erőszakot alkalmazni.
Üres kottalapokat vesz ki Bach zsebéből. Az ágyhoz lép, a szalmazsák és a párna alatt kutat; lúdtollra és egy bőrsarkú könyvecskére akad. Elégedetten teszi el őket.
BACH (megtörten): Ügy, tehát a herceg nemcsak a kardomtól, de a hangjegyeimtől is meg akar fosztani.
LAKÁJ: Ellenkezőleg. Bízik abban, hogy egy művészben több hiúság van, semhogy csökönyösségében képes legyen megfosztani a világot érett kori műveitől.
LAKÁJ (már az ajtóban áll): Sosem lehet tudni. Elég, ugyebár, elvágni vagy megszúrni egy ujjbegyecskét, és máris folydogál ... (Bántó pimaszsággal.) Ha nem is kék vér.
BACH (indulattal kapja le fejéről parókáját s a lakáj arcába vágja. Utálattal.): Lelketlen szolga.
LAKÁJ (belerúg a földre esett parókába; anélkül Bach még nála is senkibb): Ellenkezőleg. Lelkes szolgája vagyok Wilhelm Ernst herceg nagyméltóságának, akit kilenc éven át te is éppoly lelkesen szolgáltál, az enyémnél (mutatja) sokkal silányabb libériában.
Bach, a vállára vetett zsákba kötött kottáival és hangszerével, kifulladva, izzadtan, porosan gyalogol. Egy pillanatra megáll, idegesen néz hátra, forgatja fejét, mintha üldözőktől tartana. Aztán tovább rohan. A hatalmas, narancssárga napkorong egy füves domb mögött lenyugvóban, a nyírfák, melyeken egy levél sem rezzen, a mohával benőtt, nagy, gömbölyű kövek, az egész táj nyugalma, mozdulatlansága még hangsúlyozottabbá teszi a menekülő ember zilált lelkiállapotát.
A nap már lement, lassan feketül az erdő, az ég még csillagtalan. Melódia helyett gyors ütemű szívdobogás. A hang erősödik.
Magdalena feje Bach mellén nyugszik - ez már megint az idősebb Bach, háttérben a csembalóval. Az asszony, félig térdeplőhelyzetben, a férfi karjában hallgatja a szívveréseket.
MAGDALENA (behunyt szemmel): Akinek a lelke a zene, az sohasem lehetett szolgalélek.
BACH (csendesen): Te akkor még nem ismertél. (Csend.) Sohasem áltattam magam. Én mindig a zenét akartam szolgálni. Közben szolgálnom kellett másokat.
MAGDALENA (felemeli fejét): És másokért is. Értünk. (Megsimogatja a férfi kezét.) Tudom, pont olyan virtuozitás kell megszabadítani egy ekkora családot a nyomortól, mint amilyennel ujjaid játszanak valamennyi hangszeren. (Szomorúan.) Csak éppen önmagadat ítélted rabságra. A kötheni udvari karmester hangversenyeinek sikerei után mi várt itt rád, a Tamás-templom kántorára? Mennyi tanítvány, menynyi munka, mennyi beadvány, úristen!
BACH {keserű gúnnyal): A tisztelt városi tanács jegyzőkönyvében, lám, mégis az áll, hogy nem csinálok semmit és javíthatatlan vagyok. (Egy kottacsomó alól összehajtogatott papírt vesz elő.) Itt a válaszom rá.
MAGDALENA: Mi ez? Újabb beadvány? (Bach bólint; az asszony böngészi, egy helyen hangosan beleolvas): „. . . Nem maradhat említetlen, hogy a sok tehetségtelen és zenére alkalmatlan fiú felvétele miatt . . ." (Felpillant, közbeszúrja): A városatyák nagyzási mániája! (Folytatja az olvasást.) „. . . a zene szükségszerűen leromlott. Mert hisz könnyen érthető, hogy az olyan diák, aki a zenét egyáltalán nem ismeri s még egy szekund hangközt sem tud leénekelni, nem lehet zenei tehetség s következésképpen sohasem lesz zenére használható . . ."
BACH (kedvetlenül veszi ki az asszony kezéből a beadványt): Ennél még a kottáim másolása is üdítőbb.
MAGDALENA: És megoldásként mit javasolsz?
BACH (megjátszott könnyedséggel): Azt, hogy énekeljünk el egy vidám dalt vagy egy korált. Hívd be a gyermekeket is. Családomból valóságas énekes és hangszeres koncertegyüttest tudok alakítani. Ez nálunk különben hagyomány . . .
MAGDALENA: Tudom. (Férjét utánzó, kedvesen játékos pózzal, egy szuszra.) Emberemlékezet óta évente egyszer valamennyi Bach összegyűlt, ilyenkor előbb istenfélő módon vallásos népi énekeket énekeltek; az ájtatos kezdet azonban
hamarosan tréfás hangulatba csapott át. Olykor még sikamlós szövegű dalok rögtönzésére is sor került . . .
BACH: Nos, hát, kezdhetjük.
MAGDALENA (visszaveszi a papírt férjétől): Előbb tudni akarom, hogy nekik mit javasoltál.
BACH: Számukra nincs javaslatom. Én csak magunknak próbáltam . . . (Elhallgat.)
MAGDALENA (olvassa; Bach elkomorulva figyeli) „Minthogy azonban először is úgy látom, hogy ez a szolgálat távolról sem olyan jövedelmező, mint ahogy azt előttem leírták, másodszor sok mellékkeresettől elesem, harmadszor Lipcse igen drága város, negyedszer pedig .felettes hatóságom annyira szeszélyes és annyira kevéssé barátja a zenének, hogy csaknem állandó bosszúság, irigység és üldöztetés közepette kell élnem: kénytelen leszek a Mindenható .segítségével másutt szerencsét próbálni." (Lassan nyújtja férje felé a kezét. Halk könyörgéssel.) Még meddig, Sebastian? . . . És hová? . . .
BACH (kinéz az ablakon, messzire. Nagy későre): A kezdet kezdetén volt úgy, hogy két-háromszáz mérföldes útnak is nekivágtam, gyalog. Pedig csak egy-egy kiváló orgonista játékát kívántam hallani. És nem bántam meg soha . . . Emlékszem, amikor legelőször vettem búcsút a szülőföldtől, Lüneburgba indultam, észak felé. Te akkor még a világon sem voltál. 1700-at írtak a naptárak . . .
Ködös őszi nap. Egy tizenöt esztendős fiú vándorbottal, a hátán kottatáskával, maga mögött hagyja Thüringia sűrűn lakott falvait. Változik a táj: végtelen, puszta síkság, ritkás erdők tűnnek fel. Olykor felkérezkedik egy-egy parasztszekérre, lehúzza lábbelijét, kisebesedett sarkát vizsgálgatja. Útitársaival megosztozik egy-egy darab kenyéren, vagy együtt zendítenek rá egy népdalra. Bach kettős hangzatokban énekel. A gyermekhang szopránja mellett a mélyebb oktávbeli hangot
is hallani. Élvezi hangváltozását . . . Elgyötörten forrást keres. Egy ravasz képű, öreg pásztor csúfolódik vele, mutatja, hogy igyék a vályúból... Este, szemerkélő esőben, magányos ház eresze alá lopakodik; alig kucorodik össze és hunyja be szemét, dühös komondor támad rá s veszi üldözőbe . . . Rohan, rohan. Egy padon pihen meg éhesen egy fogadó előtt; egyetlen fillérje sincs. Egyszerre csak kinyílik az ablak, és két heringfej repül lábához. Felemeli a nem túl csábító eledelt, fintorogva szagolgatja; egyik heringfejből váratlanul aranypénz esik ki. Csodálkozva veszi fel, s amikor örömére a másik fejben is talál egy aranyat, a heringfejeket elhajítva, a pénzt zsebre vágva, felbátorodva, kíváncsian nyit be a fogadóba . . . Egy magaslaton állva hunyorog. Várfallal körülvett, soktornyú nagyváros látszik a messzeségben. Lüneburg, hatalmas gótikus székesegyházával s a magas tornyú Szent János-templommal. Ódon sikátorokban vánszorog, bámészkodik. Megáll egy vaspántos kapu előtt.
A gyorsan pergő képsort az emlékező, idős Bach hangja kíséri; csak egy-egy szóval, szaggatottan.
BACH HANGJA: A szülőföld után . . . puszta síkság . . . a lábam kisebesedett . . . Legjobb esetben egy szekér . . . Két ajándék arany . . . Végre! Ódon tornyok . . . Először láttam igazi nagyvárost . . . A bencéseknél kaptam szállást . . . Előbb csak egy éjszakára...
A tizenöt éves Bach elhanyagoltan, szakadt, poros öltözetben, habozva nyit be a kolostor kapuján.
Húsz évvel később: az ünnepelt. Bach higgadtan, főúri hangversenyteremhez illő ünneplőben lép be Fleming gróf szalonjába. Francia eleganciát majmoló finomkodó pompa: a falak duzzadó selyempárnákkal tapétázva, arany zsinórok és arany rozetták, meleg színű, puha szőnyegek. A magas mennyezeten százgyertyás csillár függ... Volumier koncertmester Fleming gróf füléhez hajol, aki házigazda minőségében Bach elé siet, s belékarolva elővezeti.
Az előkelő vendégek - köztük a királyi udvar hölgyei és urai - izgatottan hajolnak össze.
VOLUMIER (odasiet Bachhoz, mélyen meghajol előtte): A drezdai udvari zenekar képviseletében köszöntöm a mestert.
BACH (udvarias főhajtással): Remélem, nem késtem el. A délutáni hőségben a kocsis mintha elszunyókált volna a bakon. Csak éppen lemostam az út porát és átöltöztem.
FLEMING GRÓF: Ön kellő pontossággal érkezett. Ellenben Marchand úr egyelőre várat magára.
VOLUMIER: Azt ígérte, hogy korábban jön, s a csembalót kipróbálandó, a mesterverseny nyitányaként megajándékoz néhány rögtönzött variációval.
FLEMING GRÓF (végigpillant a székeken helyet foglaló hercegi és grófi személyek kissé türelmetlen arcán): Üzenni fogok a szállására! (Ellép mellőlük, s diszkréten magához int egy lakájt.)
BACH (Volumier-hez): Őszintén bevallom, nem szívesen tettem eleget az ön óhajának.
VOLUMIER (mentegetőzve): Én csak közvetítő voltam, tisztelt mester. A német muzsika dicsősége lebegett mindannyiunk szeme előtt. Jean Louis Marchand úr kétségtelenül hírneves muzsikus; fennhéjázó kijelentését azonban a német vérhez méltatlan, sőt megalázó lett volna éppen Drezdában válasz nélkül hagyni.
BACH (megütközve): Ön különbem, ha jól tudom, francia származású?
VOLUMIER (rutinos könnyedséggel): A szász választófejedelem ő királyi felsége szolgálatában állok.
BACH: Marchand úr, meglehet, kissé hiú és fecsegő ember, mint nem egy honfitársa, de kiváló csembalóművész és komponista.
VOLUMIER: Az ön virtuozitását nem éri el.
BACH: Megtisztelő számomra, hogy az én híremnek is sikerült túlvergődnie egy hercegség határán; ám még mindig nem értem, miért mint németek érezzük presztízskérdésnek egy muzsikus hiúságát . . . Marchand úr kihívása az egész zenei világ-
nak szól. A muzsikuskéz virtuozitásának különben sincs nemzetisége.
VOLUMIER (kényszeredett mosollyal): Azt mégsem lehet kétségbe vonni, hogy Bach muzsikuskeze és elméje a németeké.
BACH (meglehetősen komoran): Némely herceg, akinek kénytelen voltam szolgálatába szegődni, saját tulajdonának tekintett.
VOLUMIER: Házigazdánk, Fleming gróf, őfelsége kívánságára vállalta eme verseny megrendezését. Vegye úgy tehát, hogy ma este őfelségének és őfelségéért is játszik.
BACH: Ez összehasonlíthatatlanul megtisztelőbben hangzik egy személyes hercegi utasításnál. Én azonban ma este is, akárcsak eddig, a világ legjobb muzsikusainak játszom.
VOLUMIER (zavart mosollyal): Ezt hogy értsem?! . . . Csupán csak Jean Louis Marchandért, vagyis ugyancsak egyéni ambícióból vállalta ezt a nemes párviadalt?
BACH (tagadólag int fejével, majd kedvetlenül hordozza végig tekintetét a púderezett, kifejezéstelen arcokon, az aranytól, drágakövektől csillogó ruhákon): Az unatkozó nagyméltóságú urak és hölgyek bizonyára fogadásokat is kötöttek reánk, mint annak idején az arénában egymással szembeállított gladiátorokra meg vadakra a rómaiak?
VOLUMIER (behízelgően): Túlnyomó többségük az ön győzelmét szeretné megtapsolni.
BACH (behunyja szemét, mintha megszédült volna. Halkan): Nem lett volna szabad vállalkoznom ilyesmire.
VOLUMIER (elképedve; közben megpillantja a visszatérő lakájt): Én igazán nem értem . . . A mester talán nem érzi jól magát?
BACH: A párviadalnak mindig áldozatai vannak, tisztelt . . . (Hirtelen nem jut eszébe a koncertmester neve.)
VOLUMIER: Volumier.
BACH: . . . Volumier uram. (A gróf tart feléjük fagyos arckifejezéssel.) A zenében viszont épp az a - rangok, címek értékét fölülmúlóan - nemes, hogy erőt, örömet, hitet ad, gyógyít, nem ejt sebet, pláne halálosat, még a lelkünkön sem.
VOLUMIER (a melléje lépő grófnak, zavarában kedélyeskedve, bizalmasan): Remélhetőleg kezdhetjük, mielőtt Bach úr meggondolná magát . . .
FLEMING GRÓF (kurtán): Már késő. (A vendégekhez, feszes ünnepélyességgel, fennhangon.) Hölgyeim és uraim, rendkívüli hírrel lepem meg önöket. (Kivár.) Jean Louis Marchand úr váratlanul, külön megrendelt postakocsival sietve elutazott Drezdából.
Általános megdöbbenés: csodálkozó felkiáltások, izgatott suttogás. Aztán valahol éles csattanással egymáshoz verődik két tenyér, s azon nyomban fergeteges taps kerekedik. A házigazda és a koncertmester zavara is egyből eloszlik, s csatlakoznak a Bachot lelkesen ünneplő társasághoz.
VOLUMIER (a Bach háta mögött állva): Íme, párviadal nélkül is lehet győztesként állni a porondon...
Hangok innen-onnan: - Nyúlcipőt húzott!
- Ezzel elismerte a vereségét!
- Párizsban könnyű sikert aratni; nálunk nem megy a szemfényvesztés!
FLEMING GRÓF (Bachhoz): Ilyen alkalma még sohasem volt megcsillogtatni a képességeit! (Előretessékeli.)
BACH (Volumier-hez, aki felkíséri a pódiumra): Most már kedvemre játszhatok, magammal megbékélve, a világ legjobb muzsikusainak és muzsikusaitól. Marchandtól is. Az ő karácsonyi musette-jeivel kezdem. Aztán Vivaldi. Händel. Lehet, hogy nem is tudnak rólam; azért én mégis csak nekik játszom, mintha itt ülnének mellettem.
Két keze, kinagyítva, mint magasba rebbenő madárszárnyak.
A csembaló billentyűit már az öreg Bach kék eres keze üti le a lipcsei kántorlakban. Behunyt szemmel játszik, kissé túl feszes derékkal, de ujjai bravúros könnyedséggel szólaltatják meg egyik .szabad kompozíciójának toccatáját, majd öregkori parasztkantátájának variációit.
Felhős téli reggel. Az ablakon havas háztetőrész dereng be. Az udvaron a kapu közelében három-négy iskoláskorú gyermek óriás hóembert készít.
Bach behunyt szemmel mosolyog.
Egészen más tájra, más évszakra nyílik a zene. Langyos szélben az élénk kékégen magasan szálló, könnyű felhők. Bach és Anna Magdalena, viszonylag fiatalon, kiránduláshoz felpakolva elhagyják a városkaput. Nyolc-tíz gyermek - nem is lehet őket megszámlálni - apróz nyomukban, futkároz körülöttük.
A kirándulás pillanatképei: fogócskázás, nevetés, dalolás, fütyörészés kórusban, szalonnasütés nyárson. A gyermekek hosszú fűszálakkal tücsköt csalogatnak ki egy lyukból, majd ledőlt fatörzsön mászkálnak széttárt karokkal egyensúlyozva. Bach elheveredve a fűben, élvezettel szívja be a mező illatát. A meztelen talpak nyulat riasztanak; szökdelve szalad a szántásokon át. A szürkületben egyik fiúcska felfedez egy madárhullát. Köréje gyűlnek; eltemetik. Mögöttük a kopár domboldalon pirosan gyúl ki egy rőzserakás.
A csembalózó Bachot a kapu csapódása s a hóembert faképnél hagyó gyermekek ricsaja zavarja meg.
BACH(oldalnézetből, feszült tartásban, fejét természetellenes mereven tartva): Christian érkezett vissza, Magdalena?
ANNA MAGDALENA HANGJA: Nem. Csak egy szán állt meg a szemközti oldalon.
A nyitva hagyott kapun keresztül az utcára kirajzott gyermekek bámulják a díszesen felszerszámozott, csengettyűs lovakat. Bach ujjai óvatosan, inkább tapogatózva keresgélnek a csembaló tetején. Ügyetlenül érnek egy kottacsomóhoz, leverik; a lapok beesnek a csembaló alá. Feláll, két kezét előrenyújtva - most találkozunk csak merev, kifejezéstelen tekintetével - lehajol, hogy felvegye a kottalapokat. Megbotlik a szőnyeg feltűrődött szélében. Kapálózó kezei a közeli könyvállványba kapaszkodnak, ez menti meg az eséstől.
BACH (fél térdre ereszkedve, kettőt-hármat nehezen szuszog, majd bosszúsan kiált ki): Magdalena!
ANNA MAGDALENA (lisztes konyhaköténnyel lép be; türelmesen, kedvesen): Mi a baj megint?
BACH: Nem találom az üres kottalapjaimat . . . (Az asszony körülnéz a szobában.) Akarom mondani, levertem őket.
ANNA MAGDALENA (előbb talpra segíti férjét, majd kötényébe törülve kezét, felveszi a kottalapokat): A vajat muszáj volt megköpülnöm. A gombóc is fő. Mindjárt ehetünk.
BACH (zsémbesen): Tudhatod, hogy nem vagyok éhes. (Maga elé terítve egy kottalapot.) Christian még nem jött?
ANNA MAGDALENA: Mondtam már, hogy nem.
BACH: Az esti toccatámhoz találtam egy sokkal jobb változatot.
ANNA MAGDALENA: Mindjárt jövök és meghallgatom. (Kisiet.)
Bach belekezd a korábban hallott toccatába. Váratlanul megáll; tűnődik. Leüt néhány hangot; megismétli az ütemet, majd megtoldja még eggyel. A friss, tréfás parasztkantáta záró-kórusának alapdallamát próbálgatja.
ANNA MAGDALENA (kötény nélkül jön, derűsen): Máris itt vagyok. Játszd hamar, amíg a gyermekek nem jönnek követelni az ebédet.
BACH: Már nem érdekes. Az új kantátámat szeretném befejezni. Kíváncsi volnék, a kényes angol szalonokhoz szokott Händel füle milyennek találja. (Játszani kezd.)
ANNA MAGDALENA (halkan): Gondolod, hogy ezúttal eljön?
Bach füléig ez már nem jut el; ő már megint belülről hall és lát - a parasztkantáta hangulatát, világát éli.
A templomtorony-magasban erősödő harangzúgás elhalkul a húsvéti vásár zsivajában. Kereskedőktől, csavargóktól hemzseg a várós. A céhzászlók kitűzve a házak oromfalára. Egy vörös téglából épült, ódon ház méregzöld repkénnyel benőtt sarkán versenyezve kúszik felfelé két fiúcska; társaik lentről lesik, hogy melyikük érinti meg előbb a vargák aranyszállal hímzett lobogóját. A ház tövében hosszúra nőtt fű és bürök. Toprongyos alak ásítozik összekucorodva a kapu alatt; sovány fejét térde felé nyújtva olyan, akár egy összeszáradt, kunkorodó dinnyehéj.
A piaci bódék körül rengő tokájú és hahotázó szájak. Egy hebehurgyán csapra vert hordóból szökőkútként spriccel magasba a habos sör. Egy suhanc kalapját tartja alája; egy kövér, szeplős kezű parasztmenyecske tenyerében fogja fel, s megmossa vele arcát. Forró zsírt csorgatnak a nyárson .sütött kappanra.
Fulladásig tömve az utcák, de mint zsírtól fénylő, cukortól ragacsos szájak, nyelik tovább az embereket. Három egyenruhás lovas káromkodva, hüvelyében nyugvó karddal hadonászva tör utat magának a tömegben. Két vak koldus ganajos-szalmás földön egy elgurult rozsdás pénzért civakodik. Az erősebbik, ahogy megszerzi, egy bolthajtás alá húzódva, sietve ráköp, könyökével fényesíti, majd csalódottan hajítja messzire
a régi rézgarast. A malomárokban, a szeméthányások mellett, megtépve, részeg vigyorral hortyog egy tarka pendelyes leányzó. Tőle pár lépésnyire nagy fejű, együgyű legény kuporodik leeresztett nadrággal, s közben kosztól vagy széntől megfeketedett ujjaival nyüveket halász ki egy rothadt gyümölcsből.
Gyermekek vonulnak lombokkal, korálokat énekelve. A két legkisebb, szoknyák közt, könyökök alatt bújócskázva-vándorolva, tányérozik. A fiatal Anna Magdalena a kapuból figyeli gyermekeivel a kántáló menetet. Két nagyobbik leányának engedélyt ad, hogy beálljanak az éneklő csoportba. Hol egyik; hol másik gyermek hallgat el s töm lopva a szájába egy kemény tojást. A színes héjtörmelék ropog a talpak alatt.
A piactér emelvényén látható kegyes példázat okos szüzei sötét, bő köpenyben térdepelve imádkoznak, a balgák pedig ledéren, előbb szűk ruhájukban ingerkedő idomokkal nagybőgőre és dudaszóra változó ütemű táncegyveleget járnak, majd párna-hassal, felzokogva, hajukat tépve kacagtatják meg a minden gondjukra fittyet hányó nézőket. Egy kisfiú, erőszakosan fújva piros fatrombitáját, megzavarja az előadást.
A középkorú Bach a Tamás-templomból lép ki az utcára. Körülnéz: nincs hová menekülni a csődület bábeli hangzavara elől. Ijedten, remegő kézzel fogja be fülét. A kantáta-kíséret is megszakad.
A vak Bach ugyanazzal a mozdulattal, fejét két keze közé szorítva ül a csembalónál. Felesége és fia, Christian áll mögötte.
BACH (megbántott, nyűgös öregemberként viselkedik): Nem akarok többé hallani róla . . .
ANNA MAGDALENA (szelíd vigasztalással): Az ő fényűzéshez szokott nagyvilági természete úgysem egyezett volna a te hangoskodást, hivalkodást megvető felfogásoddal.
CHRLSTIAN: Mondtam már, hogy nem jöhetett. Sürgősen Londonba kellett utaznia.
CHRISTIAN (rajongással): Világlátott híresség. Az ő nevétől zeng Itália és Anglia.
BACH: Ugyanabban az évben születtünk, és mindketten Szászországban, mégis, úgy látszik, egymástól nagyon távol eső csillagok alatt.
ANNA MAGDALENA: A te csillagod állócsillag. Ő bolygósorsát éli nyugtalanul . .. Nem hiszem, hogy a bolygók boldogok.
BACH (higgadtan, meggyőződéssel): Amikor a Brockes passióját írta, melyet valamikor csodálattal másoltam le, vagy a Messiást - biztos vagyok benne, hogy akkor boldog volt.
ANNA MAGDALENA (hosszabb csend után): Nem tudnám elhinni, hogy valaha is másfajta, zajos élet után áhítoztál volna.
BACH (tűnődve): Nagy család, csendes utca helyett állandó hírverés - ha kell, botrányos -, állandó fogadások és utazgatási . . . Hát nem.
ANNA MAGDALENA (őszintén): A költözködésekből azért nekünk is kijutott.
CHRISTIAN: Én amióta az eszemet tudom, jóformán ki se mozdultunk ebből a bugris városból. (Fojtott hangú vallomással.) Apám néhai barátja, Silberman úr, egyszer régen azt mondta nekem, hogy ha valaki idejében nem lép ki a szorongató négy fal közül, még a szíve is megpenészedik.
BACH: A legjobb orgonaépítő volt . . . Igazat mondott. A te korodban nincs is már lehetőség. A zene minden lehet. De csak .akkor, ha a muzsikus lelkét is próbára tette az élet. Csak úgy tud mindenné válni . . . (Lassan feláll, tapogatózva megy a .falig, öklével egyszer-kétszer megdöngeti, erőtlenül.) Sajnos, én már nemcsak e falak árnyékából, de a lebonthatatlan sötétségből sem tudok kilépeti. Tavaly ősszel még útra keltem, kipróbálni egy-egy újfajta forte-pianót.
Csend. Bach megtörten, roggyant térdekkel indul meg az ajtó felé. Anna Magdalena belekarolna, de ő nem veszi igénybe
a segítséget. Kibotorkál, majd végig a másik szobán - közben hangokat hallani; emlékezete dolgozik.
BACH HANGJA: „Az Örökkévaló mérte ránk ezt az újabb megpróbáltatást."
ANNA MAGDALENA: „A te legnagyobb tévedésed mindig a túlzott alázat, a beletörődés volt."
HERCEG HANGJA: „Látja azt a cédrust? . . . Az valahol Kis-Ázsiában szereti. Állítólag. Én azonban megrendeltem és idehozattam. Azóta engem szolgál."
BAGH HANGJA: „Én mindig a zenét akartam szolgálni. Közben szolgálnom kellett másokat is."
ANNA MAGDALENA HANGJA: „Te mindig mindent megtettél értünk."
BACH HANGJA: „És önmagamért? . . . A becsületes művészért a becsületes alattvaló? . . ."
TÖRPE HANGJA: „Mindenesetre, az ösztönei felmondták a szolgálatot."
Bach megszédül; megfogózkodik a tölgy óraállványban. Az ablakkal szemközti fenyőasztal felett egy polcon óntányérok sorakoznak.
BACH HANGJA: „Így szoktam mindig kipróbálni, hogy egészséges-e a tüdeje?"
ANNA MAGDALENA HANGJA: „Mennyi tanítvány, mennyi munka, mennyi beadvány, úristen!"
FIÚCSKA ÉNEKE: „De ránk több élvezet
Vár még idefe-enn! . . ."
A téli nap rásüt az óntányérokra, s a visszatükröződő fény Bach arcára vetül. A vak szemek mintha mosolyognának.
BACH HANGJA: „Én ma este is, akárcsak eddig, a világ legjobb muzsikusainak játszom."
Anna Magdalena csendesen követte férjét a dolgozószobából. Bach most szembefordul vele.
BACH (józanul): Különös dolog történt velem, Magdalena. Megint látok.
Anna Magdalena két tenyere közé fogja Bach arcát. Szótlanul, könnyezve nézi.
ANNA MAGDALENA (a merev szemhéjakat hunyorogni látja): Mindent látsz?
BACH (hosszú csend után előbb mint belső hang aztán kimondja): „Ő, a halott beszél hozzátok."
ANNA MAGDALENA (átöleli; .színlelt könnyedséggel): S én már kezdtem komolyan venni, hogy úgy látsz, ahogyan mi.
BACH felfordul az asszonytól): Hiába játszottam mindig a világ legjobb muzsikusainak. Már ő sem kíváncsi rám.
ANNA MAGDALENA (csodálkozva): Kicsoda?
ANNA MAGDALENA: Még mindig miatta gyötröd magad? . . . Lehet, hogy nem is ismeri a műveidet. Ez nem változtat semmit az értékükön.
BACH: Ő, a leghíresebb muzsikustehetség nem ismer, vagy nem vesz tudomást rólam. Itthon pedig, a halálom órájában, mit gondolsz, mit fognak mondani? . . . (Öngúnnyal:) „A nemes és tiszteletre méltó Johann Sebastian Bach, a szász választófejedelem ő királyi felségének udvari zenésze, Anhalt-Köthen herceg őfelségének karmestere, a Szent Tamás-iskola és Szent Tamás-templom kántora szelíden és békében elszenderült az Úban. Lelke elszállt, és kihűlt tetemét a keresztyén. vallás szertartása szerint adják át az anyaföldnek . . ."
Az özvegy Anna Magdalena az üres szobában a Bach portréjával szemközti falra felakasztja a saját, fiatalkori portréját. Majd maga alá húz egy széket, és réveteg mosollyal nézi a festményt.
Az ifjú, szőke Magdalena ül modellt a széken, a képen látott hajviselettel és ruhában. Az apró termetű olasz piktor jobbra-balra szaladgál állványa előtt. A portrét most nem látni. Bach fekete kántorkabátban többször is benyit, előbb messziről, majd közelről vizsgálgatja a készülő festményt, feleségére ügyet sem vetve.
BACH (első alkalommal inkább csak magának): Nem, ez az arcszín itt nem felel meg.
A festő nem válaszol, csak bosszúsan pillant utána.
BACH(másodszor nyitva be): Úgy veszem észre, az áll vonala sehogy sem sikerül. (Sarkon fordul, kimegy. A festő dühösen csapja földhöz az ecsetet. Anna Magdalena a székben felkacag.)
BACH (harmadszorra): Érdekes! (Ezúttal Magdalenát is figyelmesen szemügyre veszi.) Sokára fedeztem fel, pontosabban: lestem meg rajta ezt a kesernyés vonást. Ön ilyennek látja a feleségemet?
FESTŐ (türelmét vesztve, hevesen): Ön is a saját feje után írta kantátáit, Signor Bach. Így hát én is akképpen festem meg a signorina arcát, ahogy jónak látom . . .
Az özvegy Anna Magdalena szemhéja le-lecsukódik a fáradtságtól.
Csendesen, szunyókál a székben; még mindig mosolyog.
A két kép szemtől szembe a falon. Anna Magdalena és Sebastian tekintete szemrebbenés nélkül őrzi egymást.
ANNA MAGDALENA HANGJA: Azt hiszem, te akkor is ilyen muzsikát írnál, ha valamennyi ember süket lenne a földön.
BACH HANGJA: Magam is azt hiszem . . . Különben ma még sokan süketek; de reméljük, hogy egyszer mindenki hallani fog.