Lászlóffy Csaba honlapja

Egon Schiele szo­ron­gá­sa­i­nak váz­la­ta­i­ból (1918.)

“Meg fog tör­tén­ni ­– mon­dom, és csak­ugyan... Be­lé­pek és ki­lé­pek azon az egyet­len aj­tón, ami örök­ké nyit­va áll.”

      (Pin­tér Sán­dor)

Alig­hogy szín­re lép­tem, már­is el fo­gok tűn­ni az il­luszt­ris nagy­sá­gok ár­nyé­ká­ban. Az­zal, hogy bo­rot­vál­ko­zom? Az­zal, hogy meg­ha­gyom pofaszőrzetemet? Egy fe­nét.

Leg­alább a tes­tet: meg­men­te­ni. A töb­bi­ben nincs sem­mi szi­lárd. (Hi­á­ba haj­szol­já­tok ma­ga­tok­ban, ha­lá­lig, az ide­át.)

Eh­hez a test­hez min­dig van kö­zöm. Ha nem egyéb, hát a kí­ván­csi­ság.

Levetkőznek, de gusztustalanság‑dagály, ido­mí­tott hó­lyag­vi­lág fe­di őket úgy is. Én, a be­gom­bol­koz­va is mez­te­len, ki­hí­vom ma­gam el­len a ti­lal­ma­kat.

Kö­nyör­te­len pon­tos­ság­gal ér el hoz­zám a vi­lág­tól va­ló ret­te­net. Ahogy a csont csont­re­pe­szek­ké tö­rik, a sejt el­vá­lik a sejttől. Mint géz a seb­be, seb­zett mai‑magam be­le­ra­gad a köd­be.

Az el­va­rá­zsolt lét nem ké­szült fel még a ret­te­gés­re. Ho­lott min­den­be, min­den­ki­be be­le­ol­ta­tott a fé­le­lem. A ha­lál is fél, elég, ha – em­ber­sze­mem­mel ­– rá­né­zek. Elég, ha meg­sej­tem, hogy utá­nam pil­lant. De jaj, midőn közelről vissza­néz va­la­ki­re.

Mi­lyen vég­te­le­nül unal­mas, mi­kor min­den­re ugyan­az a ma­gya­rá­zat. Ami­kor a dol­gok tisz­tá­nak lát­sza­nak, és nem vársz tőlük sem­mi meglepőt.

Egy szik­rá­nyi fa­na­tiz­mus­ra vágy­tam ­– el­szánt­ság­ra ­–, hogy meg tud­jam ma­gam vé­de­ni, a “ha­son­má­som­mal” szem­ben is, at­tól, amit már meg­íz­lel­tek, meg­rág­tak. S ha ki­köp­tek, nem gyöngy­szem gya­nánt, és nem a disz­nók elé.

A ha­son­más lé­te­zé­se kez­det­ben biz­to­sí­ték volt a pusz­tu­lá­som el­len. Ki­ter­jesz­tet­te védőszárnyait; mi­helyt azon­ban ár­nyék­ba von­ta a na­pot, kény­te­len vol­tam szem­be­sze­gül­ni ve­le. A leg­kü­lön­bet akar­ta ben­nem el­nyom­ni, ki­ne­ve­tett, két­ség­be von­ta ké­pes­sé­ge­i­met. Felbőszített: “Nem fo­gom ez­zel a kí­sér­tet­tel a há­ta­mon le­él­ni egész életemet!”... Rá­adá­sul gusz­tus­ta­lan volt: mos­dat­lan sza­gú és ko­pasz. Nővérem egy­szer, egy fé­lig si­ke­rült váz­la­tom előtt meg­áll­va, el­szól­ta ma­gát: «Sza­kasz­tott ilyen volt apus­ka is!...

Kép­ze­lem, mennyi sper­ma meg iz­zadt­ság­csepp ma­radt a lepedőn, va­la­hány­szor le­ro­han­ta anyács­kát. A tes­tük köz­ti kes­keny ré­sen át felbugyborékolnék‑üvöltenék ma is. “Apá­mu­ram, nem szé­gyel­led ma­gad szőrszálakat ha­so­gat­ni?!” ­– ki­ál­ta­nám oda a szív­ba­jos ko­pasz­nak... Ha meg­te­het­ném, bár egy­szer. Un­do­rí­tó va­gyok, tu­dom, fa­ter! S ki­vált­képp te, aki nem vagy; so­ha­sem vol­tál.

Rozs­dás a szeg, amit be ké­ne ver­ni. Tö­re­de­zett az ol­tár. Ne akar­já­tok ne­kem be­me­sél­ni, hogy Is­ten mű­ve csu­pa törmelékből áll. Vagy ilyen kez­det­le­ges.

Minden­nek a szé­le, minden­nek a vé­ge (kö­zé­pen csak a meg­szál­lott­ság ere­jé­vel ha­tó öl­dök­lés­vágy). En­nek a nem­ze­dék­nek csak ez ju­tott? Ro­mok, em­ber­cson­kok, ál­lat­ösz­tön ­– az üres szem­go­lyó ha lát még va­la­mit, azt is csak lőrésen át. Karl meg­ma­radt fél ar­cán a bib­li­kus gyá­mol­ta­lan­ság; Hermann gáz­mar­ta, gyúj­tó­zsi­nór­ként le­égett hang­sza­lag­ja­in csak to­rok­szo­rí­tó, ana­li­ti­kus köz­he­lyek. S a Teremtő bom­ba­biz­tos fe­de­zé­ké­be szo­rult falloszából az utol­só szét nem ron­csolt vé­nusz­dom­bon már ké­szül az új, mészárszék‑szagú ero­ti­kát rek­lá­mo­zó obe­liszk.

Úgy is­me­rem ma­gam, mint egy ide­gent, aki­nek sza­ba­du­lá­sát a ­(mésszel, ber­li­ni kék­kel vagy ra­ga­csos bé­csi arany­por­ral) le­fes­tett, le­ta­ga­dott arc ad­ja meg.

Mó­zes föl­eme­li ke­zét, még­is a ma­gány hí­vá­sa az erősebb.

T. M. ke­ve­set, alig egy ol­dalt írt az­nap. Tud­ta, nem a ter­mé­keny­sé­gé­vel van baj, kü­lön­ben bán­tot­ta vol­na hi­ú­sá­gát a ku­darc. A nagy re­gény har­ma­dik fe­je­ze­tén kín­ló­dott, se­hogy sem ta­lált egy megfelelő, “ele­gáns” öt­le­tet, ami­vel be­fe­jez­ze. Nem ment ki a fejéből a vi­har­vert gramofonlemezről hal­lott ze­ne­szám ­– egy Haydn‑szimfónia volt ­–, mely­ben a he­ge­dű, a gor­don­ka, a fa­gott já­té­ka, az obo­áé is, na­gyon egy­sze­rű­nek ha­tott, nem volt ben­nük sem­mi hi­val­ko­dó, a zeneszerző mint­ha ke­rült vol­na min­den hang­sze­res bra­vúrt. T. M.‑t a szó­ló­hang­sze­rek meg­hitt ka­ma­ra­mu­zsi­ká­ja egé­szen el­bű­völ­te s meg­nyug­tat­ta; a fi­ná­lé ron­dó­ját nem vár­ta meg, igaz, csak el­kép­zel­te, ho­gyan hang­zik fel majd a con­cer­to grosso‑szerkezetben a he­ge­dű... Va­la­mi­kor kü­lö­nö­sen ked­vel­te Haydn moll‑hangnemű szim­fó­ni­á­ját, ame­lyet a kom­po­nis­ta még a temp­lo­mi szo­ná­ta tí­pu­sá­ban szer­zett. Ezt az új, fe­ke­tén vá­sá­rolt le­mezt most még an­nál is ér­té­ke­sebb kincs­nek te­kin­tet­te. A ze­ne­mű ha­tá­sa azon­ban ez­út­tal nem várt za­vart idé­zett elő ben­ne: passzi­vi­tás­ra kész­tet­te, egy­faj­ta sem­mit­te­vés­re. S ép­pen ezt ta­lál­ta nyug­ta­la­ní­tó­nak, úgy érez­te, hogy hát­rál­tat­ja sürgősnek tar­tott mun­ká­já­ban. “Azért va­gyok ­– haj­to­gat­ta ma­gá­ban ­–, hogy ér­tel­mez­zem az éle­tet... Pil­la­nat­nyi­lag ezt a ká­oszt.”

T. M. meglehetősen ide­gen­ke­dett az apó­sa há­zá­ban túl so­kat hal­lott Wagner‑tubák sö­tét tó­nu­sú ünnepélyességétől, vagy már‑már pro­vo­ka­tív túl­zá­sa­i­tól, jól­le­het ab­ban a de­rűs, koz­mo­po­li­ta kör­nye­zet­ben igé­nye­i­nek megfelelő fe­le­sé­get ta­lált ma­gá­nak. Az ő írá­sai, úgy­szól­ván ter­mé­sze­tes úton, agi­ta­tív rá­ha­tá­sok nél­kül ju­tot­tak el a mün­che­ni sza­lo­nok be­ava­tott­ja­i­hoz; szerzőjük a gyil­ko­san erőszakos vi­lág­ban, a ke­res­ke­del­mi ta­ná­cso­sok bőre alá bú­jó ügy­nö­kök­nek, hadi‑báróknak és anar­chis­ták­nak kedvező időkben is megőrizte in­tel­lek­tu­á­lis kí­vül­ál­ló­sá­gát. S egy bi­zo­nyos, a törtetőket za­var­ba ejtő fé­lénk­sé­get, ame­lyet T. M. utóbb Klaus fi­á­ban vélt föl­fe­dez­ni. 

Sé­ta köz­ben ha­za­fe­lé tart­va, eszé­be ju­tott ha­lott hú­ga, Carla. Épp ilyen bo­rús, hű­vös nap le­he­tett az is, csak hát bé­ké­sebb­nek tetsző. (A port fel­ka­va­ró szélt nem le­he­tett a po­li­ti­kai hely­zet za­va­ra­i­val tár­sí­ta­ni, mint most!) Any­juk­ból ke­vés rész­le­tet le­he­tett ki­szed­ni; jól­le­het nem ti­tok, hogy az ér­zé­ki vonzerővel meg­ál­dott hú­gocs­ká­nak az volt az egyet­len ma­ra­dan­dó fel­lé­pé­se ­– mint színésznő csak ígé­ret ma­radt ­–: mér­get vett be, s any­juk­nak, aki hi­á­ba ráz­ta a kulcs­ra zárt aj­tó ki­lin­csét, te­he­tet­le­nül vé­gig kel­lett hall­gat­nia az örök­ké különcködő Carla ha­lál­hör­gés­ét... A fér­fi­ak kö­zül a leg­töb­ben me­rész, ki­hí­vó vi­sel­ke­dé­sé­re, no meg kac­ki­ás ka­lap­já­ra em­lé­kez­nek vissza; any­ja bá­jos te­rem­tést em­le­get, még ha a tar­tóz­ko­dó, fé­lénk báj in­kább il­lik má­sik le­á­nyá­ra, Lulára.

Az író szép er­dei úton ha­ladt. Más­kor, ami­kor nem ilyen csípős a szél, le szok­ta ven­ni felöltőjét s a kar­ján vi­szi. Es­tén­ként az Egy szel­lem­lá­tó ál­ma­it ol­vas­ta. “Ad­ja­tok ne­kem anya­got, vi­lá­got épí­tek belőle!” ­– Itt még nyo­ma sincs Kant szkep­ti­ciz­mu­sá­nak; per­sze később is ka­te­go­ri­ku­san el­kü­lö­ní­tet­te a tu­do­má­nyos te­het­sé­get a zsenitől, aki az ő sze­mé­ben va­la­mi­lyen bi­zarr te­remt­mény­nek tűn­he­tett: nem vesz­te­get­het­te az­zal a drá­ga ide­jét, hogy ezt a “pél­da­sze­rűeredetiség”‑et is kri­ti­ká­ja tár­gyá­vá te­gye. Így az­tán el­mu­lasz­tot­ta hoz­zá­ten­ni, hogy a zse­ni­nek megfelelő tech­ni­ká­ra, ész­re és íté­let­re van szük­sé­ge ah­hoz, hogy meg­al­kot­has­sa a ma­ga szép­sé­gét...

Az író el­húz­ta szá­ját, ez tu­laj­don­kép­pen az ön­gúny je­le volt. Ennyi böl­cses­ség bir­to­ká­ban hir­te­len csa­ló­dott­nak meg fá­radt­nak érez­te ma­gát; de ér­de­kes mó­don, az ott­hon hall­ga­tott ze­ne to­vább­kí­sér­te gon­do­la­ta­it.

Fel­ci­co­má­zott bi­cik­lis­ták tűn­tek föl az Ister part­ja felől. Han­gos­ko­dó, zász­lós, ko­kár­dás raj kí­sér­te őket. “Az ilyen csőcselék lát­tán az em­bert el­fog­ja a szo­ron­gás ­– tépelődött ma­gá­ban az író. Nem fe­lej­tet­te el be­ír­ni nap­ló­já­ba, hogy a bel­gi­u­mi Spa fürdőhelyen első al­ka­lom­mal ülé­sez­nek a nyu­ga­ti ha­tal­mak kor­má­nyai, a vesz­te­sét is be­le­ért­ve. –­­ Nyil­ván fenn­tart­ják dön­té­sü­ket, hogy Né­me­tor­szág­nak jó­vá­té­telt kell fi­zet­nie, más­kü­lön­ben meg­száll­ják a Ruhr‑vidéket... S ne­künk már nincs rá időnk, hogy össze­hoz­zunk egy bi­ro­dal­mi kor­mányt. Már csak egy «polgári« ka­bi­net lát­szik le­het­sé­ges­nek...”

A fel­ko­kár­dá­zott bi­cik­lis­ták kö­zül ki­vált egy cin­gár alak. Előbb ide­gen­nek tűnt az éles fény­ben, de amint fe­lé­je kö­ze­le­dett, föl­is­mer­te. Klaus volt. Az író gyön­gé­den ma­gá­hoz ölel­te ka­masz fi­át, s egy pad­hoz ve­zet­te, hogy úgy­mond meg­pi­hen­je­nek.

“Gye­re gyor­san, mu­ta­tok va­la­mit!” ­– mond­ta a fiú iz­ga­tot­tan; ke­ze rá­ta­lált az apa vé­kony, hű­vös uj­ja­i­ra, s már húz­ta is ma­gá­val.

Ami­kor, ez­út­tal együtt, meg­pil­lan­tot­ták a moz­du­lat­lan tes­tet, T. M. még min­dig a Haydn‑szimfónia las­sú té­te­lé­re pró­bált vissza­em­lé­kez­ni. Amit lá­tott, job­ban meg­döb­ben­tet­te, mint a Novalis “má­gi­kus ide­a­liz­mu­sá­nak” op­ti­mis­ta tü­zét (gyer­me­teg hi­szé­keny­sé­gét ­– ő, a jó­zan utód így ne­vez­te) di­vat­tá élesztgetők di­let­tan­tiz­mu­sa a tra­gi­kus és vissza­von­ha­tat­lan össze­om­lás kü­szö­bén. Mint ami­kor az al­ga s hí­nár mind job­ban húz­za le­fe­le a víz­be­fúl­tat, míg las­san szét nem mál­lik... A sá­padt testről ez ju­tott eszé­be.

“Va­la­mi fe­gyenc le­het. ­– Majd meg­szem­lél­vén közelebbről az ál­do­zat áb­rá­za­tát. ­– Vagy in­kább va­ri­e­té­bo­hóc... Leg­alább­is an­nak lát­szik.”

“Én töb­bet tu­dok ró­la ­– mond­ta sej­tel­me­sen a ka­masz. ­– Azt be­szé­lik, hogy költő volt, nem kö­zön­sé­ges csa­var­gó. Ki akart tör­ni ebből a mo­csok­ból...”

“Szép. Csak kis­sé ro­man­ti­ku­san hang­zik” ­– fe­lel­te T. M.

“Va­jon kik le­het­nek a gyil­ko­sai? ­– sut­tog­ta a fiú. ­– Mit tet­tek ve­le, Is­te­nem!” ­­– És el­pi­tye­re­dett.

“Mi­ért tet­ték?! ­– töp­ren­gett ma­gá­ban az író. ­– Dü­höd­ten szó­ra­koz­ni vá­gyó ném­be­rek és fér­fi­ak. S nem­igen van más esé­lyük. Az éh­ség... vagy az or­gia.”

Seb­he­lyes ar­cú su­hanc tol­ta mö­göt­tük le­fú­jó­dott gu­mi­jú ke­rék­pár­ját.

“Egy rin­gyó mi­att rán­tott tőrt!...” ­– mond­ta fog­csi­kor­gat­va; s ki­tér­de­se­dett bürger‑nadrágjába tö­röl­te ola­jos ke­zét.

“Kést rán­tott?” ­– is­mé­tel­te az író fia foj­tott han­gon, meg­szál­lott te­kin­tet­tel.

“Egy fe­ne­vad volt ­– vág­ta rá fö­lé­nye­sen a bürgernadrágos. ­– Az any­ját is rég el­fe­led­te.”

“Nem cso­dá­lom” – mo­tyog­ta az író, in­kább csak ma­gá­nak. A he­ge­dű­szó­ló mind job­ban gyen­gült, már alig hal­lat­szott fü­lé­ben. Klaus könnyes szem­mel fog­ta ap­ja ke­zét.

“Olyan ka­rak­te­res, ahogy te szok­tad mon­da­ni.” Majd kis idő múl­va: “Va­jon hogy hívták?...”

Ko­mor han­gu­lat­ban ül­tek asz­tal­hoz be­sö­té­te­dés után. Marcks kis­asszony szol­gál­ta fel a va­cso­rát.

“Eredj, moss ke­zet – szólt fi­á­hoz T. M. Majd a kis­sé da­cos fel­han­gú “nincs étvágyam”‑ra el­is­mé­tel­te a meg­nyug­ta­tó szö­ve­get: ­– Már nem te­he­tünk sem­mit ér­te.”

Le­fek­vés előtt a fiú el­szánt póz­ban állt meg ap­ja kar­szé­ke előtt:

“Hát a gyil­ko­sa­it... ­– Hang­ja el­vé­ko­nyo­dott. ­– Lát­tad a kék eget felette?... S el­ké­kült ha­lán­té­ka kö­rül a ki­es mezőt?”

“Eze­ket a mon­da­to­kat jobb lesz, ha meg­tar­tod egy is­ko­lai fo­gal­maz­vány szá­má­ra.”

Ma­gá­ra ma­rad­va az­tán, szin­te fél­ve lo­pa­ko­dott az ab­lak­hoz, s fél­re­húz­va a füg­gönyt so­ká­ig bá­mult a kin­ti sö­tét­ség­be. “Ami meg­fog­ha­tó... És ami meg­fog­ha­tat­lan. Ennyi vol­na az egész? ­– Hol a szim­fó­ni­á­ra, hol fi­á­ra gon­dolt. S a hi­deg fut­ká­ro­zott a há­tán. ­– Hogy­ha ezt meg­ta­nul­ja, egy­szer még belőle is író le­het...”

                                         Lég­szomj

A szőnyeg alá sep­rem a fes­ték­port, csak meg ne lás­sa a lá­nyom.

Kint egy itá­li­ai te­nor kor­nyi­kál. Ná­lunk kü­lön­ben min­den itá­li­ai: a la­gú­na, a láng­el­me, a fil­lé­re­se­dés, a fan­tasz­ti­kum. Csak a messzi idegenből jött ha­jók árasz­ta­nak el kü­lö­nös il­la­tú, ízű áruk­kal és az is­me­ret­len utá­ni vággyal.

Ha foly­ta­tom (a ka­cér­ko­dást), lég­szomj fog gyö­tör­ni megint. Vén­em­ber lé­tem­re hogy­hogy ezt a meg­fog­ha­tat­lan s meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan be­teg­sé­get fog­tam ki annyi kö­zön­sé­ges nya­va­lya, ra­gály kö­zül?

No­csak, nem hi­á­ba ne­vez­tek el “ka­cér vir­tu­óz­nak”. Vagy egye­ne­sen lá­za­dó voltam?... Újab­ban a lel­kem kon­for­miz­mus és min­den­faj­ta kö­tött­ség meg­ta­ga­dá­sa közt in­ga­do­zik. Ké­nyel­mes­sé tett az öreg­ség! ­– vá­gom oda tü­kör­ké­pem­nek nap mint nap. Ez még a “szent” Mes­ter, Tiziano bol­dog­sá­gát is ki­kezd­te volt. Jól­le­het ő hosszú éle­te so­rán a klasszi­kus ká­no­nok biz­ton­sá­gá­val al­ko­tott, s így nem esett ne­he­zé­re el­nyer­ni a tes­ti és lel­ki nyo­mor­ral, a ki­áb­rán­dult­ság­gal ha­da­ko­zó egy­há­zi fők min­den el­is­me­ré­sét. (Még­is fel­rót­ták ne­ki an­nak ide­jén, hogy a ve­len­cei al­vi­lág köréből vá­lasz­tot­ta ki mo­dell­je­it az asszo­nyi szép­sé­get megörökítendő ­– per­sze Urbinói Vé­nusz­nak, Fló­rá­nak masz­kí­roz­va, vagy ép­pen Má­ria szű­zi­es alak­já­vá ne­me­sít­ve.)

Néz­zé­tek meg, (ha nem un­já­tok) Tiziano La Bel­lá­ját! Vagy ott van Eleonora Gonzaga, a mantovai her­ceg­né és Cornaro Ka­ta­lin ­– a szám­űzött cip­ru­si ki­rály­né kép­má­sa. Öreg­ko­ri al­ko­tá­sok ezek egytől egyig, és si­ke­rült ve­lük a jó­lét (itt ha­za­be­szélt!), a mél­tó­ság, a bol­dog biz­ton­ság il­lú­zi­ó­ját kel­te­nie. Gyűl­tek a meg­bí­za­tás­ok, a spa­nyol ud­var­tar­tás tag­ja lett: előbb V. Kár­oly festője, majd utód­ja, II Fü­löp az ál­lan­dó megrendelő, és Tiziano ké­pe­i­nek felhőtlen költőiségével ügye­sen el­fed­te a hét­köz­na­pi ki­hí­vá­sok szín­te­re­it. Mi­köz­ben folyt a hi­va­tá­sos öl­dök­lés, s a ra­gá­lyos kór mind több vi­dé­ket súj­tott, egész vá­ros­ne­gye­dek nép­sé­ge pusz­tult vagy buj­do­sott el, az ő fény­ha­tá­sai csu­pa ne­mes lel­kű lo­va­got és főúri höl­gyet, tündöklő pán­cél­za­tot meg bro­ká­tot emel­tek ki mint ma­ra­dan­dót. Meg­annyi dí­ja­zott ­– ha­zug port­ré. Meg táj­kép. A ke­gyet­len­ség ösz­tö­nét, a ter­helt­sé­get elkenő‑elmázoló ke­gyes csa­lá­sok... Be­val­lom, so­ká­ig irigy­ked­tem rá; a ve­len­cei al­ko­nyat nagy­sze­rű szí­nei, a la­gú­nák arany­pá­rá­val bo­rí­tott, bá­jos re­mek­lé­sek. (Duz­zadt po­fi­ká­jú put­tó­i­tól, igaz ­– még se­géd­ko­rom­ban az ő mű­ter­mé­ben ­– könnyen há­nyin­ger fo­gott el.) Csak­ha­mar rá­döb­ben­tem, mek­ko­ra igaz­sá­got mond ki Vasari, aki sze­rint Tizianónak leg­alább húsz év­vel ko­ráb­ban kel­lett vol­na el­jut­nia Ró­má­ba, hogy hasz­ná­ra vál­has­son Mi­che­lan­ge­lo rajz­tu­dá­sa. Né­hai mes­te­rem rajz­is­me­re­te ugyan­is messze el­ma­radt a ró­mai mű­vé­sze­ké mö­gött. En­gem hi­ú­sá­gá­ban el­bo­csá­tott (ne­vez­zem sze­ren­csém­nek?); nem cso­da, ha ké­pe­i­men a szí­nek és ala­kok nyug­ta­lan ka­var­gá­sa utol­só éve­i­ben ala­po­san meg­za­var­ta “a bol­dog festőt”. Job­ban, mint a kívülről jött zen­dü­lés szel­le­me s a vá­rat­lan tá­ma­dá­sok a Leg­fen­sé­ge­sebb­nek ne­ve­zett Köz­tár­sa­sá­gun­kat. Az em­ber föl­ri­ad, és egész éj­jel for­go­ló­dik ágyá­ban. Őszintén szól­va, nem sze­ret­ném, ha egy nép­ba­rát zsar­no­kot ül­tet­né­nek a fel­ka­vart ke­dé­lyű vá­ros nya­ká­ba. Ele­gem van a “le­fe­lé egyenlősítő” s nem egy­szer ál­lat­tá al­ja­sí­tó rend­csi­ná­lás­ból. Me­lyik jobb: a be­sú­gó­kat titkosrendőri stá­tus­ba és fi­ze­té­si osz­tály­ba emelő Signoria, vagy a re­bel­li­ó­val já­ró anar­chia, amelyaz eke elé fog­va igás ál­la­tok­ként hajt­ja a ba­ráz­dá­ban tán­tor­gó verejtékező föl­des­ura­kat? ­– dönt­sé­tek el ma­ga­tok.

Bű­nö­mül rót­ták fel va­la­mi­kor, hogy nem elég­szem meg a nyá­jas (legelésző) ter­mé­szet­tel, mint festőtársaim. A lebegő spon­ta­ne­i­tás, a pusz­ta rá­cso­dál­ko­zás he­lyett már‑már rög­esz­mém­mé vált a lég­üres te­ret megkísértő ka­lan­do­zás... Csak­hogy egy idő óta mind job­ban húz a föld. Ér­zem, ez a lan­ka­dó szá­zad­vég tart fog­va vég­képp; in­nen nem ve­zet más ki­út ­– leg­fel­jebb be­fe­lé. Ke­le­ti bék­lyó­ban vergődőknek ott a ha­ra­ki­ri. Te nyu­ga­ti lég­áram­lás­ok­hoz szo­kott szel­lem, aki bát­ran szem­be­for­dul­tál a be­vett rend­del, mi mó­don le­szel ké­pes ki­lá­bol­ni ebből a ter­mé­szet ki­hí­vá­sá­val egyenlő el­lent­mon­dás­ból, amely­ben a tes­ted a tét?

Az agyon­ün­ne­pelt Pet­rar­ca sze­ni­lis vi­gyo­rát föl­idéz­ve meg­bor­zon­gok. A szu­ve­rén sze­mé­lyi­ség hi­té­vel mi lesz?...     

Mi­re ha­za­ér, a lé­leg­ze­te el­akad. Most fejeződött be az evezőverseny: a há­bo­rút és a pes­tis legyőző is­te­ni cso­dá­nak ki­já­ró ve­len­cei pa­rá­dé! (Pe­dig épp­úgy bűz­lik majd min­de­nik csa­tor­na.)

Me­rev uj­jak­kal s be­gör­csölt köz­ér­zet­tel lép a festőállvány elé. Hó­na­pok óta ez az első ren­de­lé­se.

Gya­láz­kod­va, vas­ta­gon ke­ni fel a szí­ne­ket a rossz minőségű vá­szon­ra. “Az­zal vál­ni híressé, hogy én fes­tet­tem a leg­szebb pop­si­kat Ve­len­cé­ben! Brrr.”

Há­nyan mes­ter­ked­nek ma; s mind több a mes­ter­kélt por­té­ka. Elég csak rá­gon­dol­ni, s már­is lég­szomj gyöt­ri. Eszé­be jut Gongora, a nép­sze­rű költő, akit meg­tap­sol­tak, midőn föl­ki­ál­tott, hogy: “Ter­mé­sze­tes­ség ­– mi­cso­da nyo­mo­ra a szellemnek!”... A vég­le­ge­sen jó­zan, vagy a vég­le­te­sen misz­ti­kus. Ki­szá­mít­ha­tat­lan kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­hat vá­lasz­ta­ni. (Ő, Tintoretto, ne tud­ná?! Az em­ber ha csak be­le­gon­dol ­– a fel­aj­zott­ság már­is meg­vi­se­li az ide­ge­ket.)

“Az óko­ri hát­tér fen­sé­ges hu­má­nu­má­val ki­elé­gít­het­ne ­– gon­dol­ja hagy­ma­pu­co­lás köz­ben, könnyez­ve. ­– De mo­hó­sá­gom­hoz túl sze­gé­nyes. A pol­gár pénz­só­vár­sá­gát, a pat­rí­ci­u­sok pa­zar­lá­sát je­len­te­né csu­pán a ci­vi­li­zált vi­lág? ­– szo­rít fog­gyö­ke­rei kö­zé ke­mé­nyen egy zöld hagymacikát. ­– Az én kép­ze­le­tem szer­te­len­sé­ge, hogy­ha fel­ve­szem ve­lük a ver­senyt, van olyan arisz­tok­ra­ti­kus! A mű­vész egyé­ni­sége kü­lön­ben sem szo­rít­ha­tó még a dó­mok óri­ás­ku­po­lá­ja alá sem.”

Kint már de­reng. Ha­tal­mas üres vász­nat he­lyez az áll­vány­ra. Tö­ké­le­tes lo­gi­ká­val föl­épí­tett vég­te­len­jé­nek me­ze­jén (már tud­ja) ked­vé­re sé­tál­hat majd ta­kács­le­gény vagy ma­ga a fran­cia ki­rály. A pá­pát hagy­juk. Az ő tö­mény arany­ból ké­szült trón­szé­ke túl ma­gas­ra, az ég legfelső eme­le­té­re ál­lít­ta­tott, nem kell tar­ta­ni at­tól, hogy a fe­jünk­re omol... Fel­té­ve, hogy a Giordano Brunók böl­cses­sé­ge csak pa­ró­kás enteriőrt rob­bant, s nem láb­szár­cson­tot az űr­be vezető lépcsőkkel együtt, mi több: fe­je­ket... Ám ez az ő lá­to­má­sán már kí­vül esik.

“Nyi­tok nek­tek in­kább ­– a zak­la­tá­sok, be­idé­zé­sek, val­la­tás, az újabb jár­vány s a ha­lál­fé­le­lem el­len ­– egy kis táv­la­tot. Azt a vi­lá­gos­kék re­ményt lát­já­tok ott?...”

Ön­csa­lás vol­na ez is?... Tu­laj­don­kép­pen mi a mű­vé­szet?

“A si­ra­lom­völgy­ben egy csen­des szög­let, egy sír­ha­lom az át­lag­pol­gár­nak ta­lán meg­te­szi. De a ma­gam­faj­ta igé­nyé­nek megfelelően tá­ga­sabb te­ret kell te­rem­te­ni. Ha úgy te­szik, a vég­te­lent.”

Su­dár, igéző te­rem­tés lép be. Az erősödő reg­ge­li fény­ben mint fel­ki­ál­tó­jel áll a mű­te­rem kö­ze­pé­ben. Kár, hogy Tintoretto sze­me már nem lát­ja. Sem a le­á­nyát, sem a vász­nat.

     Min­den sé­ta újabb lehetőség a me­ne­kü­lés­re. Be­le­ka­pasz­kod­ni egy konf­lis ülé­sé­nek kar­fá­já­ba, egy híd­kor­lát­ba, vagy akár a hul­lá­mok­nak a kép­ze­let sza­bad­sá­gát is fö­lül­mú­ló tán­cá­ba (mi­köz­ben az ide­ges ádám­csut­ka le‑föl sza­lad­gál); el­me­rész­ked­ni ­– leg­alább­is gon­do­lat­ban ­– a gyer­mek­kor dús er­de­jé­nek de­rűs vissza­hoz­ha­tat­lan­sá­gá­ig, s köz­ben a két­ség­beesés legvégső ha­tá­rán az üres tü­kör­be bá­mul­va, nem is­mer­vén föl, mint fol­to­zott és agyon­mo­sott fe­hér­ne­műt, fel­öl­tés­re vá­ró tu­laj­don ar­co­dat; el­me­rész­ked­ni bó­bi­tás be­re­kig, bi­valy­ré­ten bűzlő to­cso­gó­ig, a fér­fi­úi in­du­lat­nál, ki­tö­ré­sek­nél he­ve­sebb és ki­szá­mít­ha­tat­la­nabb, égi ál­dást pa­zar­ló du­nai ára­dás­sal a föl­tá­ma­dott víz pe­re­mé­ig, hol ­– Petőfi döly­fös de­mok­rá­cia­vá­gyá­nál vég­ze­te­seb­ben – rég egy­be­mo­sód­tak az úri haj­lék si­rá­mai a bű­nös bér­pa­lo­ták nyüszítő sze­gény­ség­sza­gá­val, és ahol, mond­juk, egy csi­nos csor­da leg­elész a szem­ha­tá­ron. (Pusz­tai kút­gém, ripegő‑ropogó, be­tyá­ros csár­da s egyéb ho­ni tar­ka­bar­ka­ság ne­ve­sebb rím­ko­vá­csok lel­kes li­he­gé­se­i­re bíz­va.) De vég­re nyu­ga­lom­ban, fé­lig hunyt szem­mel a fű­ben he­ve­rész­ve; kéz le­ló­gat­va vagy a térd­re kul­csol­va, tet­szés sze­rint.

Pihenőpóz?... Va­ló­ban csak annyi, ha ott sem mer az em­ber ked­vé­re la­zí­ta­ni, mint ahogy bo­zon­tos po­fa­sza­kál­lam is ké­pes szá­lan­ként kukk­ra szök­ni az émelyítő, ide­gen­ség­gel fenyegető po­má­dé sza­gá­tól. Kö­zös levegőt szív­ni, ne adj Is­ten! Senkivel!... Ta­lán csak sze­ren­csét­len kö­ze­led­ni nem tu­dá­som az emberekhez!...

Sem­mi ki­vált­ság ­– leg­fel­jebb ot­rom­ba púp; no, nem az aka­dé­mi­kus Tör­pe (Gyu­lai) kínrím‑zsákja. Ne­kem más kö­te­les­sé­ge­im van­nak. A ki­elé­gí­tet­len vá­gya­ko­zás pa­rázs­lik pe­ga­zu­som szem­üreg­ében... va­ló­di mo­kány ma­gyar ló: éh­sé­get, szom­jú­sá­got leg­to­vább ki­áll, mert gaz­dá­ja fél­na­pig is a csár­dá­ban mu­lat, s ő sze­gény pá­ra a bi­tó­fa mel­lett ka­par­ja a föl­det... Per­sze, egy fél emberöltővel Vi­lá­gos után ez is csak kép­mu­ta­tó já­ték; úgy lát­szik, kép­te­len va­gyok pszi­cho­ló­gi­á­val fű­sze­re­zett lel­ke­met honfibánatra haj­ló faj­tám­mal együtt dinom‑dáno­mok­ba te­met­ni!

Ha­za­fe­lé tart megint, mint va­la­mi ne­héz­kes, bű­nös őszi felhő, ő, aki a má­sik Ró­za – a nővére ­– sze­rint sze­re­tett erdőben, mezőn csa­tan­gol­ni, meg‑megiramodva, hogy oly­kor alig bír­tak ve­le. Ka­ca­gó Jan­csi volt, fűz­fán fütyülős, da­los le­gény, nem szü­le­tett szo­mo­rú em­ber­nek, az élet tet­te azt ve­le.

Azt meg ezt. A lázalat­to­mo­san még csak az epéjéből öl­tö­ge­ti ki nyel­vét, a má­ját kez­di ki; a be­le­it ­– most, amíg üre­sek ­– még ke­rül­ge­ti. Még csak a társ­ta­lan, el­ár­vult lény ag­go­dal­ma csa­hol fel belőle, bi­zal­mat­la­nul pil­lant­va egy‑egy fe­hér­cse­léd­árny után; ki­ta­po­sott cipőben sürögnek‑forognak kö­rü­löt­te, fa­kó­sá­gu­kat, se­ké­lyes, csa­pott hom­lo­ku­kat fes­ték­kel, bo­do­rí­tás­sal lep­lez­ve. (Előbb: „Minek néz en­gem az úr?”, majd: „Megteszek min­dent, amit csak óhajt!”). Erős csípők, com­bok, előreálló, ki­hí­vó keb­lek... S ő fut­ni kezd ­– föl­nyer­ge­let­len tál­tos, vagy csak fúj­ta­tó, fé­lénk ge­be? ­– ezek elől a...? Mint akit rossz lel­ki­is­me­ret gyö­tör. (“Dü­höm­ben, csa­ló­dá­som­ban sír­ni is szok­tam, ha‑ha‑ha!”)

Mint­ha egy ré­gi gon­do­la­tot foly­tat­na. Az éhségtől könnyen el is ájul­hat az em­ber. Bél­nya­va­lyá­ja (s az ön­saj­ná­lat) in­ger­li, rémisztő han­gu­la­tok­ba ker­ge­ti.

“In­kább düh­ro­ham­ok­ba” ­– mon­da­ná Ró­za, akit be­te­ges (poétai) ér­zé­keny­sé­gé­ben el­ke­resz­telt Rozamundának. És Niobénak. S hát még mi­nek?

“Nem ér­dem­lem meg Önt. El­hi­he­ti ne­kem...” ­– Gör­csö­sen ag­resszív szi­pá­ko­lás­sal ráz­ta kis ök­lét. ­– “Ha azon urak kö­zül va­la­me­lyik is kö­ze­led­ne hoz­zám, én visí... egy­szó­val tud­nék vi­sel­ked­ni. Szó­ba se áll­nék ve­lük!”

Ez ő, Rozamunda. A láng­ész hir­te­len mel­lé­hez kap, szú­rást érez; mint ami­kor az egyik, két­sé­gek­kel vi­as­ko­dó verséből ga­la­csint gyúrt bosszú­san, ám az éber hit­ves őrangyal szi­go­rá­val csa­pott le rá, hogy el­ve­gye tőle, s a ta­ka­ré­kos­ság (vagy a hal­ha­tat­lan­ság?) ne­vé­ben megőrizze. A szé­les ágyon tér­de­pel­ve, szem­re­há­nyó pil­lan­tás­sal il­let­te őt a rác­vá­ro­si tün­dér. Ko­szos há­ló­ing­ében. Ettől ő vég­képp mé­reg­be gu­rult. Amíg a Kammon ká­vé­ház­ban be­csü­le­te­sen be nem la­kott, has­csi­ka­rás és há­nyin­ger kí­noz­ta ak­kor es­te is.

Csak a ki­adós táp­lál­ko­zás szün­te­ti meg az ő szer­vi szo­ron­gá­sát. Az olyan egész­sé­ges tü­ne­mé­nyek, mint Ró­za, meg gyu­lai pál (hi­á­ba! ki­csi be­tű­vel rögzítődött me­mó­ri­á­já­ban), vagy akár Arany, ta­lán el sem hi­szik, hogy nem­csak a bü­dös hús­ból ké­szült bifsztektől le­het hány­ni, ha­nem az üres gyom­rot, si­vár szí­vet szaj­hás­ko­dás­ra csá­bí­tó szo­ron­ga­tott­ság­tól is... Mind gú­nyo­lód­hat­nak ve­le. Va­la­mi­kor kész lett vol­na meg­es­küd­ni rá, hogy nincs őrjítőbb in­ger, mint a lágyéksajgató vá­gya­ko­zá­sé. Az­óta meg­ta­nul­ta, mi az éh­ség, és szert té­ve né­mi gaszt­ro­nó­mi­ai is­me­ret­re, más­képp íté­li meg a hús ke­ser­vét. A ki­elé­gü­lést azu­tán is meg le­het sze­rez­ni, akár egy sö­tét ka­pu alatt. A ma­ga­faj­ta rit­kán kí­ván­ja meg iga­zán imá­da­ta tár­gyát. El­len­ben, hogy­ha éh­sé­gét akar­ja csil­la­pí­ta­ni, me­leg, meg­hitt kör­nye­zet­re van szük­sé­ge, nyu­ga­lom­ra. Ilyen­kor a hely körültekintő ki­vá­lasz­tá­sa, a meg­szo­kás kel­le­me­sen fo­koz­za ben­ne a meg­szer­zé­si vá­gyat. Ét­vá­gyá­nak ki­elé­gí­té­sét ak­ku­rá­tus előkészítő mun­ka, egész­ségi ál­la­po­tá­nak gon­dos ta­nul­má­nyo­zá­sa szok­ta megelőzni. Ürü­lé­ké­nek szer­tar­tá­sos meg­vizs­gá­lá­sa csak egyik lánc­sze­me minden­nek. A vendéglőbe rend­sze­rint már fel­aj­zot­tan in­dul, mint va­la­mi hó­dí­tás­ra. Ha ne­tán vi­dék­re kap meg­hí­vást, va­dász­fegy­ver­ét is ma­gá­val vi­szi.

Szá­já­ban össze­fut a nyál. Fék­te­len él­ni aka­rás­sal von­szol­ja ma­gát vé­gig a Kör­úton. Tes­tes ár­nyé­ká­ra es­vén te­kin­te­te, Patyomkinra gon­dol. Ka­ta­lin cárnő fél­sze­mű ke­gyen­cé­re.

Un­do­rí­tó vagy, ko­mám, mint egy fél­eszű ­– kor­hol­ja ma­gát. ­– Haj­szol­tad vol­na bár hi­ted s te­het­sé­ged ek­ko­ra ener­gi­á­val a si­ker fe­lé.

S hogy a vá­rat­lan csa­ló­dott­ság, mint ra­vasz úton­ál­ló, raj­ta ne üt­hes­sen, be­me­ne­kül egy sö­tét si­ká­tor­ba.

Ha majd jól­la­kott, csak ak­kor lesz úr iga­zán. Mint el­ha­gyott vár­tor­nyot go­no­szul bir­to­ko­ló kí­sér­tet, bá­mul ki belőle a bús­ko­mor­ság.

Csak ül öreg ka­ros­szék­ében, és el­né­zi ezt a vi­ru­ló te­rem­tést. A ke­rek­ded or­cát, a dur­cás aja­kat, a ha­rap­ni va­ló, húsos‑szilva fü­let. Egé­szé­ben vé­ve egy ár­tat­lan dun­di­ság fek­szik előtte el­szen­de­rül­ve az ágy kö­ze­pé­ben, ön­tu­dat­la­nul, szin­te nem is pi­heg. Így, ki­ta­kar­va, ha­tal­mas­nak és örök­ké­va­ló­nak tet­szik, mint va­la­mi be­bal­zsa­mo­zott fá­raó­lány.

Csö­mör és re­mény! Egy­szer­re ta­szít­ja is, vonz­za is. Midőn be­nyi­tott a la­kás­ba ­– a lépcsőn fel­ka­pasz­kod­va, úgy érez­te, el­megy min­den ere­je ­–, rög­tön meg­lep­te az al­vó nő me­zí­te­len­sé­ge. S mint annyi­szor, ez­út­tal is bosszant­ja ez a fesz­te­len­ség, amellyel a szép­sé­ge tu­da­tá­ban lévő test mint­ha ál­má­ban is hi­val­kod­ni lát­sza­na. Mint­egy önvé­delemből, szí­ves örö­mest il­let­né trá­gár sza­vak­kal, s ra­gad­tat­ná ma­gát dur­va moz­du­la­tok­ra.

Kü­lön­ben sem én va­gyok az ör­dög cin­ko­sa! ­– ha­jít­ja a sa­rok­ba ko­pott esernyőjét. ­– Ez az az el­ve­te­mült, akit ma­gam mel­lé vet­tem, s szán­dé­kom­ban volt meg­tisz­tí­ta­ni...

Sa­va­nyú tej­szag csap­ja meg or­rát. Va­ló­szí­nű­leg nem a szen­dergő nő, ha­nem a kony­ha felől; min­den­eset­re jó­kor, mielőtt még a gyen­géd­ség meg­bé­nít­hat­ná aka­ra­tát.

Ri­ad­tan és óva­to­san néz kö­rül az író­asz­ta­lon. Egy meg­kez­dett fo­gal­maz­vány­ra esik pil­lan­tá­sa; nyil­ván fel­dúl­tan ro­hant el ha­zul­ról, és itt fe­lej­tet­te.

“A leg­szo­mo­rúbb, amit je­len­te­nem kell: vé­gem van. Két­ség­be va­gyok es­ve! El­vesz­tet­tem író ké­pes­sé­ge­met...” (A leg­szo­mo­rúbb, hogy nem ma­gá­nak, még csak nem is egy jóbarátnak ír­ta, ha­nem ügy­véd­jé­nek szól ez a fű­tött han­gú ki­tá­rul­ko­zás. Még ez ol­vas­ha­tó a fé­lig össze­gyűrt pa­pír­la­pon:) “Nem len­ne más hát­ra, mint főbe lőnöm ma­ga­mat...”

A Ró­za bőre most is ham­vas­nak tű­nik. Ő, ha le­fek­szik, hi­á­ba pró­bál alud­ni; vagy hi­deg­rá­zás gyöt­ri, vagy iz­zadt­ság ve­ri ki tes­tét. Ez az ál­la­pot tu­laj­don­kép­pen még ak­kor kezdődött, ami­kor Ró­za csa­cso­gó ked­ves­ség­gel el­kezd­te volt zsa­rol­ni őt. “Ha nem le­he­tek a ma­ga fe­le­sé­ge, leg­in­kább apá­ca len­nék.” Mi­re ő ugratva: “Hát mi­ért nem lesz ak­kor apá­ca?” “Mert nincs meg a kellő va­gyo­nom, anél­kül nem vesz­nek be. Ha anya­gi tá­mo­ga­tóm ke­rül­ne; de a lo­va­gi­as­ság saj­nos már ki­ve­szett.” Az­tán há­rom hó­na­pig tar­tó só­haj­to­zás­sal, esdeklő zo­ko­gás­sal, tér­den fet­ren­gés­sel kierőszakolta a há­zas­sá­got.

Ha Ró­za föl­éb­red, megint gyö­tör­ni fog­ják egy­mást haj­na­lig. Mit gon­dol­hat­nak má­sok, hogy mit mű­vel­nek ők eb­ben az úri sza­bó­tól bé­relt la­kás­ban. Főképp éj­jel. A bo­ga­ras Vaj­da, aki kez­det­ben (mint­egy meg­ér­zés­sel) Ko­rá­nyi ta­nár úr­hoz akar­ta ci­pel­ni if­jú hit­ve­sét, hogy meggyőződjék ró­la: va­ló­ban intacta casta? És a színlelő szerepéből ki­esett Niobe,aki,mi­u­tánel­tol­tama­gá­tólaborbélykenőcstőlmeg­fi­a­ta­lo­dástremélőférj­urát ­– “Pfuj, nem kell a csók! Ra­gad a bajusz!... Előbb a ka­pott húsz fo­rint verselőleget lás­sam!” ­– , a felbőszülni lát­szó Já­nos ká­rom­ko­dá­sá­tól és föl­emelt bot­já­tól meg­ri­ad­va, egy szál pen­dely­ben sza­ladt ki a fo­lyo­só­ra, egye­ne­sen Raisz Szi­lárd ki­rá­lyi táb­lai ta­nács­el­nök úr kar­ja kö­zé. (“Elsőrendő tra­gi­ka vál­hat­na belőled!”) A szi­kár szom­széd, ci­lin­de­rét pajzs­ként emel­ve a vé­del­met esdeklő hölgy elé, két kur­tát vak­kan­tott Vaj­da felé: “Ejnye, ej­nye!” A férj, csak mi­u­tán ki‑ki vissza­vo­nult a ma­ga lak­osz­tá­lyá­ba, ta­lál­ta meg a megfelelő szavakat: “Lám, mi­ként enye­leg a költő Mú­zsá­já­val!”

Az olaj­lám­pa ki­aludt. A ki­ke­mé­nyí­tett al­só­szok­nya vi­lá­gít a besütő hold­fény­ben egy lá­dán. Vaj­da a zse­bé­ben ko­to­rász.

Mint­ha a vég­zet küld­te vol­na ezt a má­so­dik nőt is... Csak most döb­ben rá, hogy mi­lyen fon­dor­la­tos sze­rep­ját­szás ál­do­za­ta lett. Ga­lam­bok bukáztak a bér­há­zak fe­lett, ő még min­dig nem he­ver­te ki a né­hai ta­vasz hi­te­ge­té­sét, egy kis bu­dai cuk­rász­dá­ra gon­dolt, egy jég­zaj­lás­ra a Du­nán, és fü­lig sze­rel­mes lett megint, koraősz(b)en, mint egy si­he­der. Be­ér­te annyi­val, hogy Rozamunda nyo­má­ban re­ze­da leng­te be a kor­zót, ahol kü­lön­ben a gáz­láng alatt, a bolt­haj­tá­sos ka­pu­al­jak fél­ho­má­lyá­ban ácsor­gó, igény­te­len, ol­csó utcanők mel­lett egy idő óta úri ru­hás, ki­ta­nult rin­gyók va­dász­nak a ci­lin­de­res urak­ra, s addig‑addig kel­le­tik ma­gu­kat, míg há­zas­ság lesz a vé­ge, amennyi­ben a ki­sze­melt “ál­do­zat” ide­jé­ben nem ereszt go­lyót a fe­jé­be.

     Gyö­nyö­rű­sé­ges bű­bá­jos jövendőbelim,

                en­ni va­ló kis feleségem!...

                Szé­dü­lök a gon­do­lat­tól, mily sze­ren­csés bol­dog vagyok!...

Lel­ket tépő fél­té­keny­ség­gel bá­mul­ja az érin­tet­len mez­te­len­sé­get: mi­lyen le­he­tett, ami­kor ki­hí­vó mo­sollyal le­en­ged­te al­só­szok­nyá­ját, és meg­nyi­tot­ta ölét mél­tat­lan ide­ge­nek­nek, akik fül­ledt harisnya­kö­tőjét csó­kol­gat­ták?

Vaj­dát a húgy­hó­lyag­ja kez­di kí­noz­ni hir­te­len; amint meg­moz­dul a szék­ben, a vég­be­le is fáj. Fel­áll, hogy pi­pá­ra gyújt­son. Köz­ben a ko­mód szé­lén, az ab­lak­pár­kány­okon ­– itt‑ott a füg­göny­roj­tok­tól rejt­ve ­– , a mos­dó­áll­vá­nyon, ahol el­ha­lad, min­de­nütt fé­lig telt sö­rös­kor­sók fo­gad­ják, ben­nük sör­szí­nű fo­lya­dék, csak gya­nú­san za­va­ro­sabb. A kor­sók per­sze kéz­irat­pa­pír­ral le­fed­ve. Egy­szer még Jó­kai is meg­bá­mul­ta a ke­zé­be adott na­gyí­tó­len­csé­vel az ő “ex­pe­ri­men­tu­ma­it”, és ér­de­kes mó­don nem ér­zett un­dort. Sőt, ro­man­ti­kus képzelőerejével, költőbarátja egész­égi ál­la­po­tát egy me­rész ha­son­lat­tal meg­pró­bál­ta össze­vet­ni a Föld jövendőbeli za­va­ra­i­val, a tech­ni­ka elképesztő túl­zá­sai ál­tal ve­szé­lyez­te­tett lé­té­vel. “Be­teg föld­hó­lya­gunk hár­tyá­ja...” Jó­kai sze­lí­den mon­dott jós­la­ta ben­ne vers­sor­ok­ban bur­ján­zott to­vább: “Úgy bor­zong, össze‑összerázkódik, Mint a va­dult mén oldalbordabőre, Ha nyá­ri dél­ben mar­ja a bö­göly...” Ke­dé­lye­sen el­be­szél­get­tek. “Ha nem vol­na lel­kem, makk­egész­sé­ges len­nék, Mó­ric, el­hi­he­ted” ­– haj­to­gat­ta ő, s pil­lan­tá­sa jólesően időzött el a ven­dég vi­lá­gos­kék szi­vár­vá­nyú sze­mé­nek gyer­me­ki te­kin­te­té­ben. Most nem lát­ta a sö­rös­kor­sók mé­lyén ki­hí­vó­an fürdőző, alak­ta­lan ré­me­ket. “Di­é­tát tar­ta­ni, ez a fődolog, re­bes­ge­ti mind­egy­re az or­vo­som ­– pa­nasz­ko­dott ne­vet­ve Jó­ka­i­nak. – Az ör­dög vi­gye el, ét­vágy­ta­lan­ná akar ten­ni.” El­vá­lás­kor azon­ban nem tud­ta meg­áll­ni, hogy el ne me­sél­je ne­ki visszatérő ál­mát. “Kép­zeld el, hogy nya­kig ülök az em­be­ri bél­sár­ban, amely oly­kor annyi­ra megnő, hogy már‑már szin­te a szá­ja­mig ér. Eb­ben a ret­te­ne­tes hely­zet­ben pe­dig egy lát­ha­tat­lan kéz felülről frank­fur­ti virs­lit nyújt fe­lém, és a kéz tu­laj­do­no­sa ke­mé­nyen pa­ran­cso­ló han­gon har­sog­ja: Za­báld meg!... Hogy va­gyok, kér­de­zed. Hát így va­gyok.”

Kos­lat egyik szo­bá­ból a má­sik­ba, be­le­rúg egy újsághalomba. A pi­pa­füst rend­sze­rint meg­nyug­tat­ja. Egyet‑kettőt krá­kog, majd vissza­ül a ka­ros­szék­be, hogy csend­ben el­dönt­se ma­gá­ban: gyógyvíz‑kúrára uta­zik. (“Mielőtt rám tör­ne a me­lan­kó­lia.”)

Kí­vá­na­tos po­zi­tú­rá­ban új­ra­kép­ze­li rohicsi sze­ret­ke­zé­sét egy stá­jer cse­léd­lánnyal, most sem imá­da­ta tár­gyá­val, hisz Ró­za mind­vé­gig fedd­he­tet­len úrinőt ját­szik előtte. (“Atyám, az Ürményiek főerdésze va­jon milyen mo­dort ta­nú­sí­tott vol­na ha­son­ló hely­zet­ben?”)

Er­dé­lyi Gyu­la kö­vér képéről nem akar el­fogy­ni a to­la­ko­dó vi­gyor: “Pi­li­si Schumayer Ró­za «divatárusnőnél« árul­ja ma­gát az Új­vi­lág ut­cá­ban!” Vaj­da ke­ze ököl­be szo­rul, hogy el­né­mít­sa a bot­rány­hí­rek­re va­dá­szó kol­lé­gát, aki ijed­té­ben sut­to­gó­ra fog­ja hangját: “Dögöljek meg éhen, ha Ró­zács­kád nem űzött szé­gyen­ipart! Ve­lem is ki­ruc­cant egy­szer Rá­kos­pa­lo­tá­ra...” “Ak­kor még Em­ma asszony­nak dol­go­zott be a Ma­gyar ut­ca 44 alá” ­– se­gí­ti ki Er­dé­lyit va­la­ki a ká­vé­há­zi tár­sa­ság­ból.

Az er­dész­apa mint­ha vér­ben for­gó sze­mek­kel kí­sér­né, a sí­ron túl­ról, az ut­cá­ra ki­ván­szor­gó ba­lek fi­út, aki a fal­nak tá­masz­kod­va áll, so­ká­ig, egész tes­te resz­ket, ha nem épp az öklendezéstől. Az­tán las­san be­tá­mo­lyog a ká­vé­ház­ba, s a meg­bán­tott, meg­alá­zott em­ber ma­gá­ra erőltetett ud­va­ri­as­sá­gá­val ül, dis­ku­rál. Fáj­dal­mát ­– mint pi­káns már­tás­sal az oda­ége­tett fo­goly­pe­cse­nyét – meg­ön­tö­zi a pol­gá­ri eti­kett mér­ték­tar­tá­sá­val (a Thaly‑botrány óta raj­ta a pes­ti tár­sa­ság sze­me!); meg­kí­sér­li legyőzni ag­resszi­vi­tá­sát.

Az­óta mé­lyen, tom­pán, álom­ta­la­nul őrködik bol­dog­ta­lan há­zas­sá­ga rom­jai fe­lett. Most lop­va Ró­za ki­ta­kart szép emlőjére pil­lant, s bor­za­dállyal fe­de­zi föl az ágy­ta­ka­ró gyűrődésében a fonnyadt csok­rot (“Én hoz­tam a teg­nap, s ha is­mét érzelgős bo­lond­dá vá­lik, reg­gel ké­pes le­szek el­sza­lad­ni a pár­já­ért”), ilyet nyom a tur­bé­kol­va kibékülő sze­rel­me­sek ke­zé­be a Ké­pes Csa­lá­di La­pok év­fo­lya­ma­it (és Schwartz úr for­dí­tói buz­gól­ko­dá­sá­nak köszönhetően még a Loydot is) megtöltő foly­ta­tá­sos be­szé­lye­i­ben Beniczkyné Baj­za Len­ke, hogy azu­tán a szép­nem képviselője “alél­tan visszadőljön a pam­lag­ra”, s az erény út­já­ra meg­tért lo­vag­ja fö­lé­be ha­jol­ván, “aj­ká­ról a bűn­bá­nó csók lecsattanjon”...

Atyám napszámos lány fe­le­sé­gét is fél­tet­te; vagy a csa­lád jó hí­rét in­kább ­– gon­dol­ja Vaj­da, és meg­szé­gye­nül­ten for­dul el az ág­ytól. – Nem sza­bad hoz­zá­ér­nem. Csa­lás, szenny, csu­pa ha­zug­ság min­den.

S köz­ben be­hunyt szem­mel is ma­ga előtt lát­ja a hitegető “kis ke­zet”.

“Bo­csá­na­tért... omol az élc, a bók, a csók”(?)

So­ha! Az éh­sár­ká­nyok in­ger­lé­se ta­lán most is meg­se­gí­ti.

Ki­rúg­ja ma­ga alól a szé­ket. Ro­han­ni, amíg nem késő, egy akár­mi­lyen kocs­ma­szög­let­be!

Ró­za nyúj­tóz­ko­dik, le­ló­gó kar­ja a fér­fi comb­já­hoz ér. A ró­zsa­szí­nű kö­röm­ház, mint fi­nom raj­zo­ló irón.

Vaj­da sze­mé­ben könnyek; aj­ka re­meg­ni kezd, nagy megerőltetésébe ke­rül, hogy gyö­nyört áhí­tó s ma­gát tá­vol tar­tó gyöt­rel­mé­ben fel ne ki­ált­son: “A mé­zet az üve­gen ke­resz­tül nyal­ni, az is gyö­nyör!”

Ha Ró­za most ki­nyit­ná sze­mét, s egy kis büsz­ke­ség­gel vagy rosszul lep­le­zett fö­lénnyel föl­egye­ne­sed­ne, azon nyom­ban ki­hív­ná ma­ga el­len az iszonyt.

A bor­zasz­tó szép esz­mé­nye fö­lött vir­raszt­va, ott áll, mint a só­bál­vány, Vaj­da Já­nos, a költő. Ci­lin­de­re a föl­dön he­ver.

Ki­nyit­ja a zá­rat. Az aj­tó előtt is­me­ret­len va­la­ki. Be­le­néz a sze­mé­be, a vi­lá­gos szi­vár­vány­hár­tya mö­gé, és mint­ha szirt fo­kán áll­na, és kép­te­len vol­na sza­ba­dul­ni a mély­ség von­zá­sá­tól.

Há­ló­kön­tös­ben sza­ladt ki a té­li levegőre. Kö­rös­kö­rül min­den ned­ves, csil­lo­gó és szin­te de­rű­sen hab­zó, ho­lott árad a pin­ce­iszap. Kó­cos fe­je akár ha víz alá bu­kott vol­na hir­te­len, hogy Mary Ann azon nyom­ban sellővé vál­toz­zék. A le­nyelt szé­gyen hajt­ja, ösz­tö­ké­li – nem hol­mi ag­gály –, ne­hogy őt is óva­tos, kon­zer­va­tív ném­ber­nek lás­sa bár­ki. Ez is el­árul­ja, hogy meg­szök­ni len­ne ked­ve. Víz alá fagy­va úsz­ká­ló fűz­fa­ágak, az éger­fa tör­zse még je­ges; de, ér­zi, a kö­zel­ben ka­rattyol már va­la­hol az “úri­asszony­ok ka­ra”. Lé­te­zik va­la­mi, ezt tud­ta ő is – ne­vel­te­tés, haj­lam –, ami meg­óv­ja a lel­ket, s jobb hí­ján el­zár a gyalázattól… Ám a gya­láz­ko­dás­tól ki és mi óv meg? Ész­re sem ve­szed, s már süllyedsz.

Ter­mé­szet­fe­let­ti ké­pes­ség­gel ké­ne ren­del­kez­ned, hogy meg­úsz­hasd.

“Ide­je sza­kí­ta­ni, nem gon­do­lod?” “Hogy ne ta­lál­koz­zunk töb­bet? Ugyan mi­ért?” “ Te is tu­dod, hogy ti­los­ban já­runk.”

Mi­kor még itt tar­tot­tak az ő Goerge-ával. A fér­fit job­ban meg­vi­sel­te a vál­ság­tu­dat. Két­ség­beeset­ten ka­pasz­ko­dott az ő erőtlen, cson­tos ke­zé­be.

Az idő ki­nek ked­vez? A me­ta­fi­zi­ká­ról jó­for­mán sem­mit sem tu­dok, ám­de gyön­gé­ség hí­ján a Nap su­ga­ra is hi­de­gebb, ha nem gyúl ki töb­bé fér­fi szí­ve kö­ze­lem­ben. Hal­vány fény­vib­rá­lá­sok, a Tem­ze be­fa­gyott víz­tük­re. A parkőr vas­tag­tal­pú csiz­má­já­nak ta­pics­ko­lá­sa a ha­vas, sá­ros la­tyak­ban. Az erkölcsőr nem ilyen lát­vá­nyo­san kö­ze­le­dik hoz­zád. Né­ha mint­ha csak pá­ra­ként le­beg­ne a whis­kyvel meg­ön­tö­zött te­ás­csé­sze fö­lött; vagy a ku­tyá­kat her­gel­ve meg­ko­cog­tat­ja az ab­la­kot, mint a szár­nyas­egér, s mielőtt to­va­reb­ben­ne, pusz­tí­tó ka­tak­liz­ma-ké­pet jó­sol a ci­vi­li­zá­ci­ó­nak.

Két kor­tyin­tás kö­zött arc­iz­mod meg se rez­zen; ved­lett hó­na­pok­ra azon­ban ved­lett évek ra­kod­nak, nem ol­tal­maz már szép­ség, se okos­ság, és azon ve­szed ész­re ma­gad, hogy az óva­tos­ság ke­zes­lá­ba­sá­ban le­sed tu­laj­don lé­leg­zet­vé­te­le­det. Egész tes­ted re­meg.

Ki te­szi bűn­tár­sunk­ká a hátralévő időt?

A ré­gi ru­hák ron­gya­in csak oká­dék a se­lyem­bro­kát. Káp­rá­zó, ned­ves, nagy szemektől med­dig óv­hat a má­mor? Fa­nyar, ál­mos na­pok­kal kö­szönt ránk a rejtőzködő lé­lek láp­vi­lá­ga. A zsom­bé­kos erek mer­re fut­nak? Hol ér vé­get a za­va­ros, hí­nár­há­lós álom?

Té­li me­sék és a gyer­mek­kor­ból visszaüzenő, ki­csi, gú­nyos váll­rán­dí­tás­ok. Fül­led­ten, gyötrőn, de már ér­zék­szer­ve­id is ki­be­szél­nék ta­lál­ko­zá­su­kat a si­vár Rém­mel. Ide­je nyu­go­vó­ra tér­ni. Vagy ide­je meg­bo­lon­dul­ni.

Ébe­ren ke­res­te a ki­utat a ful­lasz­tó bi­zony­ta­lan­ság­ból. (“Ma­gun­kon kí­vül min­dig még egy em­bert hi­te­ge­tünk.”) Így szólt a je­le­nés: a sza­vak ós­di ször­nyei, a szív szo­ron­ga­tott­sá­ga elől leg­tisz­tább utat a stí­lus kí­nál. Azt kel­lett meg­ta­lál­nia egy fél bög­re tej és az uj­ján lá­gyan vé­gig­csor­gó méz­csep­pek nya­lo­ga­tá­sa köz­ben. Kes­keny, in­ga­tag, kar­fá­val sem vé­dett pal­lón ké­szült át­jut­ni. A ki­für­kész­he­tet­len ho­mály lát­tán vá­rat­lan görcs fog­ta el. Mint nő már jócs­kán ben­ne volt a kor­ban; még­sem a vér­tó­du­lá­sos ösz­tön­nel sod­ró­dott (mi­kor a menst­ru­á­ci­ós sza­ka­szok meg­szűn­té­vel a vér­zés ki­ma­rad, s a dol­gok rend­jé­nek meg­bom­lá­sa foly­tán a ki­szol­gál­ta­tott nőiességgel tör­té­nik va­la­mi), nem is a gén­csu­szam­lá­sok vizenyős, gát­ta­lan te­nyé­sze­te fe­lé tar­tott, ahol tán még a ví­zi­sik­lók sem tud­ják tar­tó­san be­fész­kel­ni ma­guk.

Nem für­ké­szett me­te­o­rit után, nem kép­zelt hőst ma­ga elé. Be­ér­te egy nős em­ber­rel, aki­nek még nem ro­gya­do­zott a tér­de és Ge­or­ge Lewes-nak hív­tak.

Az ös­vény csík­ja csak itt-ott üt át a föl­áz­ni lát­szó, ha­vas mezőn. Hát még az út vé­ge! Ki lát­hat­ja in­nen, könnyei (vagy csak az esőcseppek rá­csai) mö­gül, azt az összeölelkező bol­dog párt? 

Az égő fa­ha­sáb­ok láng­nyel­vei me­len­ge­tik csont­ja­it. A hí­vat­lan ven­dég el­ha­nyat­lik a fo­tel­ban, a nya­lánk­ság, a ha­bos sü­te­mé­nyek sem pó­tol­hat­ják az őszinte pár­be­szé­det, ha olyan fá­rasz­tó va­la­ki, akár egy sze­re­pét ta­nu­ló dip­lo­ma­ta.

Te ned­vek­ben für­de­tett ha­ja­don, ki szán­kó­zás, ko­csi­ká­zás után a szü­le­id­del te­át it­tál, s a té­li es­ték ol­va­sás­szen­ve­dé­lyé­vel las­san gyűlt sejt­je­id­ben az erő.

Ha ér­zék­szer­ve­id csődöt mon­da­ná­nak, a ha­lott fa, vi­rág, fű nem véd meg; csak mint gyö­kér­ben mo­co­rog ben­ned a ko­mor év­sza­kon va­ló át­tű­nés esé­lye.

Köd­be vesző ho­rosz­kó­pod óva­tos­ság­ra int. A kilátások?… Si­vár, prém­be bu­gyo­lált, fonnya­do­zó or­cák pa­nop­ti­kum-le­he­le­té­ben asza­lódsz új­fent ma­gad is. (“A reg­gel ha­lott va­kond­ra lel­tem.”) A tüs­kés re­kettyén egész év­ben rá­akad­hatsz egy-egy vi­rág­ra, de a kor­hadt fűz­fa­tönk od­vá­ból, sur­rog­va, a ma­ra­dék me­leg­nek még a han­gu­la­ta is ki­szállt.

Mint­ha in­go­vá­nyon lép­nél ott­hon a szőnyegen is, isza­mós ál­ma­id zöld mohatőzeg-szélcsendjében sejthető még a haj­da­ni lágy­ság­ból (lány­ság­ból) va­la­mi, a pu­pil­la ha le­kop­pan. Ki­elé­gí­tet­len vagy, valld be, mint nyil­vá­nos sze­rep­lés­re áhí­to­zó kardnyelő. De csak ez az isten háta mögötti fé­szek; csak a ved­lett állatbőr hul­lat­ja szőrét lá­bad elé.

A csont vac­ka resz­ket be­lül, hisz Is­ten pa­ran­csa, vagy csak nagy­lel­kű­sé­ge, hogy sze­rel­mi bú­vó­hely le­het még ma is… Csak fog­has­sa sze­rel­me­se kó­cos (vagy “bá­nom is én: fé­lig-tar”) fe­jét kris­tályt rejtő ölé­ben. Ha­bár le­het, csak zá­tony­ra fut raj­ta Lewes nagy, gond­ter­helt ko­po­nyá­ja, ami­ó­ta köz­szem­lé­re ál­lí­tot­ta őket az (ál)erkölcs a hom­lo­kuk rán­cát el­si­mí­tó öröm mi­att.

Ki­et­len föld­há­nyás kint a la­tya­kos ud­var, a bo­ros­tás lejtő, a sö­tét szel­le­mi zú­za­lék­ká csé­pelt, nát­hás Szi­get­or­szág.

A testből ki­pré­selt óha­jok a tü­kör előtt ül­ve; zi­lált­sá­got keltő, il­la­nó par­füm s kenőcsök il­la­ta. A fa­la­kon is átütő bar­bár idő fa­lánk ár­nyé­ka. Tudsz-e még vé­de­kez­ni a lát­ha­tat­lan erőszak el­len? A pat­kány­fo­gó­val ne­héz tár­sa­log­ni, ami­kor egye­dül vagy. Mi ez a zaj? – belülről. Vagy csak hör­gés, az em­lé­kek szem­re­há­nyó hány­ko­ló­dá­sa. A ke­se­rű kis pi­ru­lák nem se­gí­te­nek. Az ópi­um még megteszi… ha nincs gye­rek!

Nim­fa­ha­jad le­en­ged­ve az ólom­szí­nű fo­lyó fe­lett. Majd nyá­kos, kát­rány­sza­gú csa­tor­ná­ba pil­lantsz: El in­nen, te ké­nyes gyomrú!… És vár­ni kell a löncs­re.

Ó, ölel­ke­zés­re, ök­len­de­zés­re egy­for­mán be­prog­ra­mo­zott em­be­ri gé­pe­zet! Meg­un­tad les­ni gőgös szeretők fu­kar ado­má­nyát. Ön­hitt­sé­ge­det le­her­vaszt­ja a rán­cos emlők hi­á­ba­va­ló he­ve. A tu­dat­ha­sa­dás olyan, mint a ha­lot­tak csók­ja.

Ár­boc­fa vagy, tö­rött – mert so­ha nem tud­tál haj­lé­kony len­ni – a meg-meg­úju­ló, dur­va szél­ben. Jön egy hul­lám­ve­rés, s a vi­csor­gó kö­vek­re szám­ki­vet. A gyöt­re­lem part­ján a böl­cses­ség kez­de­te, ha fé­led az ár­nyé­kod gya­nánt mö­göt­ted lépdelő Urat. Tetőgerenda ráz­kó­dik, ke­resz­tes lo­va­gok hi­e­de­lem­vi­lá­gá­ba me­ne­kült rég a csa­lo­gány, s jól­le­het nem dőlnek össze a ká­pol­na­fa­lak, ám midőn már a sás­ka is te­her ne­ked, csak a ke­resz­tes pók tud­ja, hogy ki­szá­mí­tott há­ló­ja ro­mo­kat, pot­roh-ron­csot is biz­to­san meg­tar­tó csap­da.

Ígé­ret, vagy le­mon­dás nap­ja? (Da­gály-apály.) Jó vol­na tüs­ke­ba­kok büszkeségtől da­ga­do­zó mel­lé­re hajolni… Klasszi­kus (vik­to­ri­á­nus) una­lom? Egy fe­nét. Az ön­tel­ten hi­val­ko­dó asz­tal­tár­sa­ság nyá­jas ké­pe mö­gött foj­tott sze­xu­á­lis int­ri­kák.

A lá­tás vá­gya oly­kor még­is el­ra­gad be­fog­ni a ki­es hal­mo­kat. Nem óhaj­tot­tam ma­gá­nyos nő len­ni so­ha, de ki vitt vol­na csú­nyán, sze­gé­nyen, ko­pot­tan a csúcs­ra fel?…

Ge­or­ge Eliot – re­mek fedőnév!… Hul­lám­zik a ro­kon­szenv, az irigy­ség mérgező má­ko­nya a mű­velt­ség kép­ze­tét gyeplőként szo­ron­ga­tó kö­rök­ben. Ez a né­pi­es hu­mort fi­tog­ta­tó íz, ez a pá­tosz­nak nyíl­tan ha­dat üzenő köz­vet­len­ség kit ta­kar? (“A pá­tosz job­ban il­lett hoz­zád”, val­lot­ta be tö­re­del­mes sze­re­lem­mel az iga­zi Ge­or­ge. Tőle, Lewestól van a ki­ta­lált írói ál­név ele­je – ilyen «keresztnapokon« Mary Ann Evans tor­kán is job­ban csú­szik a whis­ky.)

Lon­do­non is könnyű ki­fog­ni, ko­ránt­sem lesz ebből iro­dal­mi skan­dal­lum; még ak­ko­rács­ka sem, mint ami­kor ma­ga Mary Ann-nak kel­lett le­nyel­nie női sér­tett­sé­gét, ami­att, hogy Her­bert Spencer (mek­ko­ra név volt ak­kor a kezdő toll­for­ga­tó “kék­ha­ris­nya” fe­je fö­lött!) sza­bad­ko­zás he­lyett in­kább meg­ló­gott a zsur­na­lisz­ta nő elől, sem­mint hír­ne­vét koc­káz­tat­va nyíl­tan mu­tat­koz­ni mer­jen ve­le. Spencer, a nagy fi­lo­zó­fus mint a pi­ci orr és a kes­keny száj kedvelője, más­kü­lön­ben nem is ta­gad­ta, hogy ő már egy­szer vissza­uta­sí­tot­ta egy fi­a­tal hölgy kö­ze­le­dé­sét az illető fe­jé­nek szo­kat­lan (bi­zarr?) alak­ja, arány­ta­lan­sá­ga mi­att; később ér­te­ke­zést is írt – eb­be már a Mary Ann-nal kö­tött is­me­ret­ség is köz­re­ját­szott – a ki­ug­ró, ot­rom­ba női or­ról.

El­va­kult sze­mek. Az “er­köl­csük­ben” sér­tett, a sár­ga köd­go­moly­ba az or­ru­kat is belefú(r)vó pol­gá­rok a szent vagy a lát­nok enyhítő könnye­it is ki­ne­ve­tik.

“Ke­nyér, tin­ta, egérirtó… és a leg­fris­sebb Ver­gi­li­us-ki­adás” – uta­sí­tot­ta Mary Ann a ná­la egy fej­jel ala­cso­nyabb szeretőjét, aki ne­jecs­ké­jét és gyer­me­ke­it fa­kép­nél hagy­va az írónőhöz köl­tö­zött, örök hű­sé­get fo­gad­va ne­ki. Lewes kö­vér prac­li­já­ban fog­ta bol­do­gan dús po­fa­sza­kál­lát – ez a szó­ra­ko­zott, már-már ci­ró­ga­tó moz­du­lat el­árul­ta függőségét –, s köz­ben ad­dig hát­rált, míg láb­be­li­jé­vel be­le nem süllyedt egy hó­val fe­dett vi­rág­ágyás­ba.

Mary Annt, egye­dül ma­rad­va, ma­lom­za­ka­to­lást, gyár­zú­gást s du­da­szót hisz­té­ri­áz­va el­né­mí­tó, li­dérc­nyo­má­sos ví­zi­ók ke­rí­tet­ték ha­tal­muk­ba. Most már hin­ni kezd­te, hogy az ő só­vár öle is van olyan fenn­költ, mint meg­annyi úrinő-köntös kat­lan­ja, ami­ben – ki ne tud­ná? – ti­tok­ban sok trá­gár­ság fo­gan. Elég egy til­tott csók a ró­zsa­lu­gas­ban; így is, úgy is (né­mán is) lebuksz… Va­jon ki fog­ja őt meg­ér­te­ni?

Plá­ne, ha a sí­ron túl­ról is vissza­süt a láng. A gyar­ló em­ber­fab­ri­kál­ta tör­vé­nye­ken ne­vel­ke­dett bűn­tu­dat sze­rint: a bu­ja­ság fér­ge még a sü­ket ha­lál­nak is ké­pes át­fúr­ni a dob­hár­tyá­ját.

                                      Fa­lánk ha­lál, fa­lánk ih­let

A ne­he­zén már túl­ju­tott. Kü­lö­nös éj­sza­ka volt. Nem bán­tot­ta a hi­deg szél, nem gyö­tör­te for­ró­ság. Nem vet­te el az eszét a kár­tya­szen­ve­dély, sem a koc­ká­zás, mint a csir­ke­fo­gók és szur­tos ké­pű zsebmetszők közt a toledoi kocs­ma­bűz­ben, midőn a túl sok bor ar­cá­ba szállt. (“Mint­ha ci­nó­ber­rel má­zol­tak vol­na be.”) 

                Fe­le­sé­gét nem kér­het­te meg rá ­– egész éle­té­ben egy pil­la­nat­nyi vé­del­met sem re­mél­he­tett tőle; ta­lán majd hol­ta után (a sze­ren­csét­len cso­rosz­lya te­te­mé­re pil­lan­tott s ki­ráz­ta a hi­deg) ­–, így hát haj­da­ni fél­sze­mű szol­gá­já­nak a se­gít­sé­gé­re szo­rult. Ahogy az éj­sza­ka le­szállt, meg­nyi­tot­ták a sír­bol­tot. Óva­to­san le­csú­szott a mély­be, hogy meg­szem­lél­je az ál­do­za­tot.

“Mit ke­res ez a för­te­lem az én csa­lá­di tel­kem szé­lén? ­– tet­te föl meg­döb­ben­ve ma­gá­nak a kér­dést a csu­pasz­ra vetkőztetett te­tem lát­tán. – Csu­pa csont és bőr ném­ber, meglehetősen vé­necs­ke. A beesett arc rán­cai még hagy­ján; de az el­fe­ke­tült fog­hí­jas száj!...”

A sö­tét, szőrös, cser­zett has, mely sze­ren­csé­re el­fed­te sze­mé­rem­test­ét, so­vány comb­já­ig le­ló­gott; ne­he­zen tud­ta le­ven­ni ró­la a te­kin­te­tét. A fél­sze­mű sír­gya­lá­zó lát­vá­nyos ke­reszt­ve­tés kö­ze­pet­te tá­vo­zott. “Ők tar­ta­nak élet­ben ­– mo­tyog­ta –, az­zal, amit a ron­gya­ik kö­zött re­ánk hagy­nak... De ez után sem­mi se ma­radt.”

A né­hai lotyó(?) kék­fol­tos emlője, mint két ki­szá­radt, rán­cos mar­ha­hó­lyag. Ön­kén­te­le­nül is hátrahőkölt s tá­vo­labb­ról vet­te szem­ügy­re, de így is ha­tal­má­ba ej­tet­te a fé­le­lem. Be­huny­ta sze­mét, és vá­rat­la­nul egy fi­a­tal, ham­vas bőrű, kar­csú női te­te­met kép­zelt ma­ga elé. Már az il­lat­nál tar­tott ­– a li­li­o­mé! az le­het ilyen be­te­ge­sen ful­lasz­tó. Két­ség­te­le­nül úrinővel van dol­ga, mint áb­rán­do­zá­sa­i­ban mind­annyi­szor. El­kép­zel­te, hogy szí­ve vá­lasz­tott­ja nyug­szik a négy desz­ka kö­zött, és ő sű­rű könny­hul­la­tás kö­ze­pet­te mel­lé­je fek­szik, leg­alább­is meg­pró­bál he­lyet szo­rí­ta­ni mellette... Mindehhez ­– szak­mai de­for­má­ci­ó­já­nak köszönhetően – egy ré­gen ol­va­sott olasz no­vel­la nyúj­tott nem ke­vés ins­pi­rá­ci­ót. Íme, a vágy ere­je, mely sem­mi­lyen ha­tá­ron meg nem tor­pan. “Mi­ért ne si­mo­gat­hat­nám meg a mel­lét?” ­– jött az újabb su­gal­lat, még min­dig be­hunyt szem­mel. “Ugyan már, en­nek az ir­tóz­ta­tó múmiának?”... Kü­lön­ben is, mi­ó­ta ki­ölt a szívéből min­den vá­gya­ko­zást, min­den gyön­géd­sé­get; nem úgy, mint Boc­cac­cio hős sze­rel­me­se, aki ke­zét az el­han­tolt hölgy keb­le9­re csúsz­tat­ta, és már­is úgy r˙'e9m­lett ne­ki, mint­ha érez­né an­nak szív­ve­rés­ét. Majd gon­do­sab­ban meg­vizs­gál­ván az el­te­me­tet­tet, meggyőződött ró­la, hogy nem ha­lott (“ám­bá­tor gyen­ge és ha­lo­vány volt ben­ne az élet”); nagy óva­tos­ság­gal ki­emel­te a sír­ból, ma­ga elé­be vet­te a ló­ra, s tit­kon el­vág­ta­tott ve­le...

Ó, ha va­la­mi­lyen cso­da foly­tán: nye­reg­ben érez­het­né ma­gát ő is most!

“Hogy­ha so­ká­ig va­ca­ko­lok ez­zel a bűzlő holt­test­tel – gon­dol­ta –, a fe­le­sé­gem még gya­nút fog. Tán csak nem vesz erőt raj­ta megint a fél­té­keny­ség? ­– A sö­tét­ség­ben is érez­te, hogy be­le­sá­pad a gon­do­lat­ba. ­– Még azt ta­lál­ja hin­ni, hogy a Mú­zsám volt; mond­juk, a legelső!... Kí­mélj meg en­gem, Uram, az asszony­ál­la­ti ro­ha­mok­tól!”

A ki­me­rült­ség ásí­tás­ra in­ge­rel­te, s el­szen­de­rült. Ál­má­ban hal­ge­rin­cet szo­po­ga­tott (mi­u­tán le­csu­pa­szí­tot­ta ró­la a szá­já­ban el­om­ló, fe­hér húst ­– meg se kel­lett moz­dí­ta­nia a nyel­vét); s mint­ha bár­kán rin­ga­tó­zott vol­na, orr­lyu­ka meg­telt a ten­ger sós il­la­tá­val. Nagy­ha­ta­lom­nak kép­zel­te ma­gát. (“Ha­bár a hal­szál­kák a csá­szá­rok mo­hó száj­pad­lá­sát is meg­csik­lan­doz­zák oly­kor.”) Szem­mel lát­ha­tó­an jó ked­ve volt. He­gyes­re nyírt sza­kál­la kukk­ra állt a szél­ben, hom­lo­ka büsz­kén dom­bo­rult, mi­ként a Föld­gömb ki­csi­nyí­tett má­sa, ha­ja még bar­na volt, mint az itá­li­ai ka­to­nás­ko­dás ide­jén vagy a lepantoi ten­ge­ri csa­tá­ban (a tö­rö­kök, sze­ren­csé­re, se­hol!), min­den rá­cá­fol­ni lát­szott ar­ra, hogy Miguel de Cer­van­tes Saavedra az öreg­kor kü­szö­bé­re lé­pett. Leg­fel­jebb hi­ány­zó fél kar­ja jut­tat­ta eszé­be, hogy a le­gen­dás Don Juan de Austria ol­da­lán nagy árat fi­ze­tett a spa­nyo­lok har­ci má­mo­rá­ért. 

                Az is­me­ret­len, aszott ném­ber ­(ezúttal nem a por­hü­ve­lye) nem­csak a rán­cai kö­zé szá­radt rizs­por­tól, ha­nem ámb­rá­tól il­la­to­zott. Igen­csak szi­go­rú kül­le­mű asszony­ság be­nyo­má­sát kel­tet­te, úri höl­gyét, ta­lán temp­lom­já­ró­ét, akár az ő fe­le­sé­ge. Vál­lán se­lyem­gyap­jú kendő, ke­zét boly­hos kesz­tyű­be búj­tat­ta, és ci­ró­gat­va csu­csuj­gat­ni kezd­te élet­re keltőjének nagy­fan­tá­zi­á­val meg­ál­dott hom­lo­kát.

“Te vol­nál az, fi­am? Le­het­sé­ges, hogy te vol­nál?” A so­vány női kar, mint va­la­mi őserdei li­án, te­ke­re­dett a nya­ka kö­ré; a fel­tá­madt ném­ber sze­mé­ben könnyek, majd he­ves moz­du­lat­tal ma­gá­hoz rán­tot­ta meg­szep­pent ál­do­za­ta fe­jét, és szá­jon csó­kol­ta.

Ő erős un­dort ér­zett, még­se mert moz­dul­ni a szo­rí­tás­ból. Előbb any­ja ju­tott eszé­be, de hát se­ho­gyan sem is­mert az any­ja hang­já­ra. Plá­ne azu­tán, hogy a ri­asz­tó ném­ber le­ült egy him­bá­ló­zó vas­pán­tos lá­dá­ra, és al­kal­mi ked­ve­sét még szo­ro­sab­ban ölel­vén ma­gá­hoz, nyög­dé­csel­ve zo­kog­ta: “Nem hi­á­ba re­mél­tem, hogy mielőtt le­hu­nyom a sze­mem, hogy utol­só utam­ra in­dul­jak, még egy­szer vi­szont­lát­hat­lak té­ged!”

Az­tán be­val­lot­ta a le­gény­nek (“bár kis­sé öre­gecs­ke vagy már!”), hogy az ő ko­ma­asszo­nya hí­res va­já­kos volt (“a te anyád­ról be­szé­lek!”)... aki, ha akar­ta, meg­fa­gyasz­tot­ta a felhőket, ami­kor pe­dig ked­ve tá­madt, a leg­vi­ha­ro­sabb ég­bolt is ki­tisz­tult... “Nem volt könnyű né­mely ügyes­ke­dést el­ta­nul­ni tőle. A kenőcsök ké­szí­té­sé­ben, per­sze, sen­ki sem múlt felül en­gem. Még anyád sem.”

Azok­ról a kenőcsökről be­szélt, ame­lyek se­gít­sé­gé­vel ideig‑óráig iga­zi bo­szor­ká­nyok­ká vál­tak.

Az író ami­kor meg­éb­redt, a cso­rosz­lya hul­lá­ja egy gyé­ké­nyen he­vert le­ta­kar­va. Min­den por­ci­ká­já­tól un­do­ro­dott. Le­het­sé­ges, hogy még­is meg­fog­ta volt az egyik bo­ká­ját, és hát­ra­von­szol­ta ide a bok­rok kö­zé? Nem em­lé­ke­zett rá, hogy mind­ez az ő ér­de­mé­nek volt köszönhető. Az eget néz­te, míg el nem szállt belőle a fé­le­lem, hogy bá­tor­sá­got me­rít­hes­sen az írás­hoz. Már csak egy kis ital hi­ány­zott ah­hoz, hogy ele­mé­ben érez­ze ma­gát. “Ami kép­ze­le­tünk­ben tör­té­nik ­– tűnődött ­–, annyi­ra ele­ven, hogy nem tud­juk meg­kü­lön­böz­tet­ni at­tól, ami­ben iga­zán és va­ló­sá­go­san részt ve­szünk.”

Meg­hall­ván a tá­vo­li ha­rang­szót, mind tü­rel­met­le­neb­bé vált. Ál­má­ban nyu­godt lé­lek­kel pil­lan­tott le (“a fedélzetről”?) a mély­be, s fel­öt­lött ben­ne, hogy hány gá­lya szen­ve­dett ha­jó­tö­rést a par­ti szirt­fa­lak kö­zött.

Most a föld s az ég egy­más­ba érő sö­tét ár­nyé­kát bá­mul­ta ko­mo­ran; a tűz­vö­rös su­ga­rak vissz­fé­nye sem tet­te já­té­ko­sab­bá a min­den ideg­szá­lá­ban és zsi­ge­re­i­ben érzékelhető bal­jós rin­gást. Hi­á­ba volt szi­lárd ta­laj, spa­nyol föld a tal­pa alatt. Más­kor (vissza­gon­dol­va a ten­ge­ri csa­ták­ra) őrjöngve gyá­szo­san égett alat­tuk a ha­jó, min­den­ki pá­nik­ba esett

– ha nem épp egy­más­nak –, ő azon­ban a szá­nal­mas em­be­ri ön­zés és a ri­asz­tó ösz­tö­nök kö­ze­pet­te is tisz­te­le­tet pa­ran­cso­lón né­zett fel a csil­la­gok­ra.

Mi más a me­se­mon­dó tu­do­má­nya? Bá­to­rí­ta­ni, vagy meg­mo­so­lyog­ni... mi­kor mi­re van szük­ség ­– töp­ren­gett ma­gá­ban hány­szor; ak­kor is, midőn egy kór­ház előtt ron­gyos kö­pe­nye­gű, bicegő alak­kal ta­lál­ta ma­gát szemtől szem­ben. ­– “Meg­es­küd­tem vol­na, hogy Fland­ria me­ze­jén vág­tatsz!” ­– kezd­te az erőltetett tré­fa hang­ján, volt ka­to­na­cim­bo­rá­ja im­boly­gó ár­nyé­ká­ra bá­mul­va. A “zász­lós úr”, akit előreszegzett pi­ká­val lá­tott volt utol­já­ra, most bot­ként tá­masz­ko­dott kard­já­ra. S be­hunyt sze­me mö­gött az­óta is ott si­rán­ko­zik, bi­ceg­ve, meg­nyo­mo­rod­va, a múlt min­den vesz­te­sé­ge, ke­se­rű­sé­ge.

“Fé­kez­ni az ön­hit­tet, a kal­már­lel­kü­le­tűt; fel­éb­resz­te­ni az ál­ma­ta­got; ci­ró­gat­ni a sze­gényt ­– is­mé­tel­te el un­tig ma­gá­ban. ­– Hát a bu­ja ter­mé­sze­tű... tán os­tort ér­de­mel?! ­– Ettől egy ki­csit ma­ga is meg­hök­kent. ­– Az én hú­som ér­zé­ket­len­né vált vajon?...”

(Ezt ne­jecs­ké­jé­nek kell tud­nia, aki egy el­ej­tett szó­ért ké­pes len­ne egy‑kettőre be­lé­döf­ni a sár­ga­nye­lű kést. Mint a sar­ki böl­lér, nagy, fel­fú­vó­dott kép­pel, vér­mes sze­mek­kel ment ki utol­já­ra a ház­ból, fa­kép­nél hagy­va fér­jét.)

Mér­ges fo­lya­dék­ként ke­rin­gett a vér ben­ne is. Ha­ja zsír­tól ra­gyo­gott, sza­kál­la csak­nem olyan bü­dös volt, mint al­gí­ri fog­sá­ga ide­jén. “Még egy di­let­táns színésznőcskét se tud­nál meg­hó­dí­ta­ni! ­– s a tü­kör­ké­pé­be kö­pött. – Az élet az idő könnyű szár­nya­in re­pül – ha­do­ná­szott ne­vet­sé­ge­sen a levegőben ­–, s egy­szer csak vé­get ér.”

Nem volt, ki meg­gyújt­sa a lám­pát, mi­kor rá­jött az ír­hat­nék ­– tán épp azt ké­szült pa­pír­ra vet­ni, hogy: fon­to­sabb a be­tű, mint a kard. Az üres gyo­mor émely­gett. Ilyen­kor szo­kott meg­tel­ni a vágóhíd‑tér ta­risz­nyás fe­hér­né­pek­kel és szedett‑vedett, tol­vaj si­he­de­rek­kel. Ocs­mány húsevő ra­ga­dozó ma­da­rak! Ész­re se ve­szik, s fa­lánk áb­ránd­ja­ik kö­zé ékelődik a ha­lál.

A rossz­má­jú, epés sza­vak úgy ra­gad­tak nyel­vé­re, mint le­gyek a ki­öm­lött bor­ra. “A rossz­tet­te­ket örö­köl­jük. A csecsemő alig húz­za ki kar­ját a pó­lyá­ból, már­is fel­eme­li, hogy bosszút áll­jon azon, akiről azt hi­szi, hogy meg­bán­tot­ta. És alig ta­nul meg va­la­me­lyest da­dog­ni, már­is le­szaj­ház­za daj­ká­ját vagy szülőanyját... Mit ér a ne­me­si lo­va­gi szán­dék? Mi­ért le­gyek vesz­té­be ro­ha­nó mén?... Jobb ma egy ösz­vér­fo­gat.”

     Ügye­fo­gyott­ra val­ló vi­gyor­ral ült a ló­cán, és már csak ma­gá­nak fos­ta a szót.   

Z. Klá­ra megszeplősítése

                “Úgy mond­ják, hogy Káz­mér her­ceg úr, a Ki­rály­asszony

       öccse volt az oka minden­nek...”    (Cs. G.: Ré­gi le­vél.)

Hi­á­ba mond­ták Káz­mér­ról, hogy gyó­gyít­ha­tat­lan be­teg­ség­ben szen­ved; azon az áp­ri­li­si na­pon a las­san közeledő Klá­ra lát­tán cso­dá­la­tos ér­zés töl­töt­te el. A hű­vös szél­ben könnye­dén lebegő női ru­hát néz­te, s meg­fejt­he­tet­len mó­don, egy­szer­re kivehetően, tisz­tán tá­rul­ko­zott fel sze­me előtt, amit más­kor a kel­me el­ta­kart. Mi­helyt szin­te ki­ta­pint­ha­tó kö­zel­ség­ben érez­te a lány ido­ma­it, erőt vett raj­ta a fa­na­ti­kus epe­ke­dés.

Azelőtt za­var­tan kö­szönt és le­sü­tött szem­mel ment el Klá­ra mel­lett; előfordult, hogy meg­koc­káz­ta­tott egy‑egy ügyet­len bó­kot. Most mind­ezt fö­lös­le­ges­nek érez­te. Klá­ra meg­tor­pant, s mint­ha meg­sej­tett vol­na va­la­mit a Káz­mér el­szánt­sá­gá­ból, meg­pró­bált si­et­ve ki­tér­ni előle. Ő azon­ban kí­sé­re­té­re ban­dzsí­tott, és a lány után ve­tet­te ma­gát. Pré­dá­já­ra a vad; mint mi­kor va­dász­kürt hang­ja nél­kül in­dul meg a haj­tás. Nyel­vé­vel be­ha­tolt az össze­szo­rí­tott por­ce­lán­fo­gak kö­zé. A lány el­kép­zel­te, ho­gyan fény­lik az if­jú nyá­la az ő duz­za­dó aj­kán, ki­sza­ba­dí­tot­ta ma­gát az ölelésből, és fu­tás­nak eredt. Káz­mér zsol­do­sai a nyo­má­ban üget­tek. Az if­jú bank­mág­nás in­tett ne­kik, hogy nincs szük­sé­ge rá­juk. Cin­ko­san egy­más­ra vi­gyo­rog­tak, s rend­re el­kot­ród­tak a mind csípősebben fú­jó szél­ben. Klá­rát az iz­zó szem­pár kis­sé meg­bé­ní­tot­ta; Kázmért vi­szont vég­képp föl­iz­gat­ta a lány szeméből ki­ol­vas­ha­tó gyö­nyör­tel­jes ré­mü­let. Perzselő csó­kok, vad du­la­ko­dás. (“Nem hi­á­ba kú­rál­lak a gyógynövényből va­ló főzetekkel ­– mond­hat­ta vol­na a Káz­mér or­vo­sa. ­– Meg­lát­szik raj­tad a ha­tá­suk.” “Ha idő előtt meg fo­gok hal­ni, leg­alább ne saj­nál­jam ezt a le­alá­zó szű­zi­es éle­tet ­– fe­lel­te vol­na ne­ki Káz­mér. ­– Kü­lön­ben, ed­dig csak kö­nyö­kig mez­te­le­nül lát­hat­tam Klá­rát!”)

A mez­te­len váll, a ki­ser­kent vér lát­vá­nya a le­het­sé­ges (tit­kos) szem­ta­núk el­szó­lá­sa sze­rint túl­tett a fel­dúlt szép­ség ri­adt­sá­gán. Káz­mér zsí­ros szá­ja ez­út­tal nem bo­hó­kás, úri bó­kok­kal kí­sér­le­te­zett, ha­nem az an­tik is­te­nek té­bo­lyát utá­noz­va, egy fe­ne­vad­ba ol­tott őserő ösz­tö­né­vel ro­han­ta le ál­do­za­tát. A ke­fe­ba­jusz fel­sú­rol­ta a fi­nom patyolatbőrt, a Káz­mér agyát elöntő ger­je­de­lem ful­do­kol­va mar­can­gol­ta kéj­vá­gya tár­gyát, köz­ben lel­ki sze­mei előtt a pezsgős po­ha­ra­kat emelgető zsol­do­sa­it lát­ta, amint a le­gen­dás ka­land hősét él­te­tik. Tes­te mint­ha ör­vény­be ke­rült vol­na, még frakk­já­nak szár­nya is meg‑meg­vo­nag­lott; Klá­ra vi­szont a ru­há­ja sze­gé­lyén ki­bom­lott arany­ló szá­la­kat is vé­rez­ni lát­ta. A föld­re te­pert pré­dá­ról föl­tá­pász­ko­dó Káz­mér iz­mai el­lá­gyul­tak, a for­mák alak­vál­to­zá­sa­i­ból táp­lált tü­zet ke­ser­ves jó­zan­ság vál­tot­ta fel; hir­te­len ki­áb­rán­du­lást ér­zett.

A fé­lig fel­emész­tett, zsen­ge hús nem so­ká­ig őrizte a fér­fi­száj szesz­sza­gát. El­esett­sé­gé­ben is oly gyö­nyö­rű­nek lát­szott, hogy az árok mel­lett el­ha­la­dó pol­gár­asszony az iszo­nyat­tól föl­ki­ál­tott, és vá­sár­ló szaty­rát el­ejt­ve fu­tás­nak eredt.

A meg­ej­tett lány aty­já­nak sze­mé­ben a mez­te­len hát úgy vi­lá­gí­tott a nap­sü­tés­ben, mint pult­ra ki­tett, már kis­sé ál­lott hús­áru. A bősz mé­szá­ros ­– Klá­ra ful­dok­ló, mély zo­ko­gá­sá­tól meg­ha­tot­tan ­– fü­lét be­fog­va me­ne­kült ha­za­fe­lé, de min­de­nütt em­be­rek­be bot­lott. Az üres bolt­ban, az aj­tót ma­gá­ra zár­va, per­ce­kig, vagy ta­lán sok­kal több ide­ig tu­sa­ko­dott. Az, amit a hely­szí­nen hal­lott (az árok­ban heverő le­ányt, mint va­la­mi eszement, ma­gá­ra hagy­va), elegendő volt ah­hoz, hogy a fáj­da­lom ké­pe­it a fal­ra ki­ve­tít­se: gyer­mek­le­á­nya nya­kát a úri ka­bát drá­ga prém­je bor­zon­gat­ja, se­gít­sé­gért akar ki­ál­ta­ni, de a bir­tok­lás tor­kos mo­hó­sá­gá­tól el­akad... Majd mint­ha hány­ni ké­szül­ne; de csak ful­dok­lás­ra te­lik a sű­rű erdővé terebélyesedő fe­ke­te sza­káll alatt, mely­nek sza­ga ­– hím­sza­ga van.

Re­kedt fér­fi­hör­gés. Ke­zé­ben a pá­ri­zsi vá­sár­ból őrzött va­do­na­túj, ki­fent hen­tes­bárd­dal az aj­tót fel­tép­ve, mint ost­rom­lott vár­ból, vég­ro­ham­ra el­szán­tan ki­ro­han. Az el­ej­tett ál­do­zat gya­lá­za­ta bosszú­ért ki­ált! Nincs erő, amely meg­hu­nyász­ko­dás­ra kész­tet­het­né.

Káz­mér bűn­bá­nást nem is­mer, de fé­reg­nek ér­zi ma­gát. Csak ez a su­nyi sö­tét­ség; a kisülésektől fel­aj­zott tér iz­zá­sa rég ki­hunyt. Be­te­ges haj­lam? Vagy gát­lá­sai el­le­né­re a ki­e­lé­gí­tet­len­ség át­ka kí­sér­tet­te vol­na meg?... Mind­egy, hogy mi a külső ér­tel­me­zés. S hasz­ta­lan ilyen­kor min­den erőlködés: ital, mely el­ho­má­lyo­sít­hat­ná az in­ga­tag per­ce­ket, ópi­um, mely el­űzi belőled a go­noszt. A föl­éb­re­dés, midőn a szem­pil­la a fény­su­ga­rak sú­lyát sem bír­ja el, még el­vi­sel­he­tet­le­nebb szen­ve­dést okoz, s a nyak­szirt be­le­ros­kad, ha ne­vet­ni tá­mad ked­ved a fel­fújt os­to­ba­sá­gok fö­lött. A fé­le­lem­nek vagy az el­ké­sett rész­vét­nek tud­ha­tó be, hogy a meg­te­rí­tett asz­tal­nál in­fan­ti­li­san, ked­ve­sen hu­nyo­rog nővérére, an­nak fér­jé­re: a nagy­ha­tal­mú bank‑vezérigazgatóra, meg a dísz­ebéd­re vá­ró léhűtő ro­kon­ság­ra, akár egy na­iv kö­lyök­pár­duc.

A má­so­dik fo­gás­nál tar­tot­tak, ami­kor a Klá­ra ap­ja, Zách Fe­li­ci­án a jó­kö­té­sű aj­tón­ál­ló­kat meg­lep­vén (in­du­la­tá­ban le is ütöt­te őket) be­tört a bank‑vezérigazgató úrék ebédlőjébe, és rettentő ká­rom­lá­sok kö­ze­pet­te ­– Káz­mér a ne­héz fa­ra­gott bú­to­rok ár­nyé­ká­ban meg­búj­va leste­ – egye­ne­sen a családfőnek ron­tott, akit ne­je, mi­köz­ben Zách Fe­li­ci­án még egy utol­sót bődült, hogy: «Megszeplősítettétek a lányomat!«, tö­ré­keny kar­já­val meg­pró­bált óv­ni. A hen­tes­bárd ir­tó­za­tos erővel csa­pott le, s a mél­tó­sá­gos asszony ki­nyúj­tott ke­zé­nek há­rom uj­ját le­met­szet­te. A ve­zér­igaz­ga­tó bé­nul­tan ült, s vár­ta a foly­ta­tást; a spriccelő vér lát­vá­nyá­tól az asz­tal­nál töb­be­ket áju­lás kör­nyé­ke­zett, csak a ko­mor ko­mor­nyik nem ve­szí­tet­te el lé­lek­je­len­lét­ét. Kor­rekt, de biz­tos moz­du­lat­tal egy hússzeletelő kés­sel hát­ból szúr­ta le a vakmerő mé­szá­rost.  

A me­rény­let Káz­mér sely­mes hul­lá­mú, szőke ha­já­nak egyet­len tin­csé­be sem ke­rült. A csa­lád há­zi­or­vo­sa kü­lön­ben is bi­zo­nyít­ványt ál­lí­tott ki a fiú ár­tat­lan­sá­gá­ról, te­kint­ve, hogy va­la­mi sor­va­dás­ban szen­ved. A bank‑vezérigazgató a késő dél­utá­ni órá­kig dol­go­zó­szo­bá­já­ba vissza­vo­nul­va, sá­pad­tan le‑föl kos­la­tott. Hagy­ta, hogy má­sok dönt­se­nek a to­váb­bi teendőket illetően.

A meg­tor­lás so­rán Klá­rát ir­tó­za­to­san meg­cson­kí­tot­ták: uj­jai, or­ra és szá­ja után a fe­jét is le­vág­ták, és ki­akasz­tot­ták a mé­szár­szék pad­lás­ge­ren­dá­já­ra. Tes­tét a le­szúrt hen­tes lo­va­i­hoz kö­töz­ték, s úgy szag­gat­ta­tott szét. Zách Fe­li­ci­án egész ro­kon­sá­gát har­mad­ízig­len ki­ir­tot­ták.

A bankvezér‑dinasztia úgy te­kin­tet­te, hogy ez­zel a mél­tó bün­te­tés­sel a tör­té­ne­lem szá­má­ra is elrettentő pél­dát sta­tu­ál.