Bestseller avagy a bestia nem alszik 2.
Egon Schiele szorongásainak vázlataiból (1918.)
“Meg fog történni – mondom, és csakugyan... Belépek és kilépek azon az egyetlen ajtón, ami örökké nyitva áll.”
(Pintér Sándor)
Alighogy színre léptem, máris el fogok tűnni az illusztris nagyságok árnyékában. Azzal, hogy borotválkozom? Azzal, hogy meghagyom pofaszőrzetemet? Egy fenét.
Legalább a testet: megmenteni. A többiben nincs semmi szilárd. (Hiába hajszoljátok magatokban, halálig, az ideát.)
Ehhez a testhez mindig van közöm. Ha nem egyéb, hát a kíváncsiság.
Levetkőznek, de gusztustalanság‑dagály, idomított hólyagvilág fedi őket úgy is. Én, a begombolkozva is meztelen, kihívom magam ellen a tilalmakat.
Könyörtelen pontossággal ér el hozzám a világtól való rettenet. Ahogy a csont csontrepeszekké törik, a sejt elválik a sejttől. Mint géz a sebbe, sebzett mai‑magam beleragad a ködbe.
Az elvarázsolt lét nem készült fel még a rettegésre. Holott mindenbe, mindenkibe beleoltatott a félelem. A halál is fél, elég, ha – emberszememmel – ránézek. Elég, ha megsejtem, hogy utánam pillant. De jaj, midőn közelről visszanéz valakire.
Milyen végtelenül unalmas, mikor mindenre ugyanaz a magyarázat. Amikor a dolgok tisztának látszanak, és nem vársz tőlük semmi meglepőt.
Egy szikrányi fanatizmusra vágytam – elszántságra –, hogy meg tudjam magam védeni, a “hasonmásommal” szemben is, attól, amit már megízleltek, megrágtak. S ha kiköptek, nem gyöngyszem gyanánt, és nem a disznók elé.
A hasonmás létezése kezdetben biztosíték volt a pusztulásom ellen. Kiterjesztette védőszárnyait; mihelyt azonban árnyékba vonta a napot, kénytelen voltam szembeszegülni vele. A legkülönbet akarta bennem elnyomni, kinevetett, kétségbe vonta képességeimet. Felbőszített: “Nem fogom ezzel a kísértettel a hátamon leélni egész életemet!”... Ráadásul gusztustalan volt: mosdatlan szagú és kopasz. Nővérem egyszer, egy félig sikerült vázlatom előtt megállva, elszólta magát: «Szakasztott ilyen volt apuska is!...
Képzelem, mennyi sperma meg izzadtságcsepp maradt a lepedőn, valahányszor lerohanta anyácskát. A testük közti keskeny résen át felbugyborékolnék‑üvöltenék ma is. “Apámuram, nem szégyelled magad szőrszálakat hasogatni?!” – kiáltanám oda a szívbajos kopasznak... Ha megtehetném, bár egyszer. Undorító vagyok, tudom, fater! S kiváltképp te, aki nem vagy; sohasem voltál.
Rozsdás a szeg, amit be kéne verni. Töredezett az oltár. Ne akarjátok nekem bemesélni, hogy Isten műve csupa törmelékből áll. Vagy ilyen kezdetleges.
Mindennek a széle, mindennek a vége (középen csak a megszállottság erejével ható öldöklésvágy). Ennek a nemzedéknek csak ez jutott? Romok, embercsonkok, állatösztön – az üres szemgolyó ha lát még valamit, azt is csak lőrésen át. Karl megmaradt fél arcán a biblikus gyámoltalanság; Hermann gázmarta, gyújtózsinórként leégett hangszalagjain csak torokszorító, analitikus közhelyek. S a Teremtő bombabiztos fedezékébe szorult falloszából az utolsó szét nem roncsolt vénuszdombon már készül az új, mészárszék‑szagú erotikát reklámozó obeliszk.
Úgy ismerem magam, mint egy idegent, akinek szabadulását a (mésszel, berlini kékkel vagy ragacsos bécsi aranyporral) lefestett, letagadott arc adja meg.
Mózes fölemeli kezét, mégis a magány hívása az erősebb.
T. M. keveset, alig egy oldalt írt aznap. Tudta, nem a termékenységével van baj, különben bántotta volna hiúságát a kudarc. A nagy regény harmadik fejezetén kínlódott, sehogy sem talált egy megfelelő, “elegáns” ötletet, amivel befejezze. Nem ment ki a fejéből a viharvert gramofonlemezről hallott zeneszám – egy Haydn‑szimfónia volt –, melyben a hegedű, a gordonka, a fagott játéka, az oboáé is, nagyon egyszerűnek hatott, nem volt bennük semmi hivalkodó, a zeneszerző mintha került volna minden hangszeres bravúrt. T. M.‑t a szólóhangszerek meghitt kamaramuzsikája egészen elbűvölte s megnyugtatta; a finálé rondóját nem várta meg, igaz, csak elképzelte, hogyan hangzik fel majd a concerto grosso‑szerkezetben a hegedű... Valamikor különösen kedvelte Haydn moll‑hangnemű szimfóniáját, amelyet a komponista még a templomi szonáta típusában szerzett. Ezt az új, feketén vásárolt lemezt most még annál is értékesebb kincsnek tekintette. A zenemű hatása azonban ezúttal nem várt zavart idézett elő benne: passzivitásra késztette, egyfajta semmittevésre. S éppen ezt találta nyugtalanítónak, úgy érezte, hogy hátráltatja sürgősnek tartott munkájában. “Azért vagyok – hajtogatta magában –, hogy értelmezzem az életet... Pillanatnyilag ezt a káoszt.”
T. M. meglehetősen idegenkedett az apósa házában túl sokat hallott Wagner‑tubák sötét tónusú ünnepélyességétől, vagy már‑már provokatív túlzásaitól, jóllehet abban a derűs, kozmopolita környezetben igényeinek megfelelő feleséget talált magának. Az ő írásai, úgyszólván természetes úton, agitatív ráhatások nélkül jutottak el a müncheni szalonok beavatottjaihoz; szerzőjük a gyilkosan erőszakos világban, a kereskedelmi tanácsosok bőre alá bújó ügynököknek, hadi‑báróknak és anarchistáknak kedvező időkben is megőrizte intellektuális kívülállóságát. S egy bizonyos, a törtetőket zavarba ejtő félénkséget, amelyet T. M. utóbb Klaus fiában vélt fölfedezni.
Séta közben hazafelé tartva, eszébe jutott halott húga, Carla. Épp ilyen borús, hűvös nap lehetett az is, csak hát békésebbnek tetsző. (A port felkavaró szélt nem lehetett a politikai helyzet zavaraival társítani, mint most!) Anyjukból kevés részletet lehetett kiszedni; jóllehet nem titok, hogy az érzéki vonzerővel megáldott húgocskának az volt az egyetlen maradandó fellépése – mint színésznő csak ígéret maradt –: mérget vett be, s anyjuknak, aki hiába rázta a kulcsra zárt ajtó kilincsét, tehetetlenül végig kellett hallgatnia az örökké különcködő Carla halálhörgését... A férfiak közül a legtöbben merész, kihívó viselkedésére, no meg kackiás kalapjára emlékeznek vissza; anyja bájos teremtést emleget, még ha a tartózkodó, félénk báj inkább illik másik leányára, Lulára.
Az író szép erdei úton haladt. Máskor, amikor nem ilyen csípős a szél, le szokta venni felöltőjét s a karján viszi. Esténként az Egy szellemlátó álmait olvasta. “Adjatok nekem anyagot, világot építek belőle!” – Itt még nyoma sincs Kant szkepticizmusának; persze később is kategorikusan elkülönítette a tudományos tehetséget a zsenitől, aki az ő szemében valamilyen bizarr teremtménynek tűnhetett: nem vesztegethette azzal a drága idejét, hogy ezt a “példaszerűeredetiség”‑et is kritikája tárgyává tegye. Így aztán elmulasztotta hozzátenni, hogy a zseninek megfelelő technikára, észre és ítéletre van szüksége ahhoz, hogy megalkothassa a maga szépségét...
Az író elhúzta száját, ez tulajdonképpen az öngúny jele volt. Ennyi bölcsesség birtokában hirtelen csalódottnak meg fáradtnak érezte magát; de érdekes módon, az otthon hallgatott zene továbbkísérte gondolatait.
Felcicomázott biciklisták tűntek föl az Ister partja felől. Hangoskodó, zászlós, kokárdás raj kísérte őket. “Az ilyen csőcselék láttán az embert elfogja a szorongás – tépelődött magában az író. Nem felejtette el beírni naplójába, hogy a belgiumi Spa fürdőhelyen első alkalommal üléseznek a nyugati hatalmak kormányai, a vesztesét is beleértve. – Nyilván fenntartják döntésüket, hogy Németországnak jóvátételt kell fizetnie, máskülönben megszállják a Ruhr‑vidéket... S nekünk már nincs rá időnk, hogy összehozzunk egy birodalmi kormányt. Már csak egy «polgári« kabinet látszik lehetségesnek...”
A felkokárdázott biciklisták közül kivált egy cingár alak. Előbb idegennek tűnt az éles fényben, de amint feléje közeledett, fölismerte. Klaus volt. Az író gyöngéden magához ölelte kamasz fiát, s egy padhoz vezette, hogy úgymond megpihenjenek.
“Gyere gyorsan, mutatok valamit!” – mondta a fiú izgatottan; keze rátalált az apa vékony, hűvös ujjaira, s már húzta is magával.
Amikor, ezúttal együtt, megpillantották a mozdulatlan testet, T. M. még mindig a Haydn‑szimfónia lassú tételére próbált visszaemlékezni. Amit látott, jobban megdöbbentette, mint a Novalis “mágikus idealizmusának” optimista tüzét (gyermeteg hiszékenységét – ő, a józan utód így nevezte) divattá élesztgetők dilettantizmusa a tragikus és visszavonhatatlan összeomlás küszöbén. Mint amikor az alga s hínár mind jobban húzza lefele a vízbefúltat, míg lassan szét nem mállik... A sápadt testről ez jutott eszébe.
“Valami fegyenc lehet. – Majd megszemlélvén közelebbről az áldozat ábrázatát. – Vagy inkább varietébohóc... Legalábbis annak látszik.”
“Én többet tudok róla – mondta sejtelmesen a kamasz. – Azt beszélik, hogy költő volt, nem közönséges csavargó. Ki akart törni ebből a mocsokból...”
“Szép. Csak kissé romantikusan hangzik” – felelte T. M.
“Vajon kik lehetnek a gyilkosai? – suttogta a fiú. – Mit tettek vele, Istenem!” – És elpityeredett.
“Miért tették?! – töprengett magában az író. – Dühödten szórakozni vágyó némberek és férfiak. S nemigen van más esélyük. Az éhség... vagy az orgia.”
Sebhelyes arcú suhanc tolta mögöttük lefújódott gumijú kerékpárját.
“Egy ringyó miatt rántott tőrt!...” – mondta fogcsikorgatva; s kitérdesedett bürger‑nadrágjába törölte olajos kezét.
“Kést rántott?” – ismételte az író fia fojtott hangon, megszállott tekintettel.
“Egy fenevad volt – vágta rá fölényesen a bürgernadrágos. – Az anyját is rég elfeledte.”
“Nem csodálom” – motyogta az író, inkább csak magának. A hegedűszóló mind jobban gyengült, már alig hallatszott fülében. Klaus könnyes szemmel fogta apja kezét.
“Olyan karakteres, ahogy te szoktad mondani.” Majd kis idő múlva: “Vajon hogy hívták?...”
Komor hangulatban ültek asztalhoz besötétedés után. Marcks kisasszony szolgálta fel a vacsorát.
“Eredj, moss kezet – szólt fiához T. M. Majd a kissé dacos felhangú “nincs étvágyam”‑ra elismételte a megnyugtató szöveget: – Már nem tehetünk semmit érte.”
Lefekvés előtt a fiú elszánt pózban állt meg apja karszéke előtt:
“Hát a gyilkosait... – Hangja elvékonyodott. – Láttad a kék eget felette?... S elkékült halántéka körül a kies mezőt?”
“Ezeket a mondatokat jobb lesz, ha megtartod egy iskolai fogalmazvány számára.”
Magára maradva aztán, szinte félve lopakodott az ablakhoz, s félrehúzva a függönyt sokáig bámult a kinti sötétségbe. “Ami megfogható... És ami megfoghatatlan. Ennyi volna az egész? – Hol a szimfóniára, hol fiára gondolt. S a hideg futkározott a hátán. – Hogyha ezt megtanulja, egyszer még belőle is író lehet...”
Légszomj
A szőnyeg alá seprem a festékport, csak meg ne lássa a lányom.
Kint egy itáliai tenor kornyikál. Nálunk különben minden itáliai: a lagúna, a lángelme, a filléresedés, a fantasztikum. Csak a messzi idegenből jött hajók árasztanak el különös illatú, ízű árukkal és az ismeretlen utáni vággyal.
Ha folytatom (a kacérkodást), légszomj fog gyötörni megint. Vénember létemre hogyhogy ezt a megfoghatatlan s meghatározhatatlan betegséget fogtam ki annyi közönséges nyavalya, ragály közül?
Nocsak, nem hiába neveztek el “kacér virtuóznak”. Vagy egyenesen lázadó voltam?... Újabban a lelkem konformizmus és mindenfajta kötöttség megtagadása közt ingadozik. Kényelmessé tett az öregség! – vágom oda tükörképemnek nap mint nap. Ez még a “szent” Mester, Tiziano boldogságát is kikezdte volt. Jóllehet ő hosszú élete során a klasszikus kánonok biztonságával alkotott, s így nem esett nehezére elnyerni a testi és lelki nyomorral, a kiábrándultsággal hadakozó egyházi fők minden elismerését. (Mégis felrótták neki annak idején, hogy a velencei alvilág köréből választotta ki modelljeit az asszonyi szépséget megörökítendő – persze Urbinói Vénusznak, Flórának maszkírozva, vagy éppen Mária szűzies alakjává nemesítve.)
Nézzétek meg, (ha nem unjátok) Tiziano La Belláját! Vagy ott van Eleonora Gonzaga, a mantovai hercegné és Cornaro Katalin – a száműzött ciprusi királyné képmása. Öregkori alkotások ezek egytől egyig, és sikerült velük a jólét (itt hazabeszélt!), a méltóság, a boldog biztonság illúzióját keltenie. Gyűltek a megbízatások, a spanyol udvartartás tagja lett: előbb V. Károly festője, majd utódja, II Fülöp az állandó megrendelő, és Tiziano képeinek felhőtlen költőiségével ügyesen elfedte a hétköznapi kihívások színtereit. Miközben folyt a hivatásos öldöklés, s a ragályos kór mind több vidéket sújtott, egész városnegyedek népsége pusztult vagy bujdosott el, az ő fényhatásai csupa nemes lelkű lovagot és főúri hölgyet, tündöklő páncélzatot meg brokátot emeltek ki mint maradandót. Megannyi díjazott – hazug portré. Meg tájkép. A kegyetlenség ösztönét, a terheltséget elkenő‑elmázoló kegyes csalások... Bevallom, sokáig irigykedtem rá; a velencei alkonyat nagyszerű színei, a lagúnák aranypárával borított, bájos remeklések. (Duzzadt pofikájú puttóitól, igaz – még segédkoromban az ő műtermében – könnyen hányinger fogott el.) Csakhamar rádöbbentem, mekkora igazságot mond ki Vasari, aki szerint Tizianónak legalább húsz évvel korábban kellett volna eljutnia Rómába, hogy hasznára válhasson Michelangelo rajztudása. Néhai mesterem rajzismerete ugyanis messze elmaradt a római művészeké mögött. Engem hiúságában elbocsátott (nevezzem szerencsémnek?); nem csoda, ha képeimen a színek és alakok nyugtalan kavargása utolsó éveiben alaposan megzavarta “a boldog festőt”. Jobban, mint a kívülről jött zendülés szelleme s a váratlan támadások a Legfenségesebbnek nevezett Köztársaságunkat. Az ember fölriad, és egész éjjel forgolódik ágyában. Őszintén szólva, nem szeretném, ha egy népbarát zsarnokot ültetnének a felkavart kedélyű város nyakába. Elegem van a “lefelé egyenlősítő” s nem egyszer állattá aljasító rendcsinálásból. Melyik jobb: a besúgókat titkosrendőri státusba és fizetési osztályba emelő Signoria, vagy a rebellióval járó anarchia, amelyaz eke elé fogva igás állatokként hajtja a barázdában tántorgó verejtékező földesurakat? – döntsétek el magatok.
Bűnömül rótták fel valamikor, hogy nem elégszem meg a nyájas (legelésző) természettel, mint festőtársaim. A lebegő spontaneitás, a puszta rácsodálkozás helyett már‑már rögeszmémmé vált a légüres teret megkísértő kalandozás... Csakhogy egy idő óta mind jobban húz a föld. Érzem, ez a lankadó századvég tart fogva végképp; innen nem vezet más kiút – legfeljebb befelé. Keleti béklyóban vergődőknek ott a harakiri. Te nyugati légáramlásokhoz szokott szellem, aki bátran szembefordultál a bevett renddel, mi módon leszel képes kilábolni ebből a természet kihívásával egyenlő ellentmondásból, amelyben a tested a tét?
Az agyonünnepelt Petrarca szenilis vigyorát fölidézve megborzongok. A szuverén személyiség hitével mi lesz?...
Mire hazaér, a lélegzete elakad. Most fejeződött be az evezőverseny: a háborút és a pestis legyőző isteni csodának kijáró velencei parádé! (Pedig éppúgy bűzlik majd mindenik csatorna.)
Merev ujjakkal s begörcsölt közérzettel lép a festőállvány elé. Hónapok óta ez az első rendelése.
Gyalázkodva, vastagon keni fel a színeket a rossz minőségű vászonra. “Azzal válni híressé, hogy én festettem a legszebb popsikat Velencében! Brrr.”
Hányan mesterkednek ma; s mind több a mesterkélt portéka. Elég csak rágondolni, s máris légszomj gyötri. Eszébe jut Gongora, a népszerű költő, akit megtapsoltak, midőn fölkiáltott, hogy: “Természetesség – micsoda nyomora a szellemnek!”... A véglegesen józan, vagy a végletesen misztikus. Kiszámíthatatlan következményekkel járhat választani. (Ő, Tintoretto, ne tudná?! Az ember ha csak belegondol – a felajzottság máris megviseli az idegeket.)
“Az ókori háttér fenséges humánumával kielégíthetne – gondolja hagymapucolás közben, könnyezve. – De mohóságomhoz túl szegényes. A polgár pénzsóvárságát, a patríciusok pazarlását jelentené csupán a civilizált világ? – szorít foggyökerei közé keményen egy zöld hagymacikát. – Az én képzeletem szertelensége, hogyha felveszem velük a versenyt, van olyan arisztokratikus! A művész egyénisége különben sem szorítható még a dómok óriáskupolája alá sem.”
Kint már dereng. Hatalmas üres vásznat helyez az állványra. Tökéletes logikával fölépített végtelenjének mezején (már tudja) kedvére sétálhat majd takácslegény vagy maga a francia király. A pápát hagyjuk. Az ő tömény aranyból készült trónszéke túl magasra, az ég legfelső emeletére állíttatott, nem kell tartani attól, hogy a fejünkre omol... Feltéve, hogy a Giordano Brunók bölcsessége csak parókás enteriőrt robbant, s nem lábszárcsontot az űrbe vezető lépcsőkkel együtt, mi több: fejeket... Ám ez az ő látomásán már kívül esik.
“Nyitok nektek inkább – a zaklatások, beidézések, vallatás, az újabb járvány s a halálfélelem ellen – egy kis távlatot. Azt a világoskék reményt látjátok ott?...”
Öncsalás volna ez is?... Tulajdonképpen mi a művészet?
“A siralomvölgyben egy csendes szöglet, egy sírhalom az átlagpolgárnak talán megteszi. De a magamfajta igényének megfelelően tágasabb teret kell teremteni. Ha úgy teszik, a végtelent.”
Sudár, igéző teremtés lép be. Az erősödő reggeli fényben mint felkiáltójel áll a műterem közepében. Kár, hogy Tintoretto szeme már nem látja. Sem a leányát, sem a vásznat.
Minden séta újabb lehetőség a menekülésre. Belekapaszkodni egy konflis ülésének karfájába, egy hídkorlátba, vagy akár a hullámoknak a képzelet szabadságát is fölülmúló táncába (miközben az ideges ádámcsutka le‑föl szaladgál); elmerészkedni – legalábbis gondolatban – a gyermekkor dús erdejének derűs visszahozhatatlanságáig, s közben a kétségbeesés legvégső határán az üres tükörbe bámulva, nem ismervén föl, mint foltozott és agyonmosott fehérneműt, felöltésre váró tulajdon arcodat; elmerészkedni bóbitás berekig, bivalyréten bűzlő tocsogóig, a férfiúi indulatnál, kitöréseknél hevesebb és kiszámíthatatlanabb, égi áldást pazarló dunai áradással a föltámadott víz pereméig, hol – Petőfi dölyfös demokráciavágyánál végzetesebben – rég egybemosódtak az úri hajlék sirámai a bűnös bérpaloták nyüszítő szegénységszagával, és ahol, mondjuk, egy csinos csorda legelész a szemhatáron. (Pusztai kútgém, ripegő‑ropogó, betyáros csárda s egyéb honi tarkabarkaság nevesebb rímkovácsok lelkes lihegéseire bízva.) De végre nyugalomban, félig hunyt szemmel a fűben heverészve; kéz lelógatva vagy a térdre kulcsolva, tetszés szerint.
Pihenőpóz?... Valóban csak annyi, ha ott sem mer az ember kedvére lazítani, mint ahogy bozontos pofaszakállam is képes szálanként kukkra szökni az émelyítő, idegenséggel fenyegető pomádé szagától. Közös levegőt szívni, ne adj Isten! Senkivel!... Talán csak szerencsétlen közeledni nem tudásom az emberekhez!...
Semmi kiváltság – legfeljebb otromba púp; no, nem az akadémikus Törpe (Gyulai) kínrím‑zsákja. Nekem más kötelességeim vannak. A kielégítetlen vágyakozás parázslik pegazusom szemüregében... valódi mokány magyar ló: éhséget, szomjúságot legtovább kiáll, mert gazdája félnapig is a csárdában mulat, s ő szegény pára a bitófa mellett kaparja a földet... Persze, egy fél emberöltővel Világos után ez is csak képmutató játék; úgy látszik, képtelen vagyok pszichológiával fűszerezett lelkemet honfibánatra hajló fajtámmal együtt dinom‑dánomokba temetni!
Hazafelé tart megint, mint valami nehézkes, bűnös őszi felhő, ő, aki a másik Róza – a nővére – szerint szeretett erdőben, mezőn csatangolni, meg‑megiramodva, hogy olykor alig bírtak vele. Kacagó Jancsi volt, fűzfán fütyülős, dalos legény, nem született szomorú embernek, az élet tette azt vele.
Azt meg ezt. A lázalattomosan még csak az epéjéből öltögeti ki nyelvét, a máját kezdi ki; a beleit – most, amíg üresek – még kerülgeti. Még csak a társtalan, elárvult lény aggodalma csahol fel belőle, bizalmatlanul pillantva egy‑egy fehércselédárny után; kitaposott cipőben sürögnek‑forognak körülötte, fakóságukat, sekélyes, csapott homlokukat festékkel, bodorítással leplezve. (Előbb: „Minek néz engem az úr?”, majd: „Megteszek mindent, amit csak óhajt!”). Erős csípők, combok, előreálló, kihívó keblek... S ő futni kezd – fölnyergeletlen táltos, vagy csak fújtató, félénk gebe? – ezek elől a...? Mint akit rossz lelkiismeret gyötör. (“Dühömben, csalódásomban sírni is szoktam, ha‑ha‑ha!”)
Mintha egy régi gondolatot folytatna. Az éhségtől könnyen el is ájulhat az ember. Bélnyavalyája (s az önsajnálat) ingerli, rémisztő hangulatokba kergeti.
“Inkább dührohamokba” – mondaná Róza, akit beteges (poétai) érzékenységében elkeresztelt Rozamundának. És Niobénak. S hát még minek?
“Nem érdemlem meg Önt. Elhiheti nekem...” – Görcsösen agresszív szipákolással rázta kis öklét. – “Ha azon urak közül valamelyik is közeledne hozzám, én visí... egyszóval tudnék viselkedni. Szóba se állnék velük!”
Ez ő, Rozamunda. A lángész hirtelen melléhez kap, szúrást érez; mint amikor az egyik, kétségekkel viaskodó verséből galacsint gyúrt bosszúsan, ám az éber hitves őrangyal szigorával csapott le rá, hogy elvegye tőle, s a takarékosság (vagy a halhatatlanság?) nevében megőrizze. A széles ágyon térdepelve, szemrehányó pillantással illette őt a rácvárosi tündér. Koszos hálóingében. Ettől ő végképp méregbe gurult. Amíg a Kammon kávéházban becsületesen be nem lakott, hascsikarás és hányinger kínozta akkor este is.
Csak a kiadós táplálkozás szünteti meg az ő szervi szorongását. Az olyan egészséges tünemények, mint Róza, meg gyulai pál (hiába! kicsi betűvel rögzítődött memóriájában), vagy akár Arany, talán el sem hiszik, hogy nemcsak a büdös húsból készült bifsztektől lehet hányni, hanem az üres gyomrot, sivár szívet szajháskodásra csábító szorongatottságtól is... Mind gúnyolódhatnak vele. Valamikor kész lett volna megesküdni rá, hogy nincs őrjítőbb inger, mint a lágyéksajgató vágyakozásé. Azóta megtanulta, mi az éhség, és szert téve némi gasztronómiai ismeretre, másképp ítéli meg a hús keservét. A kielégülést azután is meg lehet szerezni, akár egy sötét kapu alatt. A magafajta ritkán kívánja meg igazán imádata tárgyát. Ellenben, hogyha éhségét akarja csillapítani, meleg, meghitt környezetre van szüksége, nyugalomra. Ilyenkor a hely körültekintő kiválasztása, a megszokás kellemesen fokozza benne a megszerzési vágyat. Étvágyának kielégítését akkurátus előkészítő munka, egészségi állapotának gondos tanulmányozása szokta megelőzni. Ürülékének szertartásos megvizsgálása csak egyik láncszeme mindennek. A vendéglőbe rendszerint már felajzottan indul, mint valami hódításra. Ha netán vidékre kap meghívást, vadászfegyverét is magával viszi.
Szájában összefut a nyál. Féktelen élni akarással vonszolja magát végig a Körúton. Testes árnyékára esvén tekintete, Patyomkinra gondol. Katalin cárnő félszemű kegyencére.
Undorító vagy, komám, mint egy féleszű – korholja magát. – Hajszoltad volna bár hited s tehetséged ekkora energiával a siker felé.
S hogy a váratlan csalódottság, mint ravasz útonálló, rajta ne üthessen, bemenekül egy sötét sikátorba.
Ha majd jóllakott, csak akkor lesz úr igazán. Mint elhagyott vártornyot gonoszul birtokoló kísértet, bámul ki belőle a búskomorság.
Csak ül öreg karosszékében, és elnézi ezt a viruló teremtést. A kerekded orcát, a durcás ajakat, a harapni való, húsos‑szilva fület. Egészében véve egy ártatlan dundiság fekszik előtte elszenderülve az ágy közepében, öntudatlanul, szinte nem is piheg. Így, kitakarva, hatalmasnak és örökkévalónak tetszik, mint valami bebalzsamozott fáraólány.
Csömör és remény! Egyszerre taszítja is, vonzza is. Midőn benyitott a lakásba – a lépcsőn felkapaszkodva, úgy érezte, elmegy minden ereje –, rögtön meglepte az alvó nő mezítelensége. S mint annyiszor, ezúttal is bosszantja ez a fesztelenség, amellyel a szépsége tudatában lévő test mintha álmában is hivalkodni látszana. Mintegy önvédelemből, szíves örömest illetné trágár szavakkal, s ragadtatná magát durva mozdulatokra.
Különben sem én vagyok az ördög cinkosa! – hajítja a sarokba kopott esernyőjét. – Ez az az elvetemült, akit magam mellé vettem, s szándékomban volt megtisztítani...
Savanyú tejszag csapja meg orrát. Valószínűleg nem a szendergő nő, hanem a konyha felől; mindenesetre jókor, mielőtt még a gyengédség megbéníthatná akaratát.
Riadtan és óvatosan néz körül az íróasztalon. Egy megkezdett fogalmazványra esik pillantása; nyilván feldúltan rohant el hazulról, és itt felejtette.
“A legszomorúbb, amit jelentenem kell: végem van. Kétségbe vagyok esve! Elvesztettem író képességemet...” (A legszomorúbb, hogy nem magának, még csak nem is egy jóbarátnak írta, hanem ügyvédjének szól ez a fűtött hangú kitárulkozás. Még ez olvasható a félig összegyűrt papírlapon:) “Nem lenne más hátra, mint főbe lőnöm magamat...”
A Róza bőre most is hamvasnak tűnik. Ő, ha lefekszik, hiába próbál aludni; vagy hidegrázás gyötri, vagy izzadtság veri ki testét. Ez az állapot tulajdonképpen még akkor kezdődött, amikor Róza csacsogó kedvességgel elkezdte volt zsarolni őt. “Ha nem lehetek a maga felesége, leginkább apáca lennék.” Mire ő ugratva: “Hát miért nem lesz akkor apáca?” “Mert nincs meg a kellő vagyonom, anélkül nem vesznek be. Ha anyagi támogatóm kerülne; de a lovagiasság sajnos már kiveszett.” Aztán három hónapig tartó sóhajtozással, esdeklő zokogással, térden fetrengéssel kierőszakolta a házasságot.
Ha Róza fölébred, megint gyötörni fogják egymást hajnalig. Mit gondolhatnak mások, hogy mit művelnek ők ebben az úri szabótól bérelt lakásban. Főképp éjjel. A bogaras Vajda, aki kezdetben (mintegy megérzéssel) Korányi tanár úrhoz akarta cipelni ifjú hitvesét, hogy meggyőződjék róla: valóban intacta casta? És a színlelő szerepéből kiesett Niobe,aki,miutáneltoltamagátólaborbélykenőcstőlmegfiatalodástremélőférjurát – “Pfuj, nem kell a csók! Ragad a bajusz!... Előbb a kapott húsz forint verselőleget lássam!” – , a felbőszülni látszó János káromkodásától és fölemelt botjától megriadva, egy szál pendelyben szaladt ki a folyosóra, egyenesen Raisz Szilárd királyi táblai tanácselnök úr karja közé. (“Elsőrendő tragika válhatna belőled!”) A szikár szomszéd, cilinderét pajzsként emelve a védelmet esdeklő hölgy elé, két kurtát vakkantott Vajda felé: “Ejnye, ejnye!” A férj, csak miután ki‑ki visszavonult a maga lakosztályába, találta meg a megfelelő szavakat: “Lám, miként enyeleg a költő Múzsájával!”
Az olajlámpa kialudt. A kikeményített alsószoknya világít a besütő holdfényben egy ládán. Vajda a zsebében kotorász.
Mintha a végzet küldte volna ezt a második nőt is... Csak most döbben rá, hogy milyen fondorlatos szerepjátszás áldozata lett. Galambok bukáztak a bérházak felett, ő még mindig nem heverte ki a néhai tavasz hitegetését, egy kis budai cukrászdára gondolt, egy jégzajlásra a Dunán, és fülig szerelmes lett megint, koraősz(b)en, mint egy siheder. Beérte annyival, hogy Rozamunda nyomában rezeda lengte be a korzót, ahol különben a gázláng alatt, a bolthajtásos kapualjak félhomályában ácsorgó, igénytelen, olcsó utcanők mellett egy idő óta úri ruhás, kitanult ringyók vadásznak a cilinderes urakra, s addig‑addig kelletik magukat, míg házasság lesz a vége, amennyiben a kiszemelt “áldozat” idejében nem ereszt golyót a fejébe.
Gyönyörűséges bűbájos jövendőbelim,
enni való kis feleségem!...
Szédülök a gondolattól, mily szerencsés boldog vagyok!...
Lelket tépő féltékenységgel bámulja az érintetlen meztelenséget: milyen lehetett, amikor kihívó mosollyal leengedte alsószoknyáját, és megnyitotta ölét méltatlan idegeneknek, akik fülledt harisnyakötőjét csókolgatták?
Vajdát a húgyhólyagja kezdi kínozni hirtelen; amint megmozdul a székben, a végbele is fáj. Feláll, hogy pipára gyújtson. Közben a komód szélén, az ablakpárkányokon – itt‑ott a függönyrojtoktól rejtve – , a mosdóállványon, ahol elhalad, mindenütt félig telt söröskorsók fogadják, bennük sörszínű folyadék, csak gyanúsan zavarosabb. A korsók persze kéziratpapírral lefedve. Egyszer még Jókai is megbámulta a kezébe adott nagyítólencsével az ő “experimentumait”, és érdekes módon nem érzett undort. Sőt, romantikus képzelőerejével, költőbarátja egészégi állapotát egy merész hasonlattal megpróbálta összevetni a Föld jövendőbeli zavaraival, a technika elképesztő túlzásai által veszélyeztetett létével. “Beteg földhólyagunk hártyája...” Jókai szelíden mondott jóslata benne verssorokban burjánzott tovább: “Úgy borzong, össze‑összerázkódik, Mint a vadult mén oldalbordabőre, Ha nyári délben marja a bögöly...” Kedélyesen elbeszélgettek. “Ha nem volna lelkem, makkegészséges lennék, Móric, elhiheted” – hajtogatta ő, s pillantása jólesően időzött el a vendég világoskék szivárványú szemének gyermeki tekintetében. Most nem látta a söröskorsók mélyén kihívóan fürdőző, alaktalan rémeket. “Diétát tartani, ez a fődolog, rebesgeti mindegyre az orvosom – panaszkodott nevetve Jókainak. – Az ördög vigye el, étvágytalanná akar tenni.” Elváláskor azonban nem tudta megállni, hogy el ne mesélje neki visszatérő álmát. “Képzeld el, hogy nyakig ülök az emberi bélsárban, amely olykor annyira megnő, hogy már‑már szinte a szájamig ér. Ebben a rettenetes helyzetben pedig egy láthatatlan kéz felülről frankfurti virslit nyújt felém, és a kéz tulajdonosa keményen parancsoló hangon harsogja: Zabáld meg!... Hogy vagyok, kérdezed. Hát így vagyok.”
Koslat egyik szobából a másikba, belerúg egy újsághalomba. A pipafüst rendszerint megnyugtatja. Egyet‑kettőt krákog, majd visszaül a karosszékbe, hogy csendben eldöntse magában: gyógyvíz‑kúrára utazik. (“Mielőtt rám törne a melankólia.”)
Kívánatos pozitúrában újraképzeli rohicsi szeretkezését egy stájer cselédlánnyal, most sem imádata tárgyával, hisz Róza mindvégig feddhetetlen úrinőt játszik előtte. (“Atyám, az Ürményiek főerdésze vajon milyen modort tanúsított volna hasonló helyzetben?”)
Erdélyi Gyula kövér képéről nem akar elfogyni a tolakodó vigyor: “Pilisi Schumayer Róza «divatárusnőnél« árulja magát az Újvilág utcában!” Vajda keze ökölbe szorul, hogy elnémítsa a botrányhírekre vadászó kollégát, aki ijedtében suttogóra fogja hangját: “Dögöljek meg éhen, ha Rózácskád nem űzött szégyenipart! Velem is kiruccant egyszer Rákospalotára...” “Akkor még Emma asszonynak dolgozott be a Magyar utca 44 alá” – segíti ki Erdélyit valaki a kávéházi társaságból.
Az erdészapa mintha vérben forgó szemekkel kísérné, a síron túlról, az utcára kivánszorgó balek fiút, aki a falnak támaszkodva áll, sokáig, egész teste reszket, ha nem épp az öklendezéstől. Aztán lassan betámolyog a kávéházba, s a megbántott, megalázott ember magára erőltetett udvariasságával ül, diskurál. Fájdalmát – mint pikáns mártással az odaégetett fogolypecsenyét – megöntözi a polgári etikett mértéktartásával (a Thaly‑botrány óta rajta a pesti társaság szeme!); megkísérli legyőzni agresszivitását.
Azóta mélyen, tompán, álomtalanul őrködik boldogtalan házassága romjai felett. Most lopva Róza kitakart szép emlőjére pillant, s borzadállyal fedezi föl az ágytakaró gyűrődésében a fonnyadt csokrot (“Én hoztam a tegnap, s ha ismét érzelgős bolonddá válik, reggel képes leszek elszaladni a párjáért”), ilyet nyom a turbékolva kibékülő szerelmesek kezébe a Képes Családi Lapok évfolyamait (és Schwartz úr fordítói buzgólkodásának köszönhetően még a Loydot is) megtöltő folytatásos beszélyeiben Beniczkyné Bajza Lenke, hogy azután a szépnem képviselője “aléltan visszadőljön a pamlagra”, s az erény útjára megtért lovagja fölébe hajolván, “ajkáról a bűnbánó csók lecsattanjon”...
Atyám napszámos lány feleségét is féltette; vagy a család jó hírét inkább – gondolja Vajda, és megszégyenülten fordul el az ágytól. – Nem szabad hozzáérnem. Csalás, szenny, csupa hazugság minden.
S közben behunyt szemmel is maga előtt látja a hitegető “kis kezet”.
“Bocsánatért... omol az élc, a bók, a csók”(?)
Soha! Az éhsárkányok ingerlése talán most is megsegíti.
Kirúgja maga alól a széket. Rohanni, amíg nem késő, egy akármilyen kocsmaszögletbe!
Róza nyújtózkodik, lelógó karja a férfi combjához ér. A rózsaszínű körömház, mint finom rajzoló irón.
Vajda szemében könnyek; ajka remegni kezd, nagy megerőltetésébe kerül, hogy gyönyört áhító s magát távol tartó gyötrelmében fel ne kiáltson: “A mézet az üvegen keresztül nyalni, az is gyönyör!”
Ha Róza most kinyitná szemét, s egy kis büszkeséggel vagy rosszul leplezett fölénnyel fölegyenesedne, azon nyomban kihívná maga ellen az iszonyt.
A borzasztó szép eszménye fölött virrasztva, ott áll, mint a sóbálvány, Vajda János, a költő. Cilindere a földön hever.
Kinyitja a zárat. Az ajtó előtt ismeretlen valaki. Belenéz a szemébe, a világos szivárványhártya mögé, és mintha szirt fokán állna, és képtelen volna szabadulni a mélység vonzásától.
Hálóköntösben szaladt ki a téli levegőre. Köröskörül minden nedves, csillogó és szinte derűsen habzó, holott árad a pinceiszap. Kócos feje akár ha víz alá bukott volna hirtelen, hogy Mary Ann azon nyomban sellővé változzék. A lenyelt szégyen hajtja, ösztökéli – nem holmi aggály –, nehogy őt is óvatos, konzervatív némbernek lássa bárki. Ez is elárulja, hogy megszökni lenne kedve. Víz alá fagyva úszkáló fűzfaágak, az égerfa törzse még jeges; de, érzi, a közelben karattyol már valahol az “úriasszonyok kara”. Létezik valami, ezt tudta ő is – neveltetés, hajlam –, ami megóvja a lelket, s jobb híján elzár a gyalázattól… Ám a gyalázkodástól ki és mi óv meg? Észre sem veszed, s már süllyedsz.
Természetfeletti képességgel kéne rendelkezned, hogy megúszhasd.
“Ideje szakítani, nem gondolod?” “Hogy ne találkozzunk többet? Ugyan miért?” “ Te is tudod, hogy tilosban járunk.”
Mikor még itt tartottak az ő Goerge-ával. A férfit jobban megviselte a válságtudat. Kétségbeesetten kapaszkodott az ő erőtlen, csontos kezébe.
Az idő kinek kedvez? A metafizikáról jóformán semmit sem tudok, ámde gyöngéség híján a Nap sugara is hidegebb, ha nem gyúl ki többé férfi szíve közelemben. Halvány fényvibrálások, a Temze befagyott víztükre. A parkőr vastagtalpú csizmájának tapicskolása a havas, sáros latyakban. Az erkölcsőr nem ilyen látványosan közeledik hozzád. Néha mintha csak páraként lebegne a whiskyvel megöntözött teáscsésze fölött; vagy a kutyákat hergelve megkocogtatja az ablakot, mint a szárnyasegér, s mielőtt tovarebbenne, pusztító kataklizma-képet jósol a civilizációnak.
Két kortyintás között arcizmod meg se rezzen; vedlett hónapokra azonban vedlett évek rakodnak, nem oltalmaz már szépség, se okosság, és azon veszed észre magad, hogy az óvatosság kezeslábasában lesed tulajdon lélegzetvételedet. Egész tested remeg.
Ki teszi bűntársunkká a hátralévő időt?
A régi ruhák rongyain csak okádék a selyembrokát. Káprázó, nedves, nagy szemektől meddig óvhat a mámor? Fanyar, álmos napokkal köszönt ránk a rejtőzködő lélek lápvilága. A zsombékos erek merre futnak? Hol ér véget a zavaros, hínárhálós álom?
Téli mesék és a gyermekkorból visszaüzenő, kicsi, gúnyos vállrándítások. Fülledten, gyötrőn, de már érzékszerveid is kibeszélnék találkozásukat a sivár Rémmel. Ideje nyugovóra térni. Vagy ideje megbolondulni.
Éberen kereste a kiutat a fullasztó bizonytalanságból. (“Magunkon kívül mindig még egy embert hitegetünk.”) Így szólt a jelenés: a szavak ósdi szörnyei, a szív szorongatottsága elől legtisztább utat a stílus kínál. Azt kellett megtalálnia egy fél bögre tej és az ujján lágyan végigcsorgó mézcseppek nyalogatása közben. Keskeny, ingatag, karfával sem védett pallón készült átjutni. A kifürkészhetetlen homály láttán váratlan görcs fogta el. Mint nő már jócskán benne volt a korban; mégsem a vértódulásos ösztönnel sodródott (mikor a menstruációs szakaszok megszűntével a vérzés kimarad, s a dolgok rendjének megbomlása folytán a kiszolgáltatott nőiességgel történik valami), nem is a géncsuszamlások vizenyős, gáttalan tenyészete felé tartott, ahol tán még a vízisiklók sem tudják tartósan befészkelni maguk.
Nem fürkészett meteorit után, nem képzelt hőst maga elé. Beérte egy nős emberrel, akinek még nem rogyadozott a térde és George Lewes-nak hívtak.
Az ösvény csíkja csak itt-ott üt át a fölázni látszó, havas mezőn. Hát még az út vége! Ki láthatja innen, könnyei (vagy csak az esőcseppek rácsai) mögül, azt az összeölelkező boldog párt?
Az égő fahasábok lángnyelvei melengetik csontjait. A hívatlan vendég elhanyatlik a fotelban, a nyalánkság, a habos sütemények sem pótolhatják az őszinte párbeszédet, ha olyan fárasztó valaki, akár egy szerepét tanuló diplomata.
Te nedvekben fürdetett hajadon, ki szánkózás, kocsikázás után a szüleiddel teát ittál, s a téli esték olvasásszenvedélyével lassan gyűlt sejtjeidben az erő.
Ha érzékszerveid csődöt mondanának, a halott fa, virág, fű nem véd meg; csak mint gyökérben mocorog benned a komor évszakon való áttűnés esélye.
Ködbe vesző horoszkópod óvatosságra int. A kilátások?… Sivár, prémbe bugyolált, fonnyadozó orcák panoptikum-leheletében aszalódsz újfent magad is. (“A reggel halott vakondra leltem.”) A tüskés rekettyén egész évben ráakadhatsz egy-egy virágra, de a korhadt fűzfatönk odvából, surrogva, a maradék melegnek még a hangulata is kiszállt.
Mintha ingoványon lépnél otthon a szőnyegen is, iszamós álmaid zöld mohatőzeg-szélcsendjében sejthető még a hajdani lágyságból (lányságból) valami, a pupilla ha lekoppan. Kielégítetlen vagy, valld be, mint nyilvános szereplésre áhítozó kardnyelő. De csak ez az isten háta mögötti fészek; csak a vedlett állatbőr hullatja szőrét lábad elé.
A csont vacka reszket belül, hisz Isten parancsa, vagy csak nagylelkűsége, hogy szerelmi búvóhely lehet még ma is… Csak foghassa szerelmese kócos (vagy “bánom is én: félig-tar”) fejét kristályt rejtő ölében. Habár lehet, csak zátonyra fut rajta Lewes nagy, gondterhelt koponyája, amióta közszemlére állította őket az (ál)erkölcs a homlokuk ráncát elsimító öröm miatt.
Kietlen földhányás kint a latyakos udvar, a borostás lejtő, a sötét szellemi zúzalékká csépelt, náthás Szigetország.
A testből kipréselt óhajok a tükör előtt ülve; ziláltságot keltő, illanó parfüm s kenőcsök illata. A falakon is átütő barbár idő falánk árnyéka. Tudsz-e még védekezni a láthatatlan erőszak ellen? A patkányfogóval nehéz társalogni, amikor egyedül vagy. Mi ez a zaj? – belülről. Vagy csak hörgés, az emlékek szemrehányó hánykolódása. A keserű kis pirulák nem segítenek. Az ópium még megteszi… ha nincs gyerek!
Nimfahajad leengedve az ólomszínű folyó felett. Majd nyákos, kátrányszagú csatornába pillantsz: El innen, te kényes gyomrú!… És várni kell a löncsre.
Ó, ölelkezésre, öklendezésre egyformán beprogramozott emberi gépezet! Meguntad lesni gőgös szeretők fukar adományát. Önhittségedet lehervasztja a ráncos emlők hiábavaló heve. A tudathasadás olyan, mint a halottak csókja.
Árbocfa vagy, törött – mert soha nem tudtál hajlékony lenni – a meg-megújuló, durva szélben. Jön egy hullámverés, s a vicsorgó kövekre számkivet. A gyötrelem partján a bölcsesség kezdete, ha féled az árnyékod gyanánt mögötted lépdelő Urat. Tetőgerenda rázkódik, keresztes lovagok hiedelemvilágába menekült rég a csalogány, s jóllehet nem dőlnek össze a kápolnafalak, ám midőn már a sáska is teher neked, csak a keresztes pók tudja, hogy kiszámított hálója romokat, potroh-roncsot is biztosan megtartó csapda.
Ígéret, vagy lemondás napja? (Dagály-apály.) Jó volna tüskebakok büszkeségtől dagadozó mellére hajolni… Klasszikus (viktoriánus) unalom? Egy fenét. Az öntelten hivalkodó asztaltársaság nyájas képe mögött fojtott szexuális intrikák.
A látás vágya olykor mégis elragad befogni a kies halmokat. Nem óhajtottam magányos nő lenni soha, de ki vitt volna csúnyán, szegényen, kopottan a csúcsra fel?…
George Eliot – remek fedőnév!… Hullámzik a rokonszenv, az irigység mérgező mákonya a műveltség képzetét gyeplőként szorongató körökben. Ez a népies humort fitogtató íz, ez a pátosznak nyíltan hadat üzenő közvetlenség kit takar? (“A pátosz jobban illett hozzád”, vallotta be töredelmes szerelemmel az igazi George. Tőle, Lewestól van a kitalált írói álnév eleje – ilyen «keresztnapokon« Mary Ann Evans torkán is jobban csúszik a whisky.)
Londonon is könnyű kifogni, korántsem lesz ebből irodalmi skandallum; még akkorácska sem, mint amikor maga Mary Ann-nak kellett lenyelnie női sértettségét, amiatt, hogy Herbert Spencer (mekkora név volt akkor a kezdő tollforgató “kékharisnya” feje fölött!) szabadkozás helyett inkább meglógott a zsurnaliszta nő elől, semmint hírnevét kockáztatva nyíltan mutatkozni merjen vele. Spencer, a nagy filozófus mint a pici orr és a keskeny száj kedvelője, máskülönben nem is tagadta, hogy ő már egyszer visszautasította egy fiatal hölgy közeledését az illető fejének szokatlan (bizarr?) alakja, aránytalansága miatt; később értekezést is írt – ebbe már a Mary Ann-nal kötött ismeretség is közrejátszott – a kiugró, otromba női orról.
Elvakult szemek. Az “erkölcsükben” sértett, a sárga ködgomolyba az orrukat is belefú(r)vó polgárok a szent vagy a látnok enyhítő könnyeit is kinevetik.
“Kenyér, tinta, egérirtó… és a legfrissebb Vergilius-kiadás” – utasította Mary Ann a nála egy fejjel alacsonyabb szeretőjét, aki nejecskéjét és gyermekeit faképnél hagyva az írónőhöz költözött, örök hűséget fogadva neki. Lewes kövér praclijában fogta boldogan dús pofaszakállát – ez a szórakozott, már-már cirógató mozdulat elárulta függőségét –, s közben addig hátrált, míg lábbelijével bele nem süllyedt egy hóval fedett virágágyásba.
Mary Annt, egyedül maradva, malomzakatolást, gyárzúgást s dudaszót hisztériázva elnémító, lidércnyomásos víziók kerítették hatalmukba. Most már hinni kezdte, hogy az ő sóvár öle is van olyan fennkölt, mint megannyi úrinő-köntös katlanja, amiben – ki ne tudná? – titokban sok trágárság fogan. Elég egy tiltott csók a rózsalugasban; így is, úgy is (némán is) lebuksz… Vajon ki fogja őt megérteni?
Pláne, ha a síron túlról is visszasüt a láng. A gyarló emberfabrikálta törvényeken nevelkedett bűntudat szerint: a bujaság férge még a süket halálnak is képes átfúrni a dobhártyáját.
Falánk halál, falánk ihlet
A nehezén már túljutott. Különös éjszaka volt. Nem bántotta a hideg szél, nem gyötörte forróság. Nem vette el az eszét a kártyaszenvedély, sem a kockázás, mint a csirkefogók és szurtos képű zsebmetszők közt a toledoi kocsmabűzben, midőn a túl sok bor arcába szállt. (“Mintha cinóberrel mázoltak volna be.”)
Feleségét nem kérhette meg rá – egész életében egy pillanatnyi védelmet sem remélhetett tőle; talán majd holta után (a szerencsétlen csoroszlya tetemére pillantott s kirázta a hideg) –, így hát hajdani félszemű szolgájának a segítségére szorult. Ahogy az éjszaka leszállt, megnyitották a sírboltot. Óvatosan lecsúszott a mélybe, hogy megszemlélje az áldozatot.
“Mit keres ez a förtelem az én családi telkem szélén? – tette föl megdöbbenve magának a kérdést a csupaszra vetkőztetett tetem láttán. – Csupa csont és bőr némber, meglehetősen vénecske. A beesett arc ráncai még hagyján; de az elfeketült foghíjas száj!...”
A sötét, szőrös, cserzett has, mely szerencsére elfedte szeméremtestét, sovány combjáig lelógott; nehezen tudta levenni róla a tekintetét. A félszemű sírgyalázó látványos keresztvetés közepette távozott. “Ők tartanak életben – motyogta –, azzal, amit a rongyaik között reánk hagynak... De ez után semmi se maradt.”
A néhai lotyó(?) kékfoltos emlője, mint két kiszáradt, ráncos marhahólyag. Önkéntelenül is hátrahőkölt s távolabbról vette szemügyre, de így is hatalmába ejtette a félelem. Behunyta szemét, és váratlanul egy fiatal, hamvas bőrű, karcsú női tetemet képzelt maga elé. Már az illatnál tartott – a liliomé! az lehet ilyen betegesen fullasztó. Kétségtelenül úrinővel van dolga, mint ábrándozásaiban mindannyiszor. Elképzelte, hogy szíve választottja nyugszik a négy deszka között, és ő sűrű könnyhullatás közepette melléje fekszik, legalábbis megpróbál helyet szorítani mellette... Mindehhez – szakmai deformációjának köszönhetően – egy régen olvasott olasz novella nyújtott nem kevés inspirációt. Íme, a vágy ereje, mely semmilyen határon meg nem torpan. “Miért ne simogathatnám meg a mellét?” – jött az újabb sugallat, még mindig behunyt szemmel. “Ugyan már, ennek az irtóztató múmiának?”... Különben is, mióta kiölt a szívéből minden vágyakozást, minden gyöngédséget; nem úgy, mint Boccaccio hős szerelmese, aki kezét az elhantolt hölgy keble9re csúsztatta, és máris úgy r˙'e9mlett neki, mintha érezné annak szívverését. Majd gondosabban megvizsgálván az eltemetettet, meggyőződött róla, hogy nem halott (“ámbátor gyenge és halovány volt benne az élet”); nagy óvatossággal kiemelte a sírból, maga elébe vette a lóra, s titkon elvágtatott vele...
Ó, ha valamilyen csoda folytán: nyeregben érezhetné magát ő is most!
“Hogyha sokáig vacakolok ezzel a bűzlő holttesttel – gondolta –, a feleségem még gyanút fog. Tán csak nem vesz erőt rajta megint a féltékenység? – A sötétségben is érezte, hogy belesápad a gondolatba. – Még azt találja hinni, hogy a Múzsám volt; mondjuk, a legelső!... Kímélj meg engem, Uram, az asszonyállati rohamoktól!”
A kimerültség ásításra ingerelte, s elszenderült. Álmában halgerincet szopogatott (miután lecsupaszította róla a szájában elomló, fehér húst – meg se kellett mozdítania a nyelvét); s mintha bárkán ringatózott volna, orrlyuka megtelt a tenger sós illatával. Nagyhatalomnak képzelte magát. (“Habár a halszálkák a császárok mohó szájpadlását is megcsiklandozzák olykor.”) Szemmel láthatóan jó kedve volt. Hegyesre nyírt szakálla kukkra állt a szélben, homloka büszkén domborult, miként a Földgömb kicsinyített mása, haja még barna volt, mint az itáliai katonáskodás idején vagy a lepantoi tengeri csatában (a törökök, szerencsére, sehol!), minden rácáfolni látszott arra, hogy Miguel de Cervantes Saavedra az öregkor küszöbére lépett. Legfeljebb hiányzó fél karja juttatta eszébe, hogy a legendás Don Juan de Austria oldalán nagy árat fizetett a spanyolok harci mámoráért.
Az ismeretlen, aszott némber (ezúttal nem a porhüvelye) nemcsak a ráncai közé száradt rizsportól, hanem ámbrától illatozott. Igencsak szigorú küllemű asszonyság benyomását keltette, úri hölgyét, talán templomjáróét, akár az ő felesége. Vállán selyemgyapjú kendő, kezét bolyhos kesztyűbe bújtatta, és cirógatva csucsujgatni kezdte életre keltőjének nagyfantáziával megáldott homlokát.
“Te volnál az, fiam? Lehetséges, hogy te volnál?” A sovány női kar, mint valami őserdei lián, tekeredett a nyaka köré; a feltámadt némber szemében könnyek, majd heves mozdulattal magához rántotta megszeppent áldozata fejét, és szájon csókolta.
Ő erős undort érzett, mégse mert mozdulni a szorításból. Előbb anyja jutott eszébe, de hát sehogyan sem ismert az anyja hangjára. Pláne azután, hogy a riasztó némber leült egy himbálózó vaspántos ládára, és alkalmi kedvesét még szorosabban ölelvén magához, nyögdécselve zokogta: “Nem hiába reméltem, hogy mielőtt lehunyom a szemem, hogy utolsó utamra induljak, még egyszer viszontláthatlak téged!”
Aztán bevallotta a legénynek (“bár kissé öregecske vagy már!”), hogy az ő komaasszonya híres vajákos volt (“a te anyádról beszélek!”)... aki, ha akarta, megfagyasztotta a felhőket, amikor pedig kedve támadt, a legviharosabb égbolt is kitisztult... “Nem volt könnyű némely ügyeskedést eltanulni tőle. A kenőcsök készítésében, persze, senki sem múlt felül engem. Még anyád sem.”
Azokról a kenőcsökről beszélt, amelyek segítségével ideig‑óráig igazi boszorkányokká váltak.
Az író amikor megébredt, a csoroszlya hullája egy gyékényen hevert letakarva. Minden porcikájától undorodott. Lehetséges, hogy mégis megfogta volt az egyik bokáját, és hátravonszolta ide a bokrok közé? Nem emlékezett rá, hogy mindez az ő érdemének volt köszönhető. Az eget nézte, míg el nem szállt belőle a félelem, hogy bátorságot meríthessen az íráshoz. Már csak egy kis ital hiányzott ahhoz, hogy elemében érezze magát. “Ami képzeletünkben történik – tűnődött –, annyira eleven, hogy nem tudjuk megkülönböztetni attól, amiben igazán és valóságosan részt veszünk.”
Meghallván a távoli harangszót, mind türelmetlenebbé vált. Álmában nyugodt lélekkel pillantott le (“a fedélzetről”?) a mélybe, s felötlött benne, hogy hány gálya szenvedett hajótörést a parti szirtfalak között.
Most a föld s az ég egymásba érő sötét árnyékát bámulta komoran; a tűzvörös sugarak visszfénye sem tette játékosabbá a minden idegszálában és zsigereiben érzékelhető baljós ringást. Hiába volt szilárd talaj, spanyol föld a talpa alatt. Máskor (visszagondolva a tengeri csatákra) őrjöngve gyászosan égett alattuk a hajó, mindenki pánikba esett
– ha nem épp egymásnak –, ő azonban a szánalmas emberi önzés és a riasztó ösztönök közepette is tiszteletet parancsolón nézett fel a csillagokra.
Mi más a mesemondó tudománya? Bátorítani, vagy megmosolyogni... mikor mire van szükség – töprengett magában hányszor; akkor is, midőn egy kórház előtt rongyos köpenyegű, bicegő alakkal találta magát szemtől szemben. – “Megesküdtem volna, hogy Flandria mezején vágtatsz!” – kezdte az erőltetett tréfa hangján, volt katonacimborája imbolygó árnyékára bámulva. A “zászlós úr”, akit előreszegzett pikával látott volt utoljára, most botként támaszkodott kardjára. S behunyt szeme mögött azóta is ott siránkozik, bicegve, megnyomorodva, a múlt minden vesztesége, keserűsége.
“Fékezni az önhittet, a kalmárlelkületűt; felébreszteni az álmatagot; cirógatni a szegényt – ismételte el untig magában. – Hát a buja természetű... tán ostort érdemel?! – Ettől egy kicsit maga is meghökkent. – Az én húsom érzéketlenné vált vajon?...”
(Ezt nejecskéjének kell tudnia, aki egy elejtett szóért képes lenne egy‑kettőre belédöfni a sárganyelű kést. Mint a sarki böllér, nagy, felfúvódott képpel, vérmes szemekkel ment ki utoljára a házból, faképnél hagyva férjét.)
Mérges folyadékként keringett a vér benne is. Haja zsírtól ragyogott, szakálla csaknem olyan büdös volt, mint algíri fogsága idején. “Még egy dilettáns színésznőcskét se tudnál meghódítani! – s a tükörképébe köpött. – Az élet az idő könnyű szárnyain repül – hadonászott nevetségesen a levegőben –, s egyszer csak véget ér.”
Nem volt, ki meggyújtsa a lámpát, mikor rájött az írhatnék – tán épp azt készült papírra vetni, hogy: fontosabb a betű, mint a kard. Az üres gyomor émelygett. Ilyenkor szokott megtelni a vágóhíd‑tér tarisznyás fehérnépekkel és szedett‑vedett, tolvaj sihederekkel. Ocsmány húsevő ragadozó madarak! Észre se veszik, s falánk ábrándjaik közé ékelődik a halál.
A rosszmájú, epés szavak úgy ragadtak nyelvére, mint legyek a kiömlött borra. “A rossztetteket örököljük. A csecsemő alig húzza ki karját a pólyából, máris felemeli, hogy bosszút álljon azon, akiről azt hiszi, hogy megbántotta. És alig tanul meg valamelyest dadogni, máris leszajházza dajkáját vagy szülőanyját... Mit ér a nemesi lovagi szándék? Miért legyek vesztébe rohanó mén?... Jobb ma egy öszvérfogat.”
Ügyefogyottra valló vigyorral ült a lócán, és már csak magának fosta a szót.
Z. Klára megszeplősítése
“Úgy mondják, hogy Kázmér herceg úr, a Királyasszony
öccse volt az oka mindennek...” (Cs. G.: Régi levél.)
Hiába mondták Kázmérról, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved; azon az áprilisi napon a lassan közeledő Klára láttán csodálatos érzés töltötte el. A hűvös szélben könnyedén lebegő női ruhát nézte, s megfejthetetlen módon, egyszerre kivehetően, tisztán tárulkozott fel szeme előtt, amit máskor a kelme eltakart. Mihelyt szinte kitapintható közelségben érezte a lány idomait, erőt vett rajta a fanatikus epekedés.
Azelőtt zavartan köszönt és lesütött szemmel ment el Klára mellett; előfordult, hogy megkockáztatott egy‑egy ügyetlen bókot. Most mindezt fölöslegesnek érezte. Klára megtorpant, s mintha megsejtett volna valamit a Kázmér elszántságából, megpróbált sietve kitérni előle. Ő azonban kíséretére bandzsított, és a lány után vetette magát. Prédájára a vad; mint mikor vadászkürt hangja nélkül indul meg a hajtás. Nyelvével behatolt az összeszorított porcelánfogak közé. A lány elképzelte, hogyan fénylik az ifjú nyála az ő duzzadó ajkán, kiszabadította magát az ölelésből, és futásnak eredt. Kázmér zsoldosai a nyomában ügettek. Az ifjú bankmágnás intett nekik, hogy nincs szüksége rájuk. Cinkosan egymásra vigyorogtak, s rendre elkotródtak a mind csípősebben fújó szélben. Klárát az izzó szempár kissé megbénította; Kázmért viszont végképp fölizgatta a lány szeméből kiolvasható gyönyörteljes rémület. Perzselő csókok, vad dulakodás. (“Nem hiába kúrállak a gyógynövényből való főzetekkel – mondhatta volna a Kázmér orvosa. – Meglátszik rajtad a hatásuk.” “Ha idő előtt meg fogok halni, legalább ne sajnáljam ezt a lealázó szűzies életet – felelte volna neki Kázmér. – Különben, eddig csak könyökig meztelenül láthattam Klárát!”)
A meztelen váll, a kiserkent vér látványa a lehetséges (titkos) szemtanúk elszólása szerint túltett a feldúlt szépség riadtságán. Kázmér zsíros szája ezúttal nem bohókás, úri bókokkal kísérletezett, hanem az antik istenek tébolyát utánozva, egy fenevadba oltott őserő ösztönével rohanta le áldozatát. A kefebajusz felsúrolta a finom patyolatbőrt, a Kázmér agyát elöntő gerjedelem fuldokolva marcangolta kéjvágya tárgyát, közben lelki szemei előtt a pezsgős poharakat emelgető zsoldosait látta, amint a legendás kaland hősét éltetik. Teste mintha örvénybe került volna, még frakkjának szárnya is meg‑megvonaglott; Klára viszont a ruhája szegélyén kibomlott aranyló szálakat is vérezni látta. A földre tepert prédáról föltápászkodó Kázmér izmai ellágyultak, a formák alakváltozásaiból táplált tüzet keserves józanság váltotta fel; hirtelen kiábrándulást érzett.
A félig felemésztett, zsenge hús nem sokáig őrizte a férfiszáj szeszszagát. Elesettségében is oly gyönyörűnek látszott, hogy az árok mellett elhaladó polgárasszony az iszonyattól fölkiáltott, és vásárló szatyrát elejtve futásnak eredt.
A megejtett lány atyjának szemében a meztelen hát úgy világított a napsütésben, mint pultra kitett, már kissé állott húsáru. A bősz mészáros – Klára fuldokló, mély zokogásától meghatottan – fülét befogva menekült hazafelé, de mindenütt emberekbe botlott. Az üres boltban, az ajtót magára zárva, percekig, vagy talán sokkal több ideig tusakodott. Az, amit a helyszínen hallott (az árokban heverő leányt, mint valami eszement, magára hagyva), elegendő volt ahhoz, hogy a fájdalom képeit a falra kivetítse: gyermekleánya nyakát a úri kabát drága prémje borzongatja, segítségért akar kiáltani, de a birtoklás torkos mohóságától elakad... Majd mintha hányni készülne; de csak fuldoklásra telik a sűrű erdővé terebélyesedő fekete szakáll alatt, melynek szaga – hímszaga van.
Rekedt férfihörgés. Kezében a párizsi vásárból őrzött vadonatúj, kifent hentesbárddal az ajtót feltépve, mint ostromlott várból, végrohamra elszántan kirohan. Az elejtett áldozat gyalázata bosszúért kiált! Nincs erő, amely meghunyászkodásra késztethetné.
Kázmér bűnbánást nem ismer, de féregnek érzi magát. Csak ez a sunyi sötétség; a kisülésektől felajzott tér izzása rég kihunyt. Beteges hajlam? Vagy gátlásai ellenére a kielégítetlenség átka kísértette volna meg?... Mindegy, hogy mi a külső értelmezés. S hasztalan ilyenkor minden erőlködés: ital, mely elhomályosíthatná az ingatag perceket, ópium, mely elűzi belőled a gonoszt. A fölébredés, midőn a szempilla a fénysugarak súlyát sem bírja el, még elviselhetetlenebb szenvedést okoz, s a nyakszirt beleroskad, ha nevetni támad kedved a felfújt ostobaságok fölött. A félelemnek vagy az elkésett részvétnek tudható be, hogy a megterített asztalnál infantilisan, kedvesen hunyorog nővérére, annak férjére: a nagyhatalmú bank‑vezérigazgatóra, meg a díszebédre váró léhűtő rokonságra, akár egy naiv kölyökpárduc.
A második fogásnál tartottak, amikor a Klára apja, Zách Felicián a jókötésű ajtónállókat meglepvén (indulatában le is ütötte őket) betört a bank‑vezérigazgató úrék ebédlőjébe, és rettentő káromlások közepette – Kázmér a nehéz faragott bútorok árnyékában megbújva leste – egyenesen a családfőnek rontott, akit neje, miközben Zách Felicián még egy utolsót bődült, hogy: «Megszeplősítettétek a lányomat!«, törékeny karjával megpróbált óvni. A hentesbárd irtózatos erővel csapott le, s a méltóságos asszony kinyújtott kezének három ujját lemetszette. A vezérigazgató bénultan ült, s várta a folytatást; a spriccelő vér látványától az asztalnál többeket ájulás környékezett, csak a komor komornyik nem veszítette el lélekjelenlétét. Korrekt, de biztos mozdulattal egy hússzeletelő késsel hátból szúrta le a vakmerő mészárost.
A merénylet Kázmér selymes hullámú, szőke hajának egyetlen tincsébe sem került. A család háziorvosa különben is bizonyítványt állított ki a fiú ártatlanságáról, tekintve, hogy valami sorvadásban szenved. A bank‑vezérigazgató a késő délutáni órákig dolgozószobájába visszavonulva, sápadtan le‑föl koslatott. Hagyta, hogy mások döntsenek a további teendőket illetően.
A megtorlás során Klárát irtózatosan megcsonkították: ujjai, orra és szája után a fejét is levágták, és kiakasztották a mészárszék padlásgerendájára. Testét a leszúrt hentes lovaihoz kötözték, s úgy szaggattatott szét. Zách Felicián egész rokonságát harmadíziglen kiirtották.
A bankvezér‑dinasztia úgy tekintette, hogy ezzel a méltó büntetéssel a történelem számára is elrettentő példát statuál.