Bestseller avagy a bestia nem alszik 1.
Külső zajok
Két férfit fogadtak föl napszámba; noha akkoriban (2011‑ben) már az előregyártó hulladék‑vállalat sem üzemelt. A szükségállapot elmúlt a városban, de a képernyőn időnként a közlemények helyett egy kocsonyás felleg jelent meg, s volt sokáig látható.
A közönségesebb kinézésű cingár alak gátlásosnak tűnt. Arcán a hús feszes volt még, az inas nyak azonban már sejthetővé tette a hanyatlást. Zekéje gallérjába beült az izzadtság, a kosz, és kezével ahogy mindegyre végigsimított nadrágján s foltos öltönye hónaljredőin, mint száraz levélférgeket rázta le magáról a megbarnult hópelyheket. Kefebajuszos társa pepita csokornyakkendőt hordott sötétkék átmeneti kabátja alatt, mely csupán a könyök táján volt kissé kifényesedve. Nyúzott, barázdált képe – kettőjük közül ő lehetett az öregebb – unottságot fejezett ki, de az is lehet, hogy másnapos volt. Mindenesetre közönyösen szemlélte a szemük előtt tornyosuló romhalmazt, s az udvaron végighaladva már fel‑felszisszent, mintha legalábbis háborúzó patkányok vinnyogása kísérte volna a dermedt törmelék alól.
– Frontális feltárás lesz – dörmögte, és bekapcsolta zsebrádióját. “A Kárpát‑medencét nedves, nyirkos, mozdulatlan levegő tölti ki. Marad az eseménytelen, párás időjárás...” Mikor a rádióbemondó idáig jutott, a vékony dongájú alak nagy, hernyótalpas lábbelijével rátaposott az első felismerhető áldozatra: egy döglött sünre. Zúzmarás tüskéi után ítélve a meghatározhatatlan színű masszába fagyott.
Másfél óra meló után a kárhozatra ítélt udvaron még semmi. “Gyerünk beljebb!” Jóllehet ők voltak az udvaron dolgozó szakasz. Nehezenhaladtakkeresztülapiramisalakbanmegkötött, emeletmagasságnyimasszán. Aködlámpafénykörébenfeltűntekalélektelenfalak. Előbbafürdőszoba “leletgyűjtő”. Együreg.
– Gyuszi, én egyszer már jártam itt – kottyantotta ki zavaros kételyét a cingár alak, megpillantván egy halványrózsaszínű műanyag bili maradványait meg egy hasadt irrigátort.
– Álmodban – próbált kedélyeskedni a kefebajuszos, habár pepita nyakkendőjét tapogatva benne is hasonló érzés motoszkált. A melegség lüktetéshulláma a porcelánkádat takaró függöny előtt persze csak a képzelet játékának tetszett.
A konyhapadlón mint üvegdarabkák sárgállottak a befagyasztott ananászkockák. A pepita nyakkendős felhalmozott élelmiszer után kutatott folyton; éhségérzete minden szorongást, félelmet szétoszlatott. Csodák csodája: talált egy épségben maradt üveg sört a bokálytartó alatt, amelyen csak egyetlen agyagfül fityegett a magasban árván.
– Mint fej nélküli fülecske – hallatszott a szenvtelen kommentár. – A kancsó feltételezhetően fölrobbant.
– Fölrobbant? – álmélkodott társa, mint aki újdonságot hall.
– Mindenesetre, a föld is megremegett állítólag. Vagy süllyedni kezdett?! – folytatta krónikáját az öregebbik melós, s kiegyenesítve hajlott hátát a repedt tükör előtt, szemügyre vette hanyag eleganciáját. Mély, tompa dörgéseket vélt hallani miközben lehajolt, hogy fölvegye a láthatatlan fésű tépte, hosszú, fekete hajszálakat, amelyek úgyszintén a “feltárás” konkrét tárgyát képezték.
Az otromba hernyótalpak alatt tojásropogás... (Vagy tengeri kagylóból fűzött gyöngysor volna?) Egy tátongó éjjelszekrény‑fiókban műfogsor világított. A cingár alakot misztikus érzéssel töltötte el: mintha mérhetetlen szakadékba pillantott volna!
– Szerencsés fickó vagy! – dörmögte társa a háta mögött
– Ha élne, lehet, hogy menten összerókáznám magam.
– Akihez ez a protézis tartozott.
– Honnét tudod, hogy nem ezt keresi éppen... túlfelől?
Most csak a talpak csattogását lehetett hallani, amint érzékeny gyomrú gazdájuk crescendo távozott. Az elképzelt robbanás szétlapított szájat, földbefúródó szemeket utánzó repeszdarabjai ropogva grimaszkodtak vele, ahogy porzott alatta a törmelék. Az udvarra érve jobb felé sandított, a fellegvár irányába, hogy nem indul‑e meg újból a hegyoldal, mint félelmetesen hömpölygő massza, amely kihűlve, megkötve, lám, úgyszólván eltávolíthatatlan.
Tulajdonképpen alig tudott valami biztosat a kataklizmáról... (Egyesek így nevezték. Utána kellene nézni egy korabeli újságkollekcióban.) Állítólag egész családok menekültek el, fejvesztetten, motyójukkal a környékről. “Csak ezek fogták ki itt, szerencsétlenül, a végzetes percet” – morfondírozott magában meg‑megránduló gyomorszájjal, mint aki lélekben felkészült arra, hogy netán pont most okádja le a kényszer‑kriptákba menekülteket. Bénultan, félénken indult meg a kijelölt hely felé, mint akinek minden tétova mozdulatával el kell számolnia egyszer. Nem is önmaga és a munkaadói, hanem az ismeretlen, elhantolt múlt előtt. Még egy óvatos pillantás a kerti ásóra, melynek széleit élesen világította meg a fagyos fény – “tulajdonképpen nem sírásóknak alkalmaztak” –, aztán vissza a titokzatos massza belsejébe, oda, ahol a berendezett élet agyonnyomatott.
– A sör poshadt volt – böffentette el magát kollégája; ádámcsutkáján táncolni kezdett a csokornyakkendő. – Ha már ilyen idők járnak. Gyerünk, még beljebb, a hálószobába!
Sikerült feltárniuk a 1‑es és a 2‑es számú leletet. A felszínre hozott törmelék‑részecskékből nehezen lehetett kikövetkeztetni a nő valóságos sziluettjét. A férfi ritkás haja felületes tapintásra frissen mosottnak tetszett.
– Ha csak tetszha-halottak volnának, s most felugranának? – dadogta síri (síró) hangon a hányós alak.
– Improvizálni veszélyes! – mordult rá kollégája, majd undorral hessegetett el kefebajszáról egy múmiaszagú molylepkét. – Meghajlok a gyönyörtől üvöltő korok előtt – zárta (volna) le végleg az ügyefogyott szellemidézést; ezúttal azonban az ő talpa alatt recsegett valami.
– Dobjuk a szemétkukába? – kérdezte sápadozó társától féligmeddig tréfálkozva; közben ujjbegyei szórakozottan cirógatták a véletlenül előkerült, csorbult sarkú kazettát.
“Ez a sok limlom. A havat is behoztátok.”
“Kláris!... Klárisok a nyakadon. Ez talán ismerősebben hangzik.”
“Hisztéria. Egy férfi ne hisztizzen. Különben is, előbb rendbe kell szednem magam.”
“Tapintatlan vagy. Ne is tiltakozz! Tegnap kétszer közbeszóltál, amikor Pirikét az anyukám barátnőjét kikísértem. És hányszor fordítsz nekem hátat a vendégek előtt!”
“Csak befejeztem a gondolatsort. Ez a te következtetésed volt.”
“Tudom, hova akarsz kilyukadni megint. Inkább szedd innen ezt a sok vacak irományt meg az elemózsiádat. Ki akarok takarítani.”
“Ha már teleszórtam morzsával a házat.”
“Na látod. S a porszívót nincs aki megjavítsa.”
“Legszebb, estbe szelídülő pillanatainkban ilyenkor konyakot töltöttem neked, s te kértél hozzá egy cigarettát.”
“Ne álld el az utamat. Örökké felajzott vagy, látom, mint egy vaddisznó.”
“Nem baj, jó nekem a disznóólban is.”
“Ilyet csak egy beteg valaki mondhat.”
“A frigiditásnak persze nincsenek lelki okai(?)”
“Rángatózz még egy kicsit, hátha feloldózik benned a nagy feszültség.”
“Ezt a kreténséget a pszichológiában hogy nevezik?”
“Lehet, hogy valamilyen teszt ez is... Ha annyira kielégítetlen vagy, vegyél be két altatót.”
“Nem tehetek róla, hogyha ilyen a fajtád.”
“Terhelt. Kicsi korunktól fogva szexfilmeken hizlaltak minket. És elfelejtettük megújítani az operett‑bérletet.”
“Látod, ezt nem állhatom benned: ezt a cinizmust.”
“Nem hallasz valamilyen furcsa zúgást? Onnan jön.”
“Ne próbáld elterelni magadról a figyelmet! És főleg ne bizalmaskodj.”
“Miért dugod oda az ujjad, ahova nem kell. Az arcomhoz.”
“Az alfeled. Beleültél?!... Gyere ide, te... Te! Mit akarsz velem?”
– Lefogadom, hogy porcelánbőrű és dagi a csaj!
– Ha frigid, akkor mérget vehetsz rá, hogy sovány. Nyúzott…
– Én átérzem az ipse nyomorát.
– Én talán nem?!... Megtalálni magadat, mint pislákoló – a mélyrétegeket ha csak egy pillanatra is megvilágító – parányi részét az elásott végtelennek.
– Kis Faszingerem, akarom mondani: Faustom! Ha meglőnek, akkor se hittem volna, hogy ennyi filozófiai hajlandóság veszett el benned!
– Mintha csak egy hallgatózó árnyék volnék.
– Azért nem árt vigyázni; ott valami ablak volt. Ha kiesel, azon nyomban meggyőződsz róla, hogy nem vagy árnyék.
– Vajon ki vette fel a hangjukat?
– Biztos a kölykük. Jó egy zsebmagnó, mi?!... na, hallgassuk tovább.
“Kezded elbízni magad megint.”
“Csak ne spionkodnának utánam. A tieid.”
“Hol a pipereszappan illatú párna?”
“Sőt megmasszírozom a kádban a hátadat.”
– Tisztán mást vártál. Olyan, mint egy színdarab.
– Ahhoz jobban össze kéne kuszálódjanak a dolgok.
– A rémképek még hátravannak. Várd ki.
– Ezek a szuszogások. Akárcsak az én nejem. Belefúrja a fejét a párnába, s már durmol.
– Ez nem olyan szuszogás volt. Gondold csak el: feküsztök a sötétben. Mi minden történhet még!...
– Én rossz alvó vagyok. Sokszor szokott fájni a fogam.
– Most nem olyasmire gondolok. De a kályhában még nem hunyt ki a parázs. Feldereng egy pohár, egy váza. A lábad, esetleg már félálomban, hozzáér a lábához. Vagy a forró keble véletlenül kibuggyan a hálóingből.
– Morcos, aztán falánk! Legtöbbször minden huzoszkodása hiábavaló. Küzdeni akar veled, s észre sem veszi, és máris (megint) kinyílik.
– Nem hallottad?... Forgasd vissza!
“Rendbe kell szednem a fejemet. Ez a kaland többe fog kerülni neked, mint a külföldi postabélyeg!”
– Én még egyszer meghallgatnám, onnan, hogy: “Nem óhajtok kettesben maradni a gyilkosommal!”
– Az mid szamárság. Nem egymás áldozatai lettek ezek. Hogy érzelem‑ és vérkeringészavarokkal küszködtek? Én istenem! Ki tudna csalhatatlanul misét mondani felettünk!
– Folyton papolsz. Mintha mindenki rád volna kíváncsi.
– Jól van, te seggdugó. Most tartsd vissza az erekciódat, ha tudod.
– Olyan biztos vagy benne, hogy...
– Nem az jön, amit vársz. Én eléggé perverz ürge hírében állok, de...
– ...nekem ebből elegem van. Ebből a rohadt napszámoskodásból. Hallod őket?!
“Kint mindent kocsonyás, barna massza borít!...”
– Ha csendben leszek is ezután, öregem, de hallani fogom. Kezdődnek azok a kurva külső zajok.
– Szünet nélkül. Még hogyha napról napra szelídülni fog is bennem az elkerülhetetlen borzalom.
Józsiás és Zsófia
(Krúdynak, kölcsönvett hőseiért, köszönettel)
Arra ébred, hogy cseng a telefon a nappaliban. Behunyt szemmel ül fel, előbb a bal, majd a jobb lábával keresgélve a papucsot a sötétben. “Ki az Isten lehet ilyen korán!” A kettős ágyból csak a saját szuszogása hallatszik. Felesége ma is, mint minden reggel, kiábrándítóan korán kelt, hogy hétre elérhessen munkahelyére. Újabban még vasárnap is ezt teszi... Érdekes, őt ma nem ébresztette föl a vekker; holott máskor még morogni is szokott, ha igaz.
Éjfél után, amikor már elege volt a civakodásból, a szokásosnál jobban beszívott abból a keverékből. Így legalább jól tudott aludni. Jóformán nem is emlékszik semmire.
“Dehogyisnem emlékszem. Azt az álmot nem lehet elfelejteni.”
Az a piszok telefon egyvégtében cserreg. Mintha hűvösebb lenne a lakásban, mint máskor. Ráadásul nem ég a villany.
Füléhez emeli a telefonkagylót, de valahol túl már letették. A liftajtó kattogása hallatszik a folyosóról. Botladozva megy ki a konyhába.
Két gyufaszál eltörik, a harmadikkal hiába vacakol, nem gyúl meg. A negyedik az ujjára ég.
“Ellenkezőleg, innom kell valamit. Minden másként fest, hogyha az ember fel van dobva.”
Farkasszemet néz a nagy halom mosatlannal. A vacsoramaradványok közt az asztalon megtalálja a málnaszörppel kevert rumot. Az üvegből kortyol, rövideket. Közben megpillantja a gázrezsón a kicsi lábost.
“Senki sem mondja, hogy: Mindjárt főzök egy kávét neked, attól kijózanulsz.”
E gondolattól reflexszerűen elfogja az ásítás, meg kell fogózkodnia a fotel karfájába. Már‑már benne ül a fotelban, de megritkult haja hozzáér a fikusz egyik leveléhez, mire egy iszonyú mondat jut eszébe: A dísznövények teszik kulturálttá a lakást.
“Ilyet csak egy nő agyalhatott ki – és felszisszenve ugrik föl a fotelból, valósággal menekülve hagyja el a nappalit, ahol mint élettelen bálna nyugszik a fatőkés bécsi zongora; a mézesheteket meg-szépítő Schubert‑keringő dallama rég a semmibe szállt.
Visszafekszik az ágyba; feje az elnyűtt, sötét párnára hanyatlik.
“Ó, az az álom!... Tulajdonképpen ébrenléttel kezdődött. Hol is lenne érdemes folytatni?”
Sohasem fitogtatta mások előtt olvasottságát, de egy Krúdy‑élmény mindenképp mentőöv volt számára az éjjel, mikor a sok nyavalygás és nyílvesszőként rálövellt, szúró tekintet után végre ágyba került.
Álmában nagy hótömegen kellett keresztülvergődnie, persze, nem egymagában. Karjaiban vitte a csupahús asszonykát. Nem volt ő álmában sem Góliát, ám eszébe sem jutott ezúttal arra a nevetséges pózra gondolni, melyet a tükörben pillantott meg egyszer véletlenül, midőn veszekedés közben a felindultságtól hátraszegte nyakát, s esernyőjét két marokra fogva, maga előtt a földbe szúrva, makacsul rikkantotta: “Egy tapodtat se megyek tovább!”
Ezúttal ugyanis nem a felindultságtól sötétült el a szeme. Az álombeli Zsófia úgy simult hozzá, mint egy buja táncosnő.
...Zsófiának igen csókra termett ajka volt, mégpedig hosszú, nagy csókra való ajka, amely úgy ölelte magába a rátapadó férfiajkat, mint egy dunyhás ágy a lefekvőt. A láthatatlan kis ajkizmok, mint drágalátós szivattyúk fogadták Józsiás ajkát. Hasonlatosak voltak ama egzotikus virág kelyhéhez, amely elnyeli a beléje tévedő legyeket. Elkapták az asszony duzzadt, húsos puha ajkai a férfi ajkát, mint valami égi gyönyörűséget. A csodálatos kis gépezet, amely itt rejtőzött, szenvedélyességével csaknem a levegőbe emelte Józsiás urat. Ha feküdt volna, bizonyára a talpára állítja vala. Ha fatetőn ült volna, lehúzza magához. Ha beteg: meggyógyítja; ha éhező: megeteti; ha szomjas: megitatja... Zsófia művésznője volt a csókolózásnak. Csókolt izgatott húsos nyelvével, amelyről most eltűntek a mindennapi szavak, mint elröppen a verébcsapat. Csókolt a fogaival, amelyek máskor oly tündökölve villognak, mint a ragadozóké. Csókolt a torkával, amelyből elfutamodtak a hazugság, a mesterkéltség, a csalfaság hangjai, csak egyetlen búgás maradt ott, a gyönyör, a szerelem búgása, nyögdécselése. Lehunyta a szemét, hogy hosszú szempillái végigsöpörték a férfi arcát, hogy elsöpörjenek arról bánatot, mindennapot, közönyt. Nem is mai korszakba való ez a csók, hanem valamely messzi középkorba, amikor a fogságban őrzött nők egyetlen csókkal akarták kifejezni mindazt, amit éveken át éreznek, amiért szenvednek és a lovag visszamegy a Szentföldre.
Álmában is emlékezett rá, hogy ez a rész mennyire tetszett neki. Csak ment a nagy télben, de, érdekes módon – nem didergett, inkább kiverte testét a verejték, amint az íjalakban a föld alá rejtett rózsafákon kellett lépkednie az egyre rejtelmesebb csendben.
Közeledtek az apácakolostor romjaihoz, amelynek szent életű lakói bizonyosan szép fákká nőttek haláluk után. Kegyes nővérek soraiból emelkednek ki a fejedelmi tölgyek, de a csodálatos virágzású bokrok is...
– Nem félsz, bűnös asszony, hogy a föld alól, valamelyik lyukból kinyúlik egy csontkar, és megragadja a ruhádat? – kérdezte Józsiás.
A telefoncsergésre, most anélkül, hogy felriadt volna, mereven, csukott szemmel indul ki a nappali szobába. Egy élénk női hang rutinosan kíván neki jó reggelt, majd a minőségellenőrző osztály nevében megkérdezi, hogy a felesége miért nem ment be ma dolgozni.
Egy pofon józaníthatta volna ki hamarabb. Valamit motyog, hogy köszöni a figyelmességüket, ha tud valamit, visszahívja őket.
Odamegy az ablakhoz, elhúzza a sötétítőfüggönyt, óvatosan kinéz.
Borongó reggel. Két suhanc hajol ki vihogva a szemközti erkélyen. Sietve engedi el a függöny szélét. Néhány pillanattal korábban még az álombeli Zsófiát féltő játékba csalogatta őt vissza a képzelet.
Milyen különös volna – gondolta magában –, ha egy ködből, falevélből, sóhajtásból megelevenedett régi lovaggal találnám együtt; a lovag átlépte a beomlott zárdakerítést. Az a vén, zúzmarás fenyő ott úgyis régen hasonlít egy kóbor lovaghoz.
Még nem érez semmi aggodalmat, csak bosszúságot. Bár a poros roló az ablakon, a parketten a sötét foltok s a tévékészülék alatta cigarettával kiégetett horgolt terítő, mely mintha lecsúszni készülne – mind feleselni látszanak azzal a rámába foglalt, rettenthetetlen kutyafejjel, mely arannyal festett nyakörvével a biztonság és a jólszituáltság polgári címereként ragyog a tapétafalon.
A második telefonbeszélgetés legalább olyan rövid, mint az első, ingerülten csapja le a kagylót. “Rossz vicc! – vágja oda titkárnőjének, miután az bizalmasan közli vele, hogy a rendőrségtől keresték, gyilkosság ügyében.
Ahogy áthalad a közbülső szobán, ezúttal feltűnik neki, hogy a fiókos szekrényből egy csomó minden ki van rámolva. Két‑három összetépett fényképet is fölfedez az eldőlni készülő fogas alatt. Megáll a maszatos faltükör előtt.
“Nyugodt és józan vagyok – hajtogatja magában. – Csak az a kis fölös sörte...”
Ábrándos tekintettel készül szembesülni képmásával, amikor megszólal a kinti csengő.
Nesztelenül jut el az ajtóig, s a kémlelőnyíláson át szemügyre veszi a két ismeretlen alakot. Egy civil és egy egyenruhás.
“Meg sem vagyok borotválkozva... És hát, ittam.”
Nem nyit ajtót. Visszamegy a tükörhöz. Most már kezdi aggasztani megduzzadt szemhéja, s hogy a pillái megereszkedtek.
“Hol is olvastam, hogy ha a kissé leeresztett pillák közt a szemgolyón valakinél több apró fénypontot fedezünk fel folytonos mozgásban, azt a tévedés veszélye nélkül hirtelen haragúnak és gyilkos hajlamúnak vélhetjük?”
Visszamegy a hálószobába, és szórakozottan kezdi fölszedegetni a szőnyegről az éjjel széthajigált ruhadarabjait. Közben agyában, mint egy le nem állított lemezről, a befejezetlen álom‑monológ tovább pereg.
– Tehát akarod, hogy egyedül vesszek el, és te tovább űzzed kalandjaidat a városon, amíg hiszékeny, izgatott férfiak vannak itt?... Szívesen meghozom érted ezt az áldozatot is. Napról napra kevesebbre becsülöm az életemet. Ha úgy akarja a sors, hogy te légy a végzetem, Zsófia, nem ellenkezem. Csak legalább azt tudjam, hogy miféle örömet okoz neked az én megaláztatásom, a gyötrődésem.
Fáradtság vesz rajta erőt. Hátrahanyatlik a kettős ágyra. Csend van. Csak a saját szuszogását hallja. De a jobb oldalánál mintha valami meleget érezne. A keze is kutakodik, odatéved. Irtózat vágja el a mozdulatot.
“Nem szólt a vekker, s ő itt fekszik. Elvágott torokkal. Valami tévedés lehet.”
Megint cseng a telefon.
Fülére tapasztja két tenyerét, és várja, hogy a második álomból is felébredjen.
Még egy macska az esőben
A tükrös bárszekrény lakkozott polcaira lerakódott porrétegben jól látható az elmozdított üvegek helye. Kint őszi eső taknyos idő, a legutálatosabb.
Záróra az állomás éttermében. A piszkos homályban a pincérlány sepreget. Megáll az egyik asztalnál, felvesz egy kistányért, és gyors falással eltünteti a szájában azt, ami rajta volt. A tányér peremén jól kivehető a sötétkék állami pecsét, amint leveszi róla mutatóujját és – krém vagy mustármaradék? – lenyalja.
Két vendég tartózkodik az étteremben: egy kopaszodó férfi és egy táskás szemű nő; javakorabelieknek látszanak. Mintha megbújtak volna a kijárati ajtó mögé tolt asztalnál. A csupasz asztallapon előttük két vizespohárban iszapszínű folyadék. Csaknem érintetlenül.
– Egy szavadat sem értem – mondja a nő. – Mint egy mutuj, úgy motyogsz. Ráadásul a szádat sem látom a kezedtől.
– Ujj! – nyikkan fel a férfi. – Ha tudnád, hogy fáj...
– Persze, hogy fáj, ha piszkálod. Mióta mondom már, hogy dobasd ki a felsőket egytől‑egyig, s csináltass szájpadlást.
– Jó vicc. Hogy ne tudjak többet becsületesen harapni.
– A hiúságod megint; mit mondtam?!... Egész életedben nevetséges szörnyeteg voltál. – A nő csúnyán lebiggyeszti ajkát, s mint aki tudatában van annak, hogy a férfi milyennek látja, már nem próbálja leplezni indulatát. – Harapni! Még most is a pípéken jár az eszed. Azt hiszed, nem vettem észre.
– Mindig így kezdődik – mondja a férfi, és szívni kezdi a fájós fogát. – Valahányszor elindulunk valahova.
– Elindulunk? Másfél óra múlva, remélem, már otthon leszünk. – A széklábak sikkantanak, amikor a nő felugrik ültéből. – Ez volt az utolsó alkalom, hogy veled elindultam.
– Szegényke, még megdöglik – szól oda a pincérlány a pultnál álló kolléganőjének.
– A kis csipás. – Az őszülő hajú, idősebb nő egy vízzel teli tálba meríti a használt poharakat. Akad köztük csorba szájú is, azokat mintha jobban utálná, ki se mossa.
– Ráadásul hideg is van. Ma én is dupla harisnyanadrágot húztam – paskolja meg vastag combját a pincérlány.
– Be kéne hozni. – A poharakat öblögető asszony hangja színes, meleg. A férfi most figyelmesebben rápillant, s úgy tűnik neki, hogy az idős, kövér arc pírban ég.
– Hogyisne. Hogy bőrig ázzak! – mondja pincérlány.
A férfi föláll és az étterem ablakához sétál. Félrehúzza a szakadt függönyt. A bepárásodott ablaküveg palaszínű a füsttől meg a kosztól. Kétszer is végighúzza rajta kabátujját, hogy jobban kiláthasson. Lassító tehervonat halad át a harmadik vágányon. Hosszú szerelvény, olajtartályokkal. A nőnek – az asztal mellől – pár pillanatig az az érzése, hogy a szerelvény áll, és a férfi távolodik. “Sose tettem oda ablakot pucolni”, gondolja önsajnálkozással, beszakadt körmére pillantva. “Nem ússza meg olyan könnyen!” S mint aki váratlan elhatározásra jutott, elkenve az arcára kiült torz vigyort, a férfi mögé lopakodik.
– Biztos egy macskakölyök volt – súgja kis idő múlva a férfi az éberen figyelő nő füléhez hajolva, miután a pincérlány üres kézzel tért vissza. – Ha volt esze, ezóta már egy marhavagonban melegszik.
– Macska az esőben! – neveti el magát a nő; a kis fölényt adó büszkeségtől szájvonala szinte megszépül. – Ilyet csak Hemingwaynél olvastam valamikor.
– Olvastunk – javítja ki szelíden a férfi. – Nemcsak nála. – S látszólag szórakozottan a vajszínű női ballonkabát ujjába karol.
– Ráadásul a peronon! – gúnyolódik tovább a nő; karját azonban nem húzza ki.
“A csábítót játszotta, és paráználkodott az úton, csak hogy ki ne iktatódjék, és kímélet nélkül lealázkodott, hogy fölemelkedhessen.”
(Thomas Mann)
“Názáreti Jézus családfája Máté evangéliumában négy asszonyt nevez meg a héber Bibliából egyenes ági felmenőjeként: Támárt, Ráchábot, Rutot és Batsebát.”
“Kikészítetted magad? – néz a tükörbe. Incselkedik képmásával, a feltüzelt képzeletében eljátszásra váró szereppel.
Indul a játék. Eljött a nap, a lélegzetelállító, pompás lehetőség, hogy felkínálja magát.
Sötét hajsörénye, hajlékonysága, tajtékzó vére – mindene áhítattal várja a végzetes percet. (Jaj, ha Júda tovább fog menni, s ő ott marad porig alázva!… Csak meg ne neszelje, ki van a fátyol mögött!)
Júda most feléje pislant, a vékonyát vakarja, vacillál, Támárban pedig hirtelen megfagyott minden ölelés.
Ki az az őrült, aki az ő fiatal húsát halottnak hitte?
“Jobb lesz tán, hogyha elepedsz, ránctalanul akár? Mint buta bogár, borostyánkőbe zártan!… Véred, érzékeid rég meggyónták, mi után áhítozol. Bejárhatod naponta fogságod színterét, de még az idegen lábak taposta nomád temetőt is. A tegnapi ébredés után felhő ereszkedett le bokádig, s te érezted, mint üt át rajta a bujálkodás vágya. Nem hibáztál semmit, mégis téged pöröl az idő. Férjed, Er (akivel hiába habzsoltátok egymást éjeken át, úgy látszik, kevés volt) halott. Apósod, Júda elmagyarázta, hogy ágyastársadul szegődni s magot elültetni méhedben Er fivérei hivatottak. Onan fog a sátradban hálni, mondta Júda (a harmadik fiú, Sela még kiskorú), hogy kötelességét a halott fivér helyett lerója; s ha gyermeked születik, a megboldogult Er fiának fogják tekinteni.”
Egyik pillanatban, ha a félelmetesnek tetsző Júda előtt kellett elhaladnia: arca savószínűvé változott, combja elernyedt a gyászos köntös alatt. A másik pillanatban bőgni tudott volna, mint vérmes öszvérkanca. S az undok, sunyi árnyak – a szószátyár cselédhad, a kárörvendők kórusa – meglesték, amint Támár (a tudatától különvált teste), mint holmi együgyű némber félájult állapotban dobálta magát az epekedő vágytól.
Ámde most – szemfesték, ajakír! –, álmai mintha vadidegen testet öltöttek volna, valósággal várja, hogy két válla szárnyat növesszen a kietlen estben.
“Ki szegi meg vajon a törvényt?!…” – kérdi a magasságba burkolózó Láthatatlantól, s úgy érzi, hogy a didergő csontjaira tapadó sejtek máris kigyúltak.
S már előre hallja, hogy: “Te szemérmetlen szuka!” Meg hogy: “Aszályt, járványt és ki tudja még, milyen rontást hoz ránk!” Holott az izraeliták is tudják, hogy a neve: Támár a kánaániták nyelvén datolyapálmát jelent.
De majd, ha Júda lábaihoz kúszik és megmossa illatos olajjal, apósa méltányolni fogja, hogy menye (s egyben arája – te szent bonyodalmakkal reánk testált világ!) kidörzsöli belőle a pondrószagú öregedést…
A szentek összezárt ajakkal hallgatnak, egyelőre. Legalábbis úgy tűnt neki, amióta kiöltözött (“keblemen egy csomó mirha, s nyakamban a csillogó ékszer, és ami még jobban felszítja a csődörszenvedélyt: a sarumba csepegtetett balzsam”), mint szolgálatra kész, feslett asszonyállat.
Lepillant rá az Ég Ura, és egyből száműzi emlékezetéből a csámpás, nyálas, vacogó szolgalelkével alamizsnát könyörgő Támárt! Képzelgése titokban valahol mulatatta; ez azonban még messze esett a merészen megálmodott elégtételtől, hogy: ha minden jól megy, gyermeket fog szülni – ikreket! –, és apjuk (az apósa!) magáénak fogja vallani őket…
Egy jelre várt már napok óta – égi jelre –; de az Errel kötött menyegző hajnalának végtelen átláthatóságát rég feledve, csak a hideg kétellyel való szüntelen tusakodás. Onan alattomossága sebet ejtett benne, láthatatlan sebet: midőn ondóját gyáván, önző módon a földre fröcskölte (“Kapzsiságból tette – ha örököst nemz halott bátyjának, saját örökségét kisebbíti meg –, mért is nem köptem szembe!”) Támár torka elszorult, ha megparancsolják neki, akkor sem sírt volna. Dacosan, bőszült indulattal kirohant a nászra feldíszített sátorból. Futott, futott, amíg ereje bírta, amikor aztán térde összecsuklott s szemével befogta a sárguló, terméketlen rétet, feltört belőle a keserűség: “Miért fosztasz meg a fiamtól, Teremtő Isten?!… A világ szűkölködni fog nélküle! A te törvényeden múlott, hogy Júda törzse magamra hagyott. Méhembe más, idegen férfi oltóvesszője s magja nem juthat, különben halál vár rám. Elhunyt férjem vagyonát nem örökölhetem, a vérrokonokra száll. A gyermektelenség foglya vagyok, és a megboldogult hitestárs családja kívülállónak, szolgának tekint. A Te törvényed – a levirátus – azonban az Er törzsének férfijait arra kötelezi, hogy az özvegyet teherbe ejtsék, s a gyermek örökölhesse az elhunyt báty vagyonát.”
Onant a Támár megcsúfolása után nem sokkal magas láz verte le, s napok alatt végzett vele. “Jahve neheztel valamiért ránk!” – suttogták Júda törzsének asszonyai. Ekkor kerekedett felül Támárban valamilyen ősi ösztön, bár keveset tudott a kánaániták istennő-imádatának rítusáról. Egy kis hiúság, egy kevés gőg… A kiötölt bűnért egyszer, meglehet, lakolnia kell. De nincs más esélye, mint szembeszegülni a szürke sorssal. Vagy a sorstalansággal?…
Ez a kihívás több izgalommal töltötte el, mintha meg kéne alázkodnia, hogy méltó helyet vívhasson ki magának a családban s a közösségben. A paráználkodás gondolatára ajkára kiült egy bizonytalan, sóvár vigyor. “Na és! Ha a félistennők vakmerőségétől bátoríttatva kijuthatok a biztos fényre!… Az üdvözülés reménye megéri, hogy Júdát kijátsszam. Jó kedélyű pátriárka; megesik, hogy kissé szórakozott, ingadozás, gyengeség jellemzi, mindez megkönnyíti a dolgomat. Nem mindegy, hogy ki plántál magot a méhembe…”
Mit felelhetett volna e belső hangra? Volt része bőven az ünnepi ceremóniáskodásban, szemforgatásban, midőn, miként ha maszkok vették volna körül, gyűlöletes áhítat legyintette meg lelkét.
“Ki tudná kipuhatolni Jahve szándékát?” – felelte önnönmagának.
S a többiekre gondolt, akik nem hisznek olyasmiben, amiben nem szokták meg, hogy higgyenek. Gyávák, még ha lenne is rá lehetőségük, hogy változtassanak valamit életük folyásán. Félelmüket összetévesztik az Isten előtt megjátszott jósággal.
(Rejtély, fut át a krónikás agyán, hogy mi minden múlott a Mózest s a többi pátriárkát körülvevő asszonyokon! A fáraó lánya, aki a folyóból kihalászta a mózeskosarat – ő sem volt izraelita.
Milyen törvényeket tisztel Jahve, s mit vár tőle? Egy bennszülött kánaánita nőtől?!… A csábításon kívül Támár vajon még mihez ért?…)
A lázadáshoz. Nem tagadta, hogy szíve mélyén keserű bosszúvágy él.
Nem volt számára visszaút. Az útkereszteződésnél megpillantotta közeledő apósát, ővele, a megözvegyült mennyel szemben bizalmatlannak látszó barát társaságában, akinek a juhait készült lenyírni Timnában. Jókötésű férfi, még egyenes a tartása, állapította meg elégedetten magában.
“Lépre fog menni, most én vagyok a mézízű virágkehely!”
Támár tekintetébe éles fény hatolt; mint amikor egy gyarló földi vágy az Arkangyal rosszalló pillantásába ütközik. A naplementében alakja elvált az olajfa törzsétől.
Júda, miután a barátját előre küldte (“Eredj csak, majd utolérlek!”), habozni látszott; de aztán közelebb, egyre közelebb lépett az illatos jelenéshez. Karjánál fogva megragadta Támárt. Ekkor vette csak alaposabban szemügyre a felkínálkozó prédát, a céda nő fátyolon keresztül is megcsillanó orrkarikájában felfedezvén a paráznaság jelét. És ágaskodó vesszője forró és kemény húst érzett. Előbb beszívta a balzsamos levegőt, amely a felesége halálát követő hosszas gyász után egész az agyáig hatolt, csak azután kívánkozott ki belőle, akár egy halk böffentés, hogy: “Hadd háljak veled.”
Támár tudatában volt annak, hogy nem hallucinál. Eltűnt a Júda koponyája köré glóriát fonó, szállongó méhraj… A sors hátha más történetet szán neki. Legalábbis egyelőre olyan nyelven szólt hozzá, amelyet eddig nem értett.
Belehatoltak mélyen, s ő őrjöngve tágulni érezte magában a fortyogó kútmélyet. (Sikított volna?) A legnagyobb megpróbáltatások közepette is akadnak édes percek, gondolta, és meredt szemmel nézett a felhőtlen égre. S bár fintorgott (ez volna a fiatalság zavaros tisztátalansága, vagy csak a kaland ára?), mind jobban érezte az eltéphetetlen vonzalmat: képtelen lesz ezután érdektelen szívvel követni Júda súlyos, port kavaró lépteit a síkságon.
Atyát keresett… jövendő fiának, nem zsákmányt – lihegő, lekonyuló vesszőjű hímet.
A tőrbecsalt férfi önteltsége, s önző tagja közben hízott a kéjben.
Még néhány pillanat, s a jelenet szereplőiben változás áll be. Júda kelletlenül tápászkodik fel, ragadós ujjait köntöséhez törli. Elfordul: nehogy a szajha félrelebbentse arcáról a fátylat (melyet különben csak férjes asszonyok viselnek), és neki szembesülnie kelljen kielégülése tárgyával, tán épp egy kánaánitával, ahhoz hasonlóval, aki az ő elsőszülött fiához ment volt feleségül, s akit talán már akkor is kívánt. Azután már nem találhat semmilyen hihető mentséget. Jahve előtt pláne nem, aki nem űzte el az izraeliták elől a bennszülött népeket, mondván: Hadd szorongassanak benneteket, isteneik meg legyenek csapda a számotokra!
Ha nincs is egészen így, töprenghetett Támár, a hang csak elárulja az út mentén álöltözékben várakozó, majd a begerjedt férfi előtt mesterségét űző nő kilétét.
“Küldök neked egy kecskebakot a nyájamból” – mondta kegyesen Júda, jól tudván, hogy egy szajha ára nem több egy kenyérnél meg egy rézgarasnál. Támár viszont ügyesen kezdett alkudozni, zálogot kért Júdától, akinek az erszénye állítólag a cimborájánál maradt, emiatt nem tudott pénzzel fizetni.
“Hol a megígért jószág? Messze van innen?” – kérdezte ravaszul.
Júda, gazdagságának tudatában, fojtott bosszúsággal a szakállát tépte: ez a némber még pásztornak nézi őt! De hát, ha kedvét töltötte benne, férfiúi önérzete úgy diktálta, hogy most ő tegyen a nem közönséges ringyó kedvében.
“Zálogot kérsz, amíg megkapod tőlem, ami jár neked!… Jól van; de milyen zálogot adjak?”
“A pecsétgyűrűdet a zsineggel. És ezt a faragott botot, amit a kezedben tartasz. Ha nálam hagyod őket, másodszor is szétteszem neked a lábam.”
Júda újból tüzet fogott. Ám utána valahogy elment a kedve a juhnyírástól (jóllehet öreg cimborája mulatozást is ígért neki), s a hosszú út oda és vissza, hazáig, még hosszabbnak tűnt kedvenc botja nélkül.
ABibliában utalások vannak arra, hogy a levirátus kötelezettségei alól kibúvó Onan halálát az isteni harag okozta; Júda viszont, aki (mindegy, hogy hogyan, de) tejesítette a fia által elhanyagolt kötelezettséget, megúszta büntetés nélkül. “Attól a férfitól estem teherbe, akiéi ezek a holmik – hangzott a megégetésre váró Támár (a menyasszonyságot kiügyeskedő meny) üzenete. – Nézz csak utána, kié ez a pecsétgyűrű, ez a zsineg és ez a bot.” És Júda a bosszúéhes tömeg előtt beismerte, hogy a zálog az övé: “Tanúsítom, hogy Támár ártatlan.”
2005. június 16.
Akirályné rutinos mozdulattal nyúl a tükör után. Belepillant. Elégedett képmásával. Bár arcán a bibircset s a kiütésnyomokat nem tüntette el maradéktalanul a smink. A tükörben jól látható a díszlet feje fölött. Az ijesztő Krisztus. Megborzong. Nem először; egyik próbán megtörtént már vele. A keresztre feszített orrának, arcának részei inkább csak üregek, mintha lepra tette volna, nem a díszlettervező keze.
Idegeire mennek már ezek a békétlenek. Ma gálaest; de ő tudja, mi ment végbe itt, nap mint nap, a színfalak mögött. A részeg strázsák, az ocsmány csipkelődések. Mint istállóban folyó tivornya. Olykor egy rekedt kiáltás (az ügyelőé), s fojtottan megy tovább ugyanaz, mint besúgóhangú papucscsoszogás holmi bordélyházban. A palotatér sarokkockáira csepegtetett hígtojás‑nyomokat úgy veszi szemügyre, akár egy pedáns háziasszony.
Cseppet sem kellemes itt a gyilkosára várni. Addig még egy kis enyelgés, álnok meny‑ámítás, hogy aztán a lomha járású, juhászkutya szuszogású hős (mégiscsak ő itt a vendégbonviván!) markolatig döfje belé – mint máskor csókját a férfiszenvedély – a kést. Ide valahova elomló keble alá.
Megfájdult a feje; “mintha pisztoly sült volna el benne” – mily anakronisztikus kiszólás lenne ez a véres korból. A mai mintha különb volna?! A színész legyen fegyelmezett, így tanulta. Most több türelmet kell mutatnia a partnerével szemben. Hol dézsába, hol koporsóba kell belebújni – amint a kurzív betűs utasítás szól... Vesd le, leányom, ázott gúnyádat! Úgyse lát senki, ha megindulsz a történelem sötét folyosóján neglizsében. A külvilágot elfüggönyözi a zivatar meg az elsötétítést kísérő zene.
Mindjárt történni fog valami. Valami rémes, valami eget verő. Mindig így volt: vértolulás ellen a nemzet időnként megpiócáztatja magát. Addig? Egyesek elkábulnak a csetepatéban, mint... (ezt mintha egy szexuális ismereteket pótló olvasmányból idézné) mint egy éjjeliedény a tivornya éjszakáján... Egyelőre csak a strázsa csámcsogása; aztán ütés, rajtaütés, pártütés. Neki mindenekelőtt a méltóságát kell őriznie. Nyelje a könnyeit más, a gyenge; s fröcskölje rágalmait, obszcén tréfáit udvaronc‑füleknek a gonosz intrikus, a cselszövő.
A legborzasztóbb ez a párpillanatnyi látszatnyugalom. A kopott mennyezetű öltözőkben ilyenkor kotyvasztja az unalom, mint lisztfehér borostájú szakácsmester, a leleményes bonyodalmakat a színpadi homálynál, halálnál tartósabb valamire (pletykára?) éhes közönség számára. Az a női köntösök közt mohón (pe)túrkáló férfivágy! – a gyertyával együtt a huzat szerencsére kifújta vörös latortekintetét.
Hallható még valami, kollégák?... S. petyhüdt bohócképéről a dühös hiúság törölte le a színlelt méltóságpózt. Botrányra számíthatunk külföldön, Grazban, Linzben, bárhol – hangzik a fenyegetés –, hogyha a művészi tanács nem neki ítéli oda a legősibb‑hősibb főfőszerepet!
“Magamban beszélek?” A királyné felijed – ez már magában is meggondolatlanság. Az ő szerepére nem vonatkozik a hajlás a téboly felé. “Csak szúnyogok... csak szőnyeget nekik”* Ez így jó lesz, ez a sejtelmes indítás. Mit számít, mire gondol szerző, vagy a néző.
Egy‑egy kiszólás – nem a darabból, írás közben inkább – ismerősen cseng. A visszatérő helyzetekről gondoskodik az idő. Zaklatott este (amelyiken ezt írom); ki tudná megmondani: nem torpannak‑e meg a pártütők? A merénylők. (És maga az olvasó!)
Valaki – a színpadon, utcán, tévében? – torkaszakadtából kiabál. Lehet, hogy segítségért. A királynénak – hallja? nem hallja? – semmiképp sem tanácsos kilépni szerepéből. Minden fordulatnál ezt fontolgatja. Kettős sorsveszély. Magánéleti jelenése négy fal közé rejtve is nyitott; a darabbeli sajnos determinált.
A kis torzsalkodások, anekdoták is belejátszanak olykor a cselekménybe. Különösen, ha ilyen idők járnak.
A szerzői és rendezői utasítások rácsai mögé zárt művész felkapja fejét. Milyen idők? Pusztán terminológia kérdése volna a kor?!
“Legszentebb eszménk a nemzeti egység.”
A sok “szép és épületes proklamáció” hallatára könnyen kitör a tömegőrület, egyeseken a hipertónia. De a színész most nem kezeket feltartó családos eltartó. Nem polgár.
A királyné önuralomra inti magát. Jöhet vízözön, akármely rontás, neki (a kosztümök ürügyén) felizzó feszültséget kell szolgálnia, fokozódjék odáig akár, hogy királyi széke kárpitjának zsinórival fojtanák beléje lelkét. Feszültség nélkül, mint egy cérnaszál vagy inkább bugyi‑gumi ha elszakad – olyan az egész. Az előírt mozdulat nyomban nevetségessé válik, képtelenségnek tetszik gyalázat s vérbosszú, mihelyt eltűnik a drámai feszültség tere, és hirtelen felhúzzák kötélen a díszletet.
A királyné elsápad. A replikára nem jött válasz (vagy ő keverte össze a szavakat?); elejti legyezőjét. Mintha nemcsak a csuklóját, de torkát is vasmarok szorítaná. Pedig ez nem othellói jelenet, hogy: ne bízz és ne félts... vigyázz! ... az erkölcs arrafelé: csináld, csak meg ne tudják.*** Nem, az ő tudattalanját nem ragadhatja innen el, képzelet‑magasba, fölfújt, légnemű gyanakvás. Benne most más idők vihara dúl. Olyan varázslat alatt áll, akár a fölserkent porhüvely, midőn a lélektől elhagyott test maga kél ki sírjából, s nem ismer más természetes vonzalmat, csupán az emlékek táplálta gyűlöletet. Kit érdekel e pillanatban a színen, hogy milyen kint az idő hevülete – a kanyargós sikátorokban, a holdfényben jámbor komondorként virrasztó ódon házak között; egyikben valahol az unokahúgocskája súlyos copfjával talán épp most veri le a kompótos csészét, és körös‑körül minden ragad s ragyog... Egyáltalán milyen nap van ma? “Reggel lejár a terminus, el ne felejtsem kifizetni a villanyszámlát.”
Nehezen tudja legyőzni émelygését. Öregedő lelkén kotolva ül a mélakór. Egy ismeretlen férfi tiszta szemébe nézni, s egy nyelv meleg, lágy érintését tűrni ajkán – most ez is undorral töltené el. Úgy tűnik neki, hogy mezítláb fut végig a deszkákon, kibontott hajjal. És fehér kreppselyem ruhácska van rajta. “Csak az emlékeket bele ne keverjem a begyakorolt indulatkitörésbe.” Mintha túl korán kiterveltek volna valamit ellene; mintha már régen – a darab legelején, vagy még azelőtt ifjúkorában – merénylet áldozata lett volna, mielőtt még a felszisszenő közönség megismerhette volna. Fején vadcsalán‑koszorú. Sehol a korona.
Torz férfiarc tolakodik elébe. Egy durva lökés – a melle attól rázkódik még mindig? Hevesen szuszog a fűzőben; szinte hallatszik a testén megpattanó rugók zaja. “Nem vagyok elég jó robot...” Kétségbeesetten botladozva hallani véli a deszkákon szétszóródó csavarok és szögek fémes, idegen pörgését. S a kihunyó fényrezgést pupilláján.
A királyné összeesett. Az ájult zsarnokon ezen a kínos estén nem vehetett elégtételt senki. A bosszúra éhes merénylők elképedve állták körül. Tán még a szerző is zavarba jött.
Nyitott szemmel
Egyik gyermekkori osztálytársam nem tért vissza tavaly az írországi kirándulásból. Amikor rátaláltak, az eszméletlenségből erős ingerekkel sem sikerült fölébreszteni. Kalandokra vágyó, élénk fantáziával megáldott s ugyanakkor kétkedő természetű ifjúnak ismertem egykor; az utóbbi néhány évtizedben talán egyszer‑kétszer futottunk össze az utcán, véletlenül. Most, akárhogy is vesszük, különös gyanakvással olvastam a nekem – az “író úrnak” – szánt, és inkább abszurd (igaz, csattanó nélküli) viccként, mintsem értelmes üzenetként fölfogható feljegyzéseit.
“Vadgesztenyefák, nyílegyenes fasor. Nem gondolkoztam, csak mentem. Mintha emlékeimet szedegettem volna föl, valahányszor lehajoltam egy‑egy megfeketedett, repedezett héjú, nyirkos gesztenyéért.
Egyenruhás őrnek itt már nyoma sem volt, az igazoltatások rég véget értek. A szűk barlangnyíláshoz értem, mely aknaszerű mélyedésbe vezetett. Olvastam, hogy évszázadokkal ezelőtt sok hiszékeny ember – már‑már azt írtam: lélek – pusztult el ebben a kéngázas(?) csodabarlangban. Először, fél évezreddel ezelőtt, a pápa (ha jól emlékszem, VI Sándor) tiltotta meg a búcsújárást ide, azzal az indoklással, hogy nem az igazi Purgatórium helye. Később az angol hatóságok többször is felléptek az egyházzal közösen a purgatórium bezárása érdekében. Belefordították az átható szagú, sötét vízbe a sziklát, a barlang száját pedig, úgy, ahogy, befalazták. Az anglikán püspök által «disznószállásnak« nevezett silány lyukat időközben ellepte a pázsit. Az elkergetett szerzetesek azonban hamarosan visszatértek a veremnyíláshoz, és megnyitották a (bizonyára jövedelmező) Purgatóriumot. A nép a XIX század végéig özönlött a csodatevő helyre... Most itt állok a mélyedésnél, mely vízszintesen táguló labirintusba megy át. Talán csak a rémmesék utógőzölgését érzem; megindulok az egyik be nem temetett elágazáson. A böjtölést elmulasztottam, de itt a kézilámpa használata is erős fizikai igénybevételnek tűnik mégis. Talán, mert nem a hit, hanem a hitetlenség vezérel. (Ha‑ha‑ha!)...
A kigőzölgéssel mit sem törődve folytattam a kutakodást. Egy jó félóra is eltelt már – ha nem egy fél nap –, amióta a barlang száján behatoltam. A középkorban, ahogy mesélték, a világ minden tájáról kalandkereső lovagok keresték fel a Purgatóriumot, hogy hírnevet szerezzenek maguknak. Elbeszéléseik nyomán serény tollú szerzetesek gyarapították, másolták buzgón a látomásirodalom gyöngyszemeit. A lovagok közt akadt egy magyar is, aki számára az írországi perjel engedélyt adott, hogy zarándokutat tegyen a Szent Purgatóriumhoz. Levelében G. magyar úr György fiaként említi a nemesifjút, kinek Nagy Lajos királyunk sok várat és várost rendelt hatalma alá, ámde az ifjú vitéz rendtartás helyett cinkosaival sokat fosztogatott, három és fél száz ártatlan személyt gyilkolt meg; mígnem egy éjszaka György ágyában virrasztva isteni sugallatra számba vette vétkeit, és lelkiismeretében megrendülve, persze, félve az örök kárhozattól, fegyverét elhajítva, minden világi dicsőséget maga mögött hagyván, megindult, méghozzá gyalog, végzetes vezeklő útjára. (Te majd utánanézhetnél, hogy kiről is van szó!)
Nos, ezúttal – ha nem is épp az ő nyomát keresve – magam is alászállék vala a föld mélyebb rétegeibe. György annakidején teljes sötétségben, mint akit megfosztottak látásától, tett meg másfél mérföldet, míg különös fényt pillantott meg a távolban. Hol megjelent, hol eltűnt előle a világító jel... Várj csak?!... Mintha egy nyíláson, egy ökörszem nagyságú kis lyukon át pislákolna valami. Ezt én mondom, aki nem fohászkodtam égi sugallatért, de felbátorít ez a pillanat: mind kivehetőbbek a lejárat fokai, s amint haladok előre, a fény ereje mintha nőne. A legalsó lépcsőfoknál György egy vasajtót talált. Kinyitotta: és egy szép tisztást látott maga előtt; nem volt rajta, fű, fa, kő, csak csupasz föld, melyen egyetlen út vezetett... egy búzaliszt(?)‑, gipsz(?)‑ vagy hófehér(?) kápolnához.
Hátha én is rábukkanok... Fehér ruhás, ősz szerzetesek, vagy angyalok? Úgy hasonlítanak egymáshoz, mint méh a méhre. Hármat látni a valóságban, vagy csak azt az egyet, mint megesik azzal, aki éjszaka gyertyalángba néz s félszemét kezével eltakarja. “Mit keresel itt?”
Kié volt ez a hang, és melyikünk hallotta vajon?... A Purgatórium legkisebb gyötrelmét is képtelen vagy elviselni! (Honnan e sugallat?) Egy kút vár, s annak a forgatható vashídjánál meg kell vallanod: a Paradicsom vagy a Pokol vidékéről való vagy‑e?...
Ismeretlenek figyelmeztettek, mielőtt rászántam volna magam erre a kalandra, hogy jól vigyázzak, mert asszonyalakban mutatkozó kísértéseknek leszek kitéve. A röpködő meg csúszómászó állatokról, undorító férgekről nem beszélve.
...Midőn a jelenés közelébe ért (ez György vallomásából való), a suhogó, finom köntösben lebegő alaknál igézőbb szépséghez fogható nőt soha nem látott életében. (De, jaj, pillants a földig érő ruha alá, a lábára! – s észre fogod venni, hogy a kettő közül egyik lóláb. Megpróbálja furfanggal eltakarni a lábát s a szeme közben rád tapad, beissza zavaros álmaidat, kétes gondolatodat, de te ne higgy neki; várd meg, amíg előbukkan köntöse alól az ördöngös végtag!)
György tudta volt, hogy nem lesz könnyű levezekelni megannyi bűnét, de úgymond «értelmes emberi lény« volt, aki Isten képmására készült (legalábbis ezt a hitet táplálták őbelé, nem, mint belém, belénk – ezt most én mondom –, ó, magasságos hazugságok és személyi kultuszok kora!), a magyar vitéz, lévén az örök boldogság iránt fogékony lélek, buzgón, mi több: józan ösztönével kapaszkodott bele a János szerint megadott kritériumába az apokalipszisbeli boldogságnak, amely kizárja minden halálos és bocsánatos bűn szeplőjét és ráncát, sőt magát a bűnös ösztönt és a vétkezés lehetőségét is. (Ennyi engedmény! A mi évszázadunk szerencsétlen fiait sokkal szűkebb gatyába rázták!) Következésképpen az örök boldogság kizárja a gonoszság minden fajtáját, csírájában fojtja meg a vétkezés összes lehetőségét.
Még ha kissé unalmas is lehet csupa tökéletes erényt birtokolva élni. Már csak amiatt is, mivel testünk – az «eszünk tokjáról« most ne beszéljünk – érzéki dolgokra hajlik, érzékeny, áramütésszerű (jaj, ha belehalok is!) élvezetekre, amelyek gyakran sikerrel veszik fel a küzdelmet a lélek isteni hajlamával, nyilván a test ösztönének köszönhetően. Egyrészt, mert a lélektől eltávolodó test nem kíván mást, csak a világ mulandó élvezeteit. A világ pedig a lélek tisztasága ellen harcol – ahogyan azt látjuk és tapasztaljuk. Ezért tiltotta meg János evangélista egyik levelében, hogy szeressük a gyarló világot, megátkozván annak vészhozó gyönyöreit...
Mihelyt eljutottam idáig a veszedelmes és átkos dolgok tilalmát illetően, megkíséreltem a magam képére formálni, a magam pártjára állítani azon apostoli intelmet, miszerint: látok egy másik törvényt a tagjaimban, amely ellenkezik elmém törvényével – még hogyha sejtettem is, hogy végképp rabul ejtettek volt engem a világi bűnök. Végtagjaim már régen elzsibbadtak, cserepes ajkam kiszáradt, alig emlékeztem rá, mikor kortyoltam utoljára vérpezsdítő nedűt (bár egy hordóízű Oportóit). Krisztus, legalábbis úgy rémlett nekem, kíméletesebb volt még oly tökéletesnek hitt tanítványaival is, ilyesformán fohászkodván az Éghez: És engedd el a mi tartozásainkat, miképpen... A testem és lelkem között zajló belháborúnál, igaz, jobban izgatott (gyötört) a bensőmben szunnyadozó anyagi eredetű tűz, melyet az asszonyállat‑látomások gerjesztettek bennem ördögi erővel, ott, ahol nem fogott rajtam a zsibbasztó kimerültség. Már szinte ruhátlanul, elnyűtt, szakadozott rongyokban kúsztam tovább, vájtam, tíz körmömmel kapartam ki magam alól az iszapos talajt. Közepén tarthattam már az útnak, amikor miként ha otromba, gusztustalan érintésű kígyók tekeredtek volna karomra, lábamra, vállamra meg derekamra. Ha nem is éreztem különös iszonyatot, ám a szüntelen sziszegés és a tűszúrásszerű láthatatlan, de tüzes harapások hatására valahogy lanyhult bennem az energia, úgyszintén kezdeti elszántságom. Ehhez hasonló testi, lelki fenyegetettség bárki idegeit próbára tenné egy sötét alagútban (György arkangyali figyelmeztetéseket és bűnös csábításokat emlegetett); mindazonáltal, képes lettem volna szembekacagni még most is a gonosz és önhitt ördögöket, ha egyetlenegy is megkísérelte volna magára ölteni a szerzetesek földi ruháját, hogy incselkedve felém közeledjék. Átfutott az agyamon, hogy hány ellenségem volt éltemben, s közülük hányra haragszom még ma is. Van‑e akár egy valaki is, akinek ebben a pillanatban ne tudnék megbocsátani? “Nem reánk tartozik, hogy bosszút álljunk ellenségeinken a nekünk igazságtalanul okozott sérelmek miatt – jegyezte föl a szolgálatos szerzetes írnok a Paradicsom kapujához érkező György töredelmes vallomását, miután végképp megszabadult Lucifer hordájától, akik forró ólommal, rézzel, kénnel, szurokkal meg folyékony gyantával színültig telt ércfazekakat és lábasokat hajítottak utána. – Az élők és holtak igazságos bírája úgyis elrendez utánunk a maga idejében mindent.”
Hittem vagy sem a lelki alamizsna, az irgalom sugallatában, de valahogy már nem engedhettem meg magamnak, hogy teljesen közönyös legyek. Dacára annak, hogy a kegyelem szavai ostorként sújtottak rám, gondolatban megreszkíroztam egy cinikus megjegyzést, mely ellentmondott a hozsannát leső György együgyűségének: A bűnös és igaztalan embereket szeresse az Úristen, hiszen ez az Ő dolga!
Képzeletem körbebolyongta a Földet, miközben már a hátamon hevertem a megkötött‑merevedett, hideg iszapban; dermedt sovány testem korántsem egy torra hizlalt disznóé volt, hogy fölmelegíthette volna kemény nyoszolyámat.
Hirtelen visszatért belém a jobbra törekvés kényszere, mint aki csak most érkezett el a középkorból ránk örökített Purgatórium bejáratához. Behunytam szemem, és üde rétet láttam derengeni.
Mintha behatolt volna hozzám a külvilág. A levegő forró, varjúsereg inváziójától zúg a fülem. Kátrányszagtól bűzlenek fetrengő testem bőrfelületei. Agysejtjeim időalagutakban száguldoznak előre, hátra, számban gyökérrostok, mállott fadarabok szálkái, ázalék-kövér nyúlós, sikamlós sárgubancok. Ha volna erőm még, beburkolóznék szakadozott köpenyembe, mint holmi kiköpött sárkányfogvetemény.
Fekszem – vajon meddig? –, mint vértelen, öreg csecsemő. Aki nem lesz már soha gyermek, nem rág több cukorkát, szája nem rándul fanyar fintorba a savanyú somtól. Nem futkározik a gyümölcsösben, nem bújik a reves pincegrádics alá. Remeg a combom, az irhám. Lenne bár egy kis szél, egy tűnő felleg árnyékával ha betakarhatna («mint néger gyomrán a májfolt« – tehetetlen öngúny ez már). Csak be ne csapódjék mögöttem a Purgatórium vasajtaja. Még néhány kurta szuszogás, aztán már semmi sem nyújthat vigaszt.
Még arra sem számíthatok, hogy egyszer csak, váratlanul, föl fogok ébredni. Évek óta álmatlanságban szenvedek. Nyitott szemmel hozzáfogok hát összeszámlálni a bódultan keringő, vagy egyenesen hozzám bújó, beteg patkányokat.”
* Katona: Bánk bán
** Peter Weiss: Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása
*** Shakespeare: Othello